KRÚDY ZSUZSA:
2
Amikor Óbudán már „szánkig ért a víz”, és a
legreménytelenebb helyzetben éltünk, kaptuk Kosztolányi Dezső zöldtintás
levelét:
„Kosztolányi Dezső Budapest,
I., Tábor u. 12. 1931.
X. 12. Kedves barátom, ma éjjel érkeztem Londonból.
Nagyon fontos ügyben, mely téged különösen érdekel, azonnal beszélni szeretnék
veled valahol, négyszemközt. Kérlek, hívj föl (530—85) s adj találkát. Ölel régi híved: Kosztolányi Dezső” |
A költő, mint a magyar Pen Club elnöke Angliában járt és lord Rothermere, a dúsgazdag „újságkirály” 1000 fontos ajándékát
hozta – a lord kifejezett óhaja szerint – az esztendő legkülönb irodalmi
művének jutalmazására. Kosztolányi a díjat Apunak szánta.
Új remény
költözött be hozzánk, de új gond is. Az esztendő egyik legkülönb könyvét
akarták megjutalmazni, de hol van ez a mű? Apunak nem volt kiadója, de még
kilátása sem, hogy lesz. És ha nincs könyv, akkor nincsen díj! Végre-végre,
lázas, idegtépő napok után, izgalmas tárgyalások eredményeképpen a Hungária
Nyomda kitűnően vizsgázott emberségből és szakmai tudásból. A díj reményében
hitelre kinyomtatta Apu Az élet álom című novelláskötetét, amelyet maga
válogatott is. Talán hihetetlennek tűnik, mindössze két hónap alatt –
vállalásuk szerint december 31-re – készültek el vele.
Mázsás
teher hullott le rólunk: most már lesz mit jutalmazni, ha ugyan meg nem
akadályozzák Kosztolányi elgondolását.
Apu erről írt Egy könyv margójára, vagy hogyan lettem
könyvkiadó? című cikkében is. (Literatura.
1931/32)
„Kérdi,
igen tisztelt Szerkesztő úr, mi okozta, hogy legutóbb megjelent könyvecském, Az
élet álom című legszeretettebb könyvem „az író sajátja” felírást viseli, a
boríték azon helyén, ahol máskor különböző könyvkiadótársaságok
nevei szoktak pompázni, tán pompázatosabban, mint a szerény és kisbetűket kedvelő szerzőé?
Valóban,
én magam vagyok könyvemnek kiadója; nyomtatója csak azért nem, mert az
események nem engedték, hogy a könyvnyomtatási művészetet megtanuljam. De
viszont megértettem a különös korszakot (amelybe Klimius
Miklósként kerültünk), mindenkinek arra van szüksége, hogy tíz ujja legyen
minden kezén.
Mulattat
(és életben tart) a munka, ugyanezért nem nagyon ijedtem meg, amikor régebbi
könyveim kiadói (akikkel a legbarátságosabb viszonylatot mindig megőrzőm)
közölték velem, hogy szerződéseinket, amelyek az író kezét elég szorosan
megkötötték esztendőkön át, a folyó évben, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki
esztendőjében nem tarthatják meg, és azt felbontják, habár régebbi könyveimet
már eladták...
Végtére,
ötvenedik könyvemnél és az ötvenes éveimben eljutottam oda, hogy
„önállósítani’’ kellett magamat, hogy kedvemet, munkakörömet, vagyonomat,
gabonámat, termésemet kellően gyümölcsöztessem. Talán egyetlen nap, a sok
közül, emlékeztet némi keserűségre, amikor nem találtam meg sem a mindennapi
imádkozást, sem a mindennapi káromkodást megkönnyítő, élethosszabbító
tartalmasságot, de másnap olyan tekintettel néztem rád a tükörben, öreg
barátom, mintha megint húszesztendős volnál, és kézirattal indulnál házalni
Pest sokkal barátságosabb utcáin...
Bródy úr,
a nyomdaigazgató, akihez lépteim vezettek, előbb fürkészőleg
nézett a szemembe, aztán a legnagyobb természetességgel azt felelte:
– Hogyne!
Hitele van nálam ... Tessék átadni a kinyomtatásra váró kéziratot. A könyve a
kívánt határidőre, 1931. december 31-ére délben készen lesz.
Talán
felesleges mondanom, hogy a nyomdaigazgató úr megtartotta szavát.
Az élet, a
világ ma is tele van lehetőségekkel, pláne olyan ember számára, aki nem ijed
meg a munkától.
A
regényeket ezután nemcsak megírni kell, hanem el is adni. Drága, szépséges
íróőseink, ugyanezt csinálták a múlt időkben, irodalomtörténeti jelentőségüket
nem a könyvkiadóknak számítjuk, amint egy-egy jobb sorsra érdemes könyv sem a
könyvkiadótól függ, hanem annak tartalmától, annak írójától.
A könyvkiadói pálya sem hálás foglalkozás napjainkban, amint nem
az az írói pálya sem. De a kettőt összetéve: talán tudunk valamire menni
elszerencsétlenedett életünkben. Az első lépés már megtörtént. Saját kiadású
könyvemet rokonszenvesen fogadták a jó emberek: itt-ott talán nagyobb sikere
volt, mintha egy könyvkiadó biggyesztette volna nevét az író neve mellé. Sok
kedves régi firma válott a múlt időé az elmúlt
években. Nem kívánom, hogy könyvkiadóinkra is ilyen fátum várakozzék, de én
mindenesetre újabb lehetőségeit keresem annak, hogy az önmagammál,
a választott pályámmal járó feladatoknak eleget tehessek.”
A
könyvnek, melyet az írónak magának kellett kiadnia, nagy sikere lett. A kritika
igen jól fogadta. Közben pedig folytak az előkészületek és az öldöklő harcok a díj
körül. Hogy ki mindenki akarta magának, azon csak nevetni vagy sírni lehet.
Kosztolányiné
visszaemlékezéseiben arról írt, hogy férje nem a saját megítélése szerint
adhatta a díjat a legjobb mű szerzőjének, hanem felajánlotta a döntést a Pen
Clubnak. Az egyik viharos választmányi ülésen az ő ajánlatára a díjat – Eris
almáját – kettévágták és szavazással felét Krúdy Gyulának, felét Móricz
Zsigmondnak ítélték.
Bár a díj
sorsát szavazással döntötték el, mégis fellángolt a háborúság. A sajtóban
heteken át egymást érték a nyilatkozatok, állásfoglalások. „Sohasem láttam még
őt ilyen csüggedtnek” – állapította meg a költőről a felesége.
Kosztolányi két levelet is küldött Apunak 1932. január 29-én.
„Kedves
Gyulám,
én ezt a jutalmat,
melyet Londonból hozok, bármily csekély is, fölfogásomhoz mérten
arisztokratikus kitüntetésnek szántam, vagyis az igazi írói érték
elismerésének. Sok küzdelmemben került, míg ezt elértem. De szándékomat csakis
úgy tudom keresztülvinni, ha legalább egy szemernyit juttathatok a
demokratikus, jótékonysági szempontoknak. Épp ezért arra kérlek, légy szíves
hozzám pár sort intézni, akár Móricz a másik jelölt tette s önként ajánld fel e
díj 10%-át érdemes, nagyon szegény írók támogatására. Ha ezt nem tennéd meg,
félek, hogy képtelen lennék meghozatni azt a döntést, amelyhez – tudod – én ragaszkodom leginkább.
Igaz híved: Kosztolányi Dezső’’
(A levél
borítékján Apu már számolt:
Raáb Pista 350 + 30+ 10 = 390 + 5 + 10
Óbuda Back 500 – 250
Tóth Józsi 200 = 30 = 10 = 10
1110 700
Házbér 540
Bródy 1588
Szabó 250
cipő 100
apróság 100
3688
Raáb 400 Boér 30)
„Kedves Gyulám,
a díjat
február 5-én, a közgyűlésen ítéli oda az igazgatóság. Minthogy több oldalról az
a kívánság hangzott el, hogy ebből az összegből nyomorgó fiatal írókat is
segélyezzünk; szépnek találnám a gondolatot, hogy a kitüntettek a díj 10%-áról
önként lemondanak az ő javukra.
Tudom,
hogy te is kész vagy erre. Légy kedves tehát engem elhatározásodról pár sorban
értesíteni.
Egyébként
minden rendben van.
Ölel igaz híved: Kosztolányi Dezső’’
Apu azonnal válaszolt:
„Kedves
Dezsőm,
melegszívű
indítványodat boldogan megszavazom. Adjunk a szegény fiataloknak 10 százalékot
a Lord pénzéből. Valószínűleg ő sem haragszik meg érte.
Ellenben
van egy különös kérésem a díj ügyében, amely kérést olyan bizalommal terjesztem
eléd, mint eddigi kérelmeimet. Amennyiben reménységem valóra válna és a díjat
megkapnám: nem szeretném azt nyilvános gyűlésen kézhez venni. Nekem igen nagy
veszélyt jelentene nyilvánosan ennyi pénzt mutogatni. Ismerem kiéhezett
hitelezőimet, olyan rohamot intéznének testi épségem ellen, hogy még Óbudára se
érhetnék el a pénzzel, ahol azt legjobban várják.
Másszóval azt szeretném, hogy a díjat – magát a pénzt – vagy előbb vagy utóbb kapnám kézhez
effektíve, hogy alkudni tudjak azokkal, akik kívánságaikkal ezt az összeget
tízszeresen túljegyezték. Régi adós vagyok, de ennyire még soha el nem voltam
adósodva.
Legalább
egy kis rövid pihenőt szeretnék zaklatott életemben a Te és a Lord jóvoltából.
Bocsáss
meg, hogy ennyire igénybe veszem gondoskodásodat, de kénytelen vagyok őszintén
feltárni a helyzetemet az előtt, akitől segítséget remélek.
ölellek,
csókollak, isten áldjon.
Bp. 1932.
I. 30.
III., Templom u. 15. Krúdy
Gyula”
1932.
febr. 5-én a Pen Club jubileumi közgyűlésén ítélték oda a díjat Krúdy Gyulának
és Móricz Zsigmondnak.
Kosztolányi
elnöki beszédében elmondta: az a szempont lebegett előttük, hogy mind az idén,
mind jövőre olyanokat tüntessenek ki, akik kiemelkedő, jellegzetes képviselői
irodalmunknak és európai értelemben is önálló, eredeti értékek. Nyomorgó író
rengeteg akad nálunk. „Sajnos, a szegénységnek nincs határa. De a kiválóságnak
igenis van...” ezért a díjat nem irgalmassági szempontok szerint osztják ki.
Nem alamizsna, hanem elismerés.
A döntés után még inkább kirobbant az éles,
látszólag csak irodalmi, de valójában politikai harc, ami Kosztolányi
elnökségébe került.
Herczeg Ferenc bejelentette, hogy nagy elfoglaltsága miatt nem vehet
többé részt a Pen Club vezetésében. Ezért nem vállalja a felelősséget az
igazgatóság határozatáért. Így nyilatkozott továbbá Pekár Gyula, Apu régi
ellenlábasa és Csathó Kálmán, Császár Elemér. Sőt
megérkezett az alábbi lemondó levél is:
„A Magyar
Pen Club tek. Elnökségének,
Budapest
Minthogy
Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó
Kálmán súlyos okokra hivatkozva a Magyar Pen Club vezetésében nem vesznek részt
és nem vállalhatnak felelősséget az igazgatóság határozataiért, én is azonosítva
magam irodalmunk e kiválóságainak álláspontjával, a Magyar Pen Club
védnökségéről ezennel lemondok.
Bp. 1932. febr. 23-án.
József főherceg.”
A
jobboldali sajtó örömmel vette, hogy irodalmunk „kitűnőségei” ellenzik a díj ilyentén elosztását. Az Újság 1932. február 23-i számában A
Pen Club körül című írásában Márai Sándor többek között így felelt nekik: „Mert
nem szeretni Pekárt, de olvasni Krúdyt e körök megítélésében egyértelmű Trianon
elárulásával”.
A Magyar Pen Club gazdasági részlege jóvoltából pontos
dokumentumunk maradt a díj anyagi vonatkozásairól:
Mélyen
tisztelt Uram!
Tisztelettel
értesítem, hogy a Magyar Pen Clubtól az Ön részére átvett angol font
ellenértéke 4387,50 pengő volt. Ebből az összegből engedményező levelei alapján
a Hungária könyvnyomdának
1789,11 P.t |
|
a
Székesfővárosi Közmunka-tanácsnak |
185 P.t |
és
az Óbuda Újlaki Takptárnak |
2413,39 P.t |
Összesen tehát |
4387,50 P.t |
fizettem
ki. Remélem ezzel szemben, hogy „Az élet álom” című kötetnek nagy sikere lesz, amit
szívemből kívánok is.
Ígéretemhez
híven mellékelem legutolsó verskötetemet, kérve, fogadja olyan szívesen,
amilyen szeretettel én adom. Szerény kis kötet, de az én 35 éve tartó rideg
robotom mellett műkedvelősködni is alig volt
lehetőségem és időm.
Nagyon
megköszönném, ha felnőtt leányom idezárt autogramlapjára egy pár meleg sort és
kelettel ellátott aláírást adni kegyeskednék. Jóságát előre is hálásan
köszönöm.
Igaz
nagyrabecsüléssel és szeretettel köszönti
tisztelő híve
Varságh János”
A lord
pénze pillanatnyilag nyugalmat jelentett számunkra. Kifizettük legkínosabb
adósságaink egy részét. (A hitelezők valósággal megostromoltak bennünket.)
Néhány új ruhadarab is került a házhoz. Apám egy rövid báránybőr bekecset
kapott, hogy ne fázzon vékony átmeneti kabátjában, amit télen is hordott.
Jutott még számára egy új nadrág és néhány ing. S habár igen rövid időre,
gyermekes örömmel nyittatott folyószámlát az óbudai Takarékpénztárban. Büszkén
mutogatta csekkjeit és legszívesebben boldog-boldogtalannak adott volna.
Sajnos, a
dicsőség nem sokáig tartott, a pénz elfogyott. Üres csekkfüzete haláláig
éjjeliszekrénye fiókjában hánykolódott.
(Nők Lapja, 1971/28. (július 10.) 12-13. p.)