KRÚDY ZSUZSA:

APÁM, SZINDBÁD

2

Amikor Óbudán már „szánkig ért a víz”, és a legreménytelenebb helyzetben éltünk, kaptuk Kosztolányi Dezső zöldtintás levelét:

„Kosztolányi Dezső

Budapest, I., Tábor u. 12.                              1931. X. 12.

Kedves barátom,

ma éjjel érkeztem Londonból. Nagyon fontos ügyben, mely téged különösen érdekel, azonnal beszélni szeretnék veled valahol, négyszemközt. Kérlek, hívj föl (53085) s adj találkát.

Ölel

régi híved:

Kosztolányi Dezső”

A költő, mint a magyar Pen Club elnöke Angliában járt és lord Rothermere, a dúsgazdag „újságkirály” 1000 fontos ajándékát hozta – a lord kifejezett óhaja szerint – az esztendő legkülönb irodalmi művének jutalmazására. Kosztolányi a díjat Apunak szánta.

Új remény költözött be hozzánk, de új gond is. Az esztendő egyik legkülönb könyvét akarták megjutalmazni, de hol van ez a mű? Apunak nem volt kiadója, de még kilátása sem, hogy lesz. És ha nincs könyv, akkor nincsen díj! Végre-végre, lázas, idegtépő napok után, izgalmas tárgyalások eredményeképpen a Hungária Nyomda kitűnően vizsgázott emberségből és szakmai tudásból. A díj reményében hitelre kinyomtatta Apu Az élet álom című novelláskötetét, amelyet maga válogatott is. Talán hihetetlennek tűnik, mindössze két hónap alatt – vállalásuk szerint december 31-re – készültek el vele.

Mázsás teher hullott le rólunk: most már lesz mit jutalmazni, ha ugyan meg nem akadályozzák Kosztolányi elgondolását.

Apu erről írt Egy könyv margójára, vagy hogyan lettem könyvkiadó? című cikkében is. (Literatura. 1931/32)

„Kérdi, igen tisztelt Szerkesztő úr, mi okozta, hogy legutóbb megjelent könyvecském, Az élet álom című legszeretettebb könyvem „az író sajátja” felírást viseli, a boríték azon helyén, ahol máskor különböző könyvkiadótársaságok nevei szoktak pompázni, tán pompázatosabban, mint a szerény és kisbetűket kedvelő szerzőé?

Valóban, én magam vagyok könyvemnek kiadója; nyomtatója csak azért nem, mert az események nem engedték, hogy a könyvnyomtatási művészetet megtanuljam. De viszont megértettem a különös korszakot (amelybe Klimius Miklósként kerültünk), mindenkinek arra van szüksége, hogy tíz ujja legyen minden kezén.

Mulattat (és életben tart) a munka, ugyanezért nem nagyon ijedtem meg, amikor régebbi könyveim kiadói (akikkel a legbarátságosabb viszonylatot mindig megőrzőm) közölték velem, hogy szerződéseinket, amelyek az író kezét elég szorosan megkötötték esztendőkön át, a folyó évben, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esztendőjében nem tarthatják meg, és azt felbontják, habár régebbi könyveimet már eladták...

Végtére, ötvenedik könyvemnél és az ötvenes éveimben eljutottam oda, hogy „önállósítani’’ kellett magamat, hogy kedvemet, munkakörömet, vagyonomat, gabonámat, termésemet kellően gyümölcsöztessem. Talán egyetlen nap, a sok közül, emlékeztet némi keserűségre, amikor nem találtam meg sem a mindennapi imádkozást, sem a mindennapi káromkodást megkönnyítő, élethosszabbító tartalmasságot, de másnap olyan tekintettel néztem rád a tükörben, öreg barátom, mintha megint húszesztendős volnál, és kézirattal indulnál házalni Pest sokkal barátságosabb utcáin...

Bródy úr, a nyomdaigazgató, akihez lépteim vezettek, előbb fürkészőleg nézett a szemembe, aztán a legnagyobb természetességgel azt felelte:

Hogyne! Hitele van nálam ... Tessék átadni a kinyomtatásra váró kéziratot. A könyve a kívánt határidőre, 1931. december 31-ére délben készen lesz.

Talán felesleges mondanom, hogy a nyomdaigazgató úr megtartotta szavát.

Az élet, a világ ma is tele van lehetőségekkel, pláne olyan ember számára, aki nem ijed meg a munkától.

A regényeket ezután nemcsak megírni kell, hanem el is adni. Drága, szépséges íróőseink, ugyanezt csinálták a múlt időkben, irodalomtörténeti jelentőségüket nem a könyvkiadóknak számítjuk, amint egy-egy jobb sorsra érdemes könyv sem a könyvkiadótól függ, hanem annak tartalmától, annak írójától.

A könyvkiadói pálya sem hálás foglalkozás napjainkban, amint nem az az írói pálya sem. De a kettőt összetéve: talán tudunk valamire menni elszerencsétlenedett életünkben. Az első lépés már megtörtént. Saját kiadású könyvemet rokonszenvesen fogadták a jó emberek: itt-ott talán nagyobb sikere volt, mintha egy könyvkiadó biggyesztette volna nevét az író neve mellé. Sok kedves régi firma válott a múlt időé az elmúlt években. Nem kívánom, hogy könyvkiadóinkra is ilyen fátum várakozzék, de én mindenesetre újabb lehetőségeit keresem annak, hogy az önmagammál, a választott pályámmal járó feladatoknak eleget tehessek.”

A könyvnek, melyet az írónak magának kellett kiadnia, nagy sikere lett. A kritika igen jól fogadta. Közben pedig folytak az előkészületek és az öldöklő harcok a díj körül. Hogy ki mindenki akarta magának, azon csak nevetni vagy sírni lehet.

Kosztolányiné visszaemlékezéseiben arról írt, hogy férje nem a saját megítélése szerint adhatta a díjat a legjobb mű szerzőjének, hanem felajánlotta a döntést a Pen Clubnak. Az egyik viharos választmányi ülésen az ő ajánlatára a díjat – Eris almáját – kettévágták és szavazással felét Krúdy Gyulának, felét Móricz Zsigmondnak ítélték.

Bár a díj sorsát szavazással döntötték el, mégis fellángolt a háborúság. A sajtóban heteken át egymást érték a nyilatkozatok, állásfoglalások. „Sohasem láttam még őt ilyen csüggedtnek” – állapította meg a költőről a felesége.

Kosztolányi két levelet is küldött Apunak 1932. január 29-én.

„Kedves Gyulám,

én ezt a jutalmat, melyet Londonból hozok, bármily csekély is, fölfogásomhoz mérten arisztokratikus kitüntetésnek szántam, vagyis az igazi írói érték elismerésének. Sok küzdelmemben került, míg ezt elértem. De szándékomat csakis úgy tudom keresztülvinni, ha legalább egy szemernyit juttathatok a demokratikus, jótékonysági szempontoknak. Épp ezért arra kérlek, légy szíves hozzám pár sort intézni, akár Móricz a másik jelölt tette s önként ajánld fel e díj 10%-át érdemes, nagyon szegény írók támogatására. Ha ezt nem tennéd meg, félek, hogy képtelen lennék meghozatni azt a döntést, amelyheztudodén ragaszkodom leginkább.

Igaz híved: Kosztolányi Dezső’’

(A levél borítékján Apu már számolt:

Raáb Pista 350 + 30+ 10 = 390 + 5 + 10

Óbuda Back 500 – 250

Tóth Józsi 200 = 30 = 10 = 10

1110                       700

Házbér                     540

Bródy                     1588

Szabó                       250

cipő                         100

apróság                    100

                              3688

Raáb 400                            Boér 30)

„Kedves Gyulám,

a díjat február 5-én, a közgyűlésen ítéli oda az igazgatóság. Minthogy több oldalról az a kívánság hangzott el, hogy ebből az összegből nyomorgó fiatal írókat is segélyezzünk; szépnek találnám a gondolatot, hogy a kitüntettek a díj 10%-áról önként lemondanak az ő javukra.

Tudom, hogy te is kész vagy erre. Légy kedves tehát engem elhatározásodról pár sorban értesíteni.

Egyébként minden rendben van.

Ölel igaz híved: Kosztolányi Dezső’’

Apu azonnal válaszolt:

„Kedves Dezsőm,

melegszívű indítványodat boldogan megszavazom. Adjunk a szegény fiataloknak 10 százalékot a Lord pénzéből. Valószínűleg ő sem haragszik meg érte.

Ellenben van egy különös kérésem a díj ügyében, amely kérést olyan bizalommal terjesztem eléd, mint eddigi kérelmeimet. Amennyiben reménységem valóra válna és a díjat megkapnám: nem szeretném azt nyilvános gyűlésen kézhez venni. Nekem igen nagy veszélyt jelentene nyilvánosan ennyi pénzt mutogatni. Ismerem kiéhezett hitelezőimet, olyan rohamot intéznének testi épségem ellen, hogy még Óbudára se érhetnék el a pénzzel, ahol azt legjobban várják.

Másszóval azt szeretném, hogy a díjatmagát a pénztvagy előbb vagy utóbb kapnám kézhez effektíve, hogy alkudni tudjak azokkal, akik kívánságaikkal ezt az összeget tízszeresen túljegyezték. Régi adós vagyok, de ennyire még soha el nem voltam adósodva.

Legalább egy kis rövid pihenőt szeretnék zaklatott életemben a Te és a Lord jóvoltából.

Bocsáss meg, hogy ennyire igénybe veszem gondoskodásodat, de kénytelen vagyok őszintén feltárni a helyzetemet az előtt, akitől segítséget remélek.

ölellek, csókollak, isten áldjon.

Bp. 1932. I. 30.

III., Templom u. 15.  Krúdy Gyula”

1932. febr. 5-én a Pen Club jubileumi közgyűlésén ítélték oda a díjat Krúdy Gyulának és Móricz Zsigmondnak.

Kosztolányi elnöki beszédében elmondta: az a szempont lebegett előttük, hogy mind az idén, mind jövőre olyanokat tüntessenek ki, akik kiemelkedő, jellegzetes képviselői irodalmunknak és európai értelemben is önálló, eredeti értékek. Nyomorgó író rengeteg akad nálunk. „Sajnos, a szegénységnek nincs határa. De a kiválóságnak igenis van...” ezért a díjat nem irgalmassági szempontok szerint osztják ki. Nem alamizsna, hanem elismerés.

A döntés után még inkább kirobbant az éles, látszólag csak irodalmi, de valójában politikai harc, ami Kosztolányi elnökségébe került.

Herczeg Ferenc bejelentette, hogy nagy elfoglaltsága miatt nem vehet többé részt a Pen Club vezetésében. Ezért nem vállalja a felelősséget az igazgatóság határozatáért. Így nyilatkozott továbbá Pekár Gyula, Apu régi ellenlábasa és Csathó Kálmán, Császár Elemér. Sőt megérkezett az alábbi lemondó levél is:

„A Magyar Pen Club tek. Elnökségének,

Budapest

Minthogy Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó Kálmán súlyos okokra hivatkozva a Magyar Pen Club vezetésében nem vesznek részt és nem vállalhatnak felelősséget az igazgatóság határozataiért, én is azonosítva magam irodalmunk e kiválóságainak álláspontjával, a Magyar Pen Club védnökségéről ezennel lemondok.

Bp. 1932. febr. 23-án.  József főherceg.”

A jobboldali sajtó örömmel vette, hogy irodalmunk „kitűnőségei” ellenzik a díj ilyentén elosztását. Az Újság 1932. február 23-i számában A Pen Club körül című írásában Márai Sándor többek között így felelt nekik: „Mert nem szeretni Pekárt, de olvasni Krúdyt e körök megítélésében egyértelmű Trianon elárulásával”.

A Magyar Pen Club gazdasági részlege jóvoltából pontos dokumentumunk maradt a díj anyagi vonatkozásairól:

Mélyen tisztelt Uram!

Tisztelettel értesítem, hogy a Magyar Pen Clubtól az Ön részére átvett angol font ellenértéke 4387,50 pengő volt. Ebből az összegből engedményező levelei alapján a Hungária könyvnyomdának

1789,11 P.t

a Székesfővárosi Közmunka-tanácsnak

185     P.t

és az Óbuda Újlaki Takptárnak

2413,39 P.t

Összesen tehát

4387,50 P.t

fizettem ki. Remélem ezzel szemben, hogy „Az élet álom” című kötetnek nagy sikere lesz, amit szívemből kívánok is.

Ígéretemhez híven mellékelem legutolsó verskötetemet, kérve, fogadja olyan szívesen, amilyen szeretettel én adom. Szerény kis kötet, de az én 35 éve tartó rideg robotom mellett műkedvelősködni is alig volt lehetőségem és időm.

Nagyon megköszönném, ha felnőtt leányom idezárt autogramlapjára egy pár meleg sort és kelettel ellátott aláírást adni kegyeskednék. Jóságát előre is hálásan köszönöm.

Igaz nagyrabecsüléssel és szeretettel köszönti

tisztelő híve

Varságh János”

A lord pénze pillanatnyilag nyugalmat jelentett számunkra. Kifizettük legkínosabb adósságaink egy részét. (A hitelezők valósággal megostromoltak bennünket.) Néhány új ruhadarab is került a házhoz. Apám egy rövid báránybőr bekecset kapott, hogy ne fázzon vékony átmeneti kabátjában, amit télen is hordott. Jutott még számára egy új nadrág és néhány ing. S habár igen rövid időre, gyermekes örömmel nyittatott folyószámlát az óbudai Takarékpénztárban. Büszkén mutogatta csekkjeit és legszívesebben boldog-boldogtalannak adott volna.

Sajnos, a dicsőség nem sokáig tartott, a pénz elfogyott. Üres csekkfüzete haláláig éjjeliszekrénye fiókjában hánykolódott.

 

(Nők Lapja, 1971/28. (július 10.) 12-13. p.)