KRÚDY ZSUZSA:

APÁM, SZINDBÁD

Felejthetetlen marad számomra József nádor egykori nyaralója, ahol életem első éveit töltöttem. Ez a Margitsziget közepén állott, egy több száz éves romfalhoz építve. A mi időnkben az egy emeletes, öles, vastag falú, zöld zsalugáteres, hulló vakolatú, foltozott tetejű házat kastélynak nevezték, pedig valójában bér- és szolgálati lakások voltak benne. Itt kapott helyet a sziget egyetlen szatócsboltja is, ahol a mi zsebünkhöz képest igen borsos áron mértek. Szomszédaink: Földesék, Fendrikék, Friedreichék, Blumék és Czeizlerék voltak.

Mi az emeleten éltünk, három irdatlan magas, nyikorgó padlójú helyiségben. Pici konyhánk a földszinten szerénykedett. Első szobánk – ezt „udvarinak” hívtuk – a lépcsőházból nyílott, amelyet egyszál dróton lógó villanykörte próbált hasztalan megvilágítani. W. C.-énk közös volt Földesékkel. Fürdőszobánk nem lévén, ingyenes bérletet kaptunk a Gyógyfürdőbe, ahol Apu napi vendég volt.

Az ő birodalma, a háromablakos sarokszoba volt a legnagyobb, talán 7x7 méteres. A rosszul záródó ablakokon besüvítő dunai szél és kevés tüzelőnk miatt, szinte átfűthetetlen. Különösen hajnalonként volt itt hideg, amikor fölkelt dolgozni. Régi, fekete télikabátjába burkolva, párnázatlan, kemény széken ülve hajolt a lilapapírral bevont, az ő magasságához képest alacsony asztala fölé. Rendszerint délig rótta hegyes tollal, lila tintával írt gyöngy betűit. Csak néha-néha állt fel, hogy karjait, ujjait megtornásztassa, megropogtassa. (Az „íróbütyök” már régen megjelölte kezét).

Lakásunk berendezése, szegényes, sőt sivár volt. A bútorokat, képeket, függönyöket, de még az ágyneműt is béreltük. Ezek mind a szigeti Kis- és Nagyszállodából kiselejtezett holmik voltak. Edényekkel, ruhaneműkkel sem voltunk ellátva.

A kastély környezete, az egész sziget mesébe illő. A kétszáz fajta fa, köztük a Kínából idetelepített vasfa, melynek télen is zöld és bőrerős volt erezet nélküli levele, a gyönyörű platánok, szerecsendiófák jó barátainkká váltak. Különösen a kastély előtti „Hét vezér fája”. Ez a hatalmas vén vitéz hétágú törzséből már csak hármat őrzött, és lépcsőszerű odva kitűnő játszóhelyet adott számunkra. Som, bodza, mogyoróbokrok kínálgatták gyümölcseiket. Álmaimban még visszajár az anyu készítette bodzalekvár illata és a házi szaloncukor íze. Kétezer féle virág nyílott. Ügyes kezek bíbelődtek velük. A vadon termő százszorszép élő szőnyegként pompázott. És a madarak? Jól megtermett varjak, hűséges feketerigó, kedves cinkék éltek körülöttünk. A nagy zöld harkály egész nap szorgoskodott.

Apu igen szerette lakhelyét, és ha csak tehette, bejárta. Lassan, figyelve sétált. Szokása volt meg-megállni és nyomozni a lombban egy-egy cinkét, vörösbegyet. Ilyenkor derekát vastag bambuszbotjának támasztotta.

Emlékeim vegyesek, jók és rosszak, vidámak és szomorúak. Ez utóbbihoz tartoznak betegségeink. Születésem után anyu sokat kínlódott epéjével. Ilyenkor a drága Földes Ilonka néni ápolta, Apu pedig a szigeten lakó Cysewsky Gyula főorvosért küldött.

„Drága jó Tanácsos uram, legyen kegyes a lóvonattal lejönni szegény beteg házunkhoz. Feleségemnek ismét epegörcsei vannak. Tisztelő igaz híve: 1922. III. 21.                                                                             Krúdy Gyula”

Egy reggel Apu borogatással a fején feküdt ágyában. Mivel hallottam, hogy előző nap lóversenyen volt, ijedten szaladtam hozzá: „Mi az apu, fáj a fejed? Leestél a lóról?”

A következő történet főszereplője és közreadója: dr. Farnos Ilona.

„1920 kora nyarán, mint fiatal inspekciós orvost hívnak éjjel a felvételibe, egy kruppos (gégediftéria) érkezett. Odaszaladva, hatalmas őszülő férfit és egy fiatal, gömbölyű nőt találok ott fulladásos gyermekükkel karjukban. A diagnózis nem kétséges, az ügyeletes nővért küldöm előre a diftéria-osztályra: inturbációhoz (csőbehelyezés a gégébe szájon át) készüljenek. A művelet percek alatt sikerül, gracilis testalkatomnál fogva, ebben már akkor rendkívül ügyes voltam.

Kinyitom az ajtót és az előszobában váró, aggódó szülőknek megmutatom az ágyban ülő, rózsaszínű, mosolygó, kislányt, akinek csak a füléhez rögzített csövecskét tartó sál árulta el, hogyan szabadult meg a fulladástól.

Erre a nagy darab ember úgy csuklott térdre, hogy azt hittem, rosszul lett az izgalmaktól, és akkor látom, hogy mindkét kezemet csókolgatja és ismételgeti: „Megmentette a gyermekemet”. Ezekután nézem az iratokból, hogy az apa Krúdy Gyula, a neves író”.

 

A szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel, lóvonat vezetőkkel, a mosodában, kertészetben, fürdőben dolgozókkal, a Csév községből bejáró napszámoslányokkal-asszonyokkal jó barátságban voltunk. Józsi bácsi, a nagy bajúszú lóvasútkocsis bárhol megállt, ha integettünk neki. Kroncsi néni, a madárszerű, csipogó, ragyás arcú trafikosnő, hófehérre púderezett lányaival, a lassú beszédű patikus (ábrándjaiban a Fidzsi-szigetekre készült), Helyes Gyuri bácsi, a Kisszálló portása, aki még Arany János körül teljesített szolgálatot, Annuska, a félkarú söprögető lány (a lóvasút vágta le a karját), a vörös bajszú Károly lakatos és ezermester voltak jellegzetes alakjai a szigetnek.

A húszas évek elején kedves, bohém népség élt a Kis- és Nagyszállóban. A tatár külsejű Bornemissza Tibor és a hosszú nyakú Tipary Dezső festők, Kárpáti Aurél, Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Zilahy Lajos, Harsányi Zsolt, Egyed Zoltán, Lestyán Sándor ifjú hitvesével, Gaál Francival, Kerpely Jenő gordonkaművész feleségével, a csinos, temperamentumos Tapolczay Jojóval (Vízvári Mariska és Tapolczay Dezső leányával), Hunyadi Sándor, Farkas Imre, Szép Ernő, Szomory Dezső, Bérezi Géza, Kosáry Emmiék, Jan Kubelik hegedűművész családjával, és még ki tudná felsorolni. Ennyi fiatal, vidám művészember között természetesen se vége, se hossza nem volt a jó ízű tréfáknak.

Egy havas, téli napon a társaság Berczi Gézát menesztette némi pénzmagért Jób Dániel színigazgatóhoz. Berczi a kapott pénzen rengeteg ennivalót vásárolt, s mivel a hóakadály miatt a lóvasút sem járt, kölcsönadták neki az egyik lovat, így lovon ülve érkezett a Kisszállodához, ahol nagy örömmel fogadták. Állandó heccsorozat zajlott a Bródy fiúkkal is, akik apjuktól minden látogatásukkor szép pénzt kaptak. Ha az öreg Bródy nem volt otthon, a fiúkat, hol az egyik, hol a másik gyanútlan szállodavendégre szabadították azzal, hogy az író ott hagyott számukra nagyobb összeget. (Egyébként Bródy Sándor szenvedélyes szakács volt. Nálunk egyszer halpaprikást remekelt).

Szomory Dezsőt is gyakran ugratták s XIII. Leó pápának csúfolták. Apu nem kedvelte őt, mert keresettnek, affektálónak, piperkőcnek tartotta; nem is hívta meg soha.

Pólya Tibor, a jó nevű festő, igen kedves, szórakoztató ember volt, aki a legképtelenebb történeteket is halálos komolyan mesélte el. Kislányát, a velem egyidős Gogót feltűnően tarkán-barkán öltöztették. Először nem akartam játszani vele. Mikor ennek okát kérdezték, csak annyit mondtam: „Nem tetszik nekem Gogó, olyan, mint egy rongybaba”.

Kálnay László nyíregyházi ügyvéd és író, egy időben gyakran volt vendégünk. Anyu nem szerette Kálnayt, mert sokat ivott és hangosan énekelt. Nem bocsátotta meg neki azt sem, hogy annak idején a diák Krúdyval ő és Dálnoki Gaál Gyula vándorszínész kedveltette meg a bort és az éjszakázást. Apu számos írásában megörökítette Kálnayt, többek között ő a „Hét bagoly” Szomjas Gusztija.

A húszas évek elején szinte naponta kijött a Szigetre Jászai Mari is, aki barátnőjének, Blum néninek adott angol leckéket. Szerepeit gyakran itt tanulta. A nyugalmazott szivattyús kút dombocskájáról búgott fel Elektra, átkozódott Gertrúdisz. Pihenő idejében gyakran az ölébe vett, s játszott velem.

Apu nagyon szerette, ha meséltek neki. Bródy Sándor és fiai Háry János históriáit, Oszkár bácsi, Hargittay Pista, Kállay Pista, de a Szvetenai-utcai hullamosók elbeszéléseit is nagy élvezettel hallgatta. Társaságban többnyire csak figyelt és tűnődött, pedig kitűnő előadó volt. Ritkán történt meg, amit Kosztolányi jegyzett fel róla: „Én hallottam őt, egyszer késő éjszakán mesélni, bornál és szivarszónál folytatta a régi mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha jól emlékszem, Indiában jártunk. Visszapillantott oda, ahol sosem volt és beszélt gyémántokról, virágbozótokról, indus csodákról, mérges kígyókról, melyek éjjel sziszegve kúsznak be az alvók ágyába, míg az indusok tejjel tova nem fröccsentik őket”.

A szigeti kellemességekhez tartozott a dunai fürdés. Akkor még nem volt olyan mély a víz a part mellett, csak később kotorták ki a medret. Anyuék a Dunán keresztül jártak Óbudára bevásárolni. Drabcsik, a vén, borissza halász szállította őket rozoga ladikján, amelyet egyetlen evezővel hajtott. Egy napon azonban nem jelentkezett a hívó füttyszóra. Később kiderült, hogy részegen a Dunába fulladt.

Későbbi új lakásunk Óbudán volt, a Templom utca 15-ben. Ezt az ütött-kopott házat, a környezőkkel együtt a majd felépülő óbudai híd kedvéért vette meg a Közmunkák Tanácsa azzal a szándékkal, hogy amennyiben a híd építése úgy kívánja, lerombolják.

 

Óbudára 1930. május 28-án érkeztünk sok lim-lommal, szegényes holmikkal. Más bútorunk nem lévén, elhoztuk a margitszigetieket. A kastélyból származó neobarokk szalongarnitúra és szekrény mellett, a szállodai asztalokat, ágyakat, mosdót és tükrös szekrényeket. Nálunk maradt Márton Ferencnek tíz képe is. Ez a tehetséges és bolondos festő huzamos ott-tartózkodását műveivel fizette meg az Igazgatóságnak. A képeket is elismervény ellenében vittük magunkkal. Apu szerette őket, mert néhány közöttük szigeti tárgyú volt.

Amikor megláttam a köves, szűk, sivár udvart, elszorult a szívem! Ez lesz otthonom a csodás éden helyett? Apu is igen komoran és szomorúan viselkedett, csak tengett-lengett, majd nekifogott írni. Beletemetkezett az írásba.

Csakhamar beilleszkedett az új környezetbe, s talán meg is szerette ezt a városrészt, lakóit, mert érdekelte minden, ami velük kapcsolatos. Óbudai témájú novellái mellett cikksorozatot indított A Mai Nap-ban: Ódonságok városa, vagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? címmel.

Három szobánkból kettő az udvarra, egy az utcára nézett. Ez lett Apué. A parányi, sötét fürdőszobában, ócska, horpadt bádogkád szomorkodott, valóságos istencsapás a szigeti gyógyfürdő után. A megszokott fákat, bokrokat, virágokat Anyu néhány muskátlival, leanderrel igyekezett pótolni. Valamennyien tudtuk, hogy más lehetőségünk nincsen, és ennek az otthonnak is örülnünk kell.

„Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában. Ott szállott partra, ahol lehetett: akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek ... hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is( Mai Nap, 1931. 129. sz.).

A ház két szárnyból állott. Az egyikben mi, a másikban a házmesterpár és Gráf Károly kiskereskedő lakott családjával. Csendes, szolid emberek. Az udvar végén használaton kívüli, mázsás mángorló álldogált és a pincelejárat hívogatott. Innen jártunk le később a Gráf és Szakács gyerekekkel „kincset keresni”. Apu szerint az egykori gazdag, sváb háztulajdonos biztosan eldugott ott egyet-mást. De sajnos, poros ócskaságokon kívül nem találtunk semmit.

A hátsó udvar még a pincénél is érdekesebb volt. A már nyugdíjas félszer tetejére könnyűszerrel felmászhattam. Itt a cserepeken sétálgatva megleshettem a szomszédos házak életét. Apu egyszer váratlanul és szokatlanul hátrajött, s látva veszélyes szórakozásomat, nagyon megszidott.

Az ő ablakai a Korona kávéházra nyíltak, ahol hétköznap csendes unalom ásított, de szombatvasárnap zajos „össztáncon” szórakoztak a fiatalok.

Apu szobájának két bejárata volt. Az egyik az ebédlővel kötötte össze, ahol én aludtam, a másik közvetlenül az udvarra szolgált. Ez utóbbi ajtót már mi csináltattuk, hogy zavartalanul jöhessen-mehessen. Az egész lakásnak, így az ő szobájának berendezése is változatlanul szegényes maradt. Apu régi széles rézágyában aludt, mióta csak emlékszem – egyedül. Napközben lepihent szürkészöldes plüsshuzatú díványára, vagy „Móric székében” (szabályozható hátú karosszék) olvasgatott. Sokesztendős márványlapos mosdójának sarkai letöredeztek, és tágas tükrösszekrényében csak kevés holmi lézengett. Ruháira egész életében vigyázott, ezért most is úgy festett, mint akit skatulyából vettek elő. Csak a puha kalapokat kedvelte, amelyeket rendszerint „betyárosan” szokott a fejére csapni. Gombos cipőt viselt, és olyan könnyű volt a járása, hogy talpaltatnia szinte sosem kellett. Ernyőt nem, de botot mindig hordott. Ékszere nem volt. Díszes inggombjai, nyakkendőtűi, gyűrűi, cigarettatárcái már régen hűtlenül elhagyták. Csupán egy ezüstbefoglalt farkasfogat tűzött a kalapjára.

Négylábú könyvespolca nagyrészt üresen állt. Könyveket éppúgy nem gyűjtött, mint pénzt. Néhány saját műve mellett tiszteletpéldányok és régi Nyugatok sorakoztak. Ha néha-néha megőrizte az újságokban megjelent írásait, csak egy új kiadás reményében tette.

Az első óbudai év nyugodtan, kiegyensúlyozottan telt el. Apu nem ivott, meghízott, jó színben volt, és nagy munkakedvvel dolgozott. Szabad idejében sokat sétált a girbe-gurba utcákon, egyedül vagy velem. Ilyenkor belestünk néhány ablakba, udvarra. Olykor végignéztünk egy-egy esküvőt is a szomszéd templomban, s ha a menyasszony csinos volt, Apu meg is csókolta gratuláció közben. Máskor felültünk az Óbuda és Újpest között járó propellerre. Bár a hajócska a szigetet is érintette, eszünkbe nem jutott kiszállni. Sőt szemérmesen elfordultunk tőle, annyira fájt még a szívünk érte. Noha erről soha nem beszéltünk, egyikünk sem akart ott vendégként sétálni, ahol egyszer otthon voltunk...

1930. október 21-ét apánk utolsó boldog, születésnapjaként emlegettük, mert azt a kettőt, ami még következett, már nem illeti meg ez a jelző. Szakácsék és Szudyék voltak hivatalosak hozzánk ebédre. Kellemesen telt el a nap, és jókedvűen ünnepelték a házigazdát, a „megtért” 52 esztendős Szindbádot.

Nem tudom, ki hívott akkor fényképészt, de jól tette, mert igen sikerült felvételek készültek rólunk. Az egyik azt bizonyítja, hogy „valódi falusi” gazdálkodást folytattunk, hiszen két húszkilós malacunk éldegélt a hátsó udvarban, igaz, nem sokáig.

Anyu szerint ezen a születésnapi ebéden, egy óvatlan pillanatban ízlelte meg Apu újból a bort – és többé már nem tudott lemondani róla.

Kezdődött elölről minden: az ivások, kimaradások, betegségek. Ehhez jött még a tomboló gazdasági válság, majd Hitler és az újabb háború árnyéka. Meg még valami: az irodalmi ponyva rohamozta a vérbeli írók egyre gyérülő kereseti lehetőségeit. Így mind nehezebbé vált Apu írásainak elhelyezése. Többnyire azzal adták vissza őket, hogy még sok kiadatlan kézirata vár közlésre, „telítve vannak”. Az utolsó években a könyvkiadók elhagyták Aput, és csak néhány újság adott sovány kenyeret számunkra.

Anyu, hogy még jobban segítsen, kénytelen volt az iskolai tanítása után korrepetálásokat vállalni. Egyik „legfontosabb” tanítványa Back Lívia, B. Ármin kereskedő kislánya volt. (Náluk vásároltunk, és már sokkal tartoztunk nekik.)

Apu a városba többnyire pénzért ment be, és csak ritkán szórakozni. Fiáker helyett már régen villamoson járt, vagy a közelbe, gyalog. Elkocogott az óbudai kiskocsmákba, a Bródy kávéházba, de a legtöbbet a szomszédos Kéhlihez.

Ide, a Kéhlihez jöttek ki hozzá hűségesen megmaradt jóemberei: Várkonyi Titusz, Kállay Pista, Hargittay Pista, Herczeg Elemér újságírók és Ring Pál Amerikát járt, irodalomkedvelő munkás. Néha Babay József és mások csatlakoztak hozzájuk.

Utolsó kis baráti köre is őszintén szerette, tisztelte Aput, ezt a sokféle tulajdonságból összegyúrt, nem mindennapi embert, aki tudott rabiátus, goromba, de végtelenül gyöngéd, békés, megértő, barátságos és kedves is lenni. Kedves, de nem közlékeny. Magáról, műveiről alig-alig beszélt. Szerény, jóindulatú gavallér. Érdeklődéssel fordult az emberek felé, de az üres locsogást, hangoskodást nem tűrte. A tehetségteleneket megvetette. Méltóságra, rangra fütyült, csak a szívéhez közelálló emberekkel barátkozott. Egyszer, hosszú-hosszú évekkel halála után, azt mondta nekem valaki: „Világosabb lett ott, ahová Krúdy belépett”. Rajongói szerint: „Gyula bácsi mindent tudott”. Valóban, jól ismerte korának jelentős személyeit, eseményeit, problémáit. Járatos volt a történelemben, irodalomban. Rengeteget olvasott diákkorától haláláig. Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései, kiterjedt levelezései, kutatásai, s nem utolsósorban ragyogó megfigyelőképessége.

Várkonyi Titusztól tudom, hogy Apu egy alkalommal megkérdezte tőle: „Mondd, mi érdekli ma az embereket?” Várkonyi hallgatott, nem válaszolt. Mire Apu kissé ironikus mosollyal a bajusza alatt csendesen dörmögte: „Nem szeretnék öreg író lenni...”

Titusz bácsi egyszer könnyezni is látta őt, amikor arról beszélt, hogy nem tud Anyuról és rólam megfelelően gondoskodni.

Néha az éjjeli kucséberektől ajándékokat hozott nekem. Biztosítótű-készleteket, csokoládé-figurákat és egyéb apróságokat találtam reggelenként az ágyam mellett. Egyszer egy nagy üvegszilánkot adott át papirosba csomagolva. Elmondta, hogy ivás közben pattant le a pohárról és majdnem lenyelte. „Tedd el, kisjányom, annak emlékére, hogy édesapád tegnap majdnem meghalt”.

Vége következik.

 

 

(Nők Lapja, 1971/27. /július 3./ 12-13. p.)