KRÚDY ZSUZSA:

Apám, Szindbád

RÉSZLETEK

(Az író halálának 40. évfordulójára)

 

A ROYALBAN VOLT az úgynevezett „Est-asztal”. Ide járt Miklós Andor főszerkesztő és gárdája. Gyakori vendég: Szakács Andor, Szép Ernő, Bródy Sándor, Fényes László, Mikes Lajós, Ferenczi dr. (Freud professzor kedves magyar tanítványa), Pólya Tibor, Incze Sándor és még sokan mások. Szindbád jól érezte magát közöttük, szerette a változatos, tarka, mozgalmas életet. Ezek az évek, sikert és pénzt hoztak. Ha neki volt, másnak is jutott. Vendégül látni, borravalót adni, alamizsnát juttatni kevesen tudtak finomabban, diszkrétebben, szívesebben nála.

Nyáron Rezsánék Siófokon éltek, ahol Szindbád gyakori vendég volt. Itt éjjel szinte sohasem feküdt le. Délelőtt a strandon aludt. Délután a besötétített szobában dolgozott, majd a parton órákig lankadatlan érdeklődéssel nézte a Balatont. Nagyon szerette ezt a vizet és tájat.

Itt, Siófokon ismerte meg 1915 nyarán anyámat, Rezsán leányát, Zsuzsit, akit addig nem engedtek felnőtt társaságba. Szindbád hivatalos volt az estebédre, ahol az ő tizenhatodik születésnapját ünnepelték. A leány gyönyörű volt az új, rózsaszínű, selyemripsz ruhájában, pompás fekete bársony kalapjában. Nagy dióbarna szemével, derékig érő, sötét hajával, keletiesen kövérkés termetével, szelíd, ártatlan, engedelmes lényével, mintha az író álmaiból lépett volna elő. Nem csodálható, hogy Szindbád bókokkal árasztotta el, és még aznap tréfásan pertut ivott vele.

Így kezdődött.

A következő időszakról ezt jegyezte fel Anyu: „Én nem mehettem többet a nagyok asztalához, de apád elég gyakran módot talált arra, hogy »megnézem a gyereket« felkiáltással bejöjjön a gyerekszobába, s egy-egy kedves szót mondjon nekem. Télen is feljárt lakásunkba, s mindig beszólt hozzám, kedveskedett, megsimogatott. Én lassan beleszerettem, annál is inkább, mert otthon kevés szeretetben volt részem. Hidd el, amilyen mafla, jó gyerek voltam, nagyon sokáig nem vettem észre, hogy ő nem csak nekem teszi a szépet. Hiszen udvarolt a társaságban M. Gy.-nének, G. L.-nének, B. J.-nek, tudj’ Isten, hánynak. Azt hittem, mindez csak annak takarása, hogy ne vegyék észre, hogy engem szeret. Mire megtudtam az igazat, addigra annyira szerelmes voltam, hogy minden mindegy volt. Amellett ő nap-nap mellett csak azt bizonygatta, hogy én vagyok a fő, csak engem szeret. Hogyne hittem volna neki. Amikor sudáran, télen kis kabátban, vékony pálcikával értem jött, olyan szép volt, hogy még a tanárnőim is rajta felejtették a szemüket. Betetőzése volt a szerelemnek, amikor 1916 tavaszán jegygyűrűt kaptam tőle. Benne a gravírozás: »Kisapám. 1916. Tavasz.« Titokban, eldugva hordtam magamnál. Elhiheted, hogy ettől fogva akármit mondtak Apádra, senkinek egy szót sem hittem. Annál is inkább, mert szemmel láthatólag elhidegült anyám és közte a viszony. Ha telefonhoz hívták, nem jött, csak ha én hívtam, ebédhívást is csak akkor fogadott el, ha én ott voltam. Akkor kezdett kénytelen-kelletlen anyám magával vinni néha a Royalba.”

1916 nyarán Zsuzsi szeretett nagyanyjával Salzburg mellett nyaralt. Ide kapta a következő levelet:

„Kedves kis barátnőm, a naptáramban feljegyzést látok, 17-ik születésednapját. Te most messze vagy tőlem, s én megpróbálom a gondolataidat a távolságból elérni és olyan bizalommal szólani hozzád, amint szerető barátodtól ezt elvárhatod.

Tizenhét esztendős vagy ma. Vajon mi jut eszedbe, midőn végiggondolsz tavaszon, nyáron, szép ifjú életeden. A bánat és szomorú napok emlékei megengedik-e megérezni a boldog, Önfeledt, szép napoknak ízét, sohasem hervadó illatát, midőn bizonyosan boldog voltál életedben te is, mint a legtöbb fiatal nő.

Eszedbe jut-e a siófoki nyár, a pesti tavasz és öreg barátod ősz feje megjelenik emlékeid között?

Tizenhetedik születésnapodon oly gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfiú, aki elhagyott kertben tavaszi reggelen rózsát tart az ujjai között és minden öröme már csupán a virágnak üde illata. Csókollak. Gy.”

1916. július 21.

A sok éhes, szerelmében sokszor félelmetes cápa után, bizony áldás volt számára Zsuzsi, akit Szindbád napról-napra jobban szeretett. Legharmatosabb leányalakjait róla mintázta. Ő Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáskája, a Bukfenc Gyöngyvirágja, az Asszonyságok díja Natáliája, a Rezeda Kázmér szép élete Tinije és a Boldogult úrfikoromban Vilmája.

Az ifjú házas Krúdy, bár zajlott körülötte az élet, esténként otthon maradt. Meghitten beszélgettek, verseket olvastak. Jó barátok, Szakács Andor, Polonyi Dezső, Révész Béla, Papp Viktor zeneszerző hozták-vitték a híreket a forradalomról. Szakács is nemrégen nősült. Szakács Joli néni és anyu ekkor barátkoztak össze. Ez a kapcsolat mindvégig baráti és szoros maradt a két család között.

Anyám feljegyzése, harmadik személyben, megszületésemről:

„Amikor Zsuzsi áldott állapotba kerül, Apu izgatott lesz. Kihívja Innocent dr. nőorvos-barátját, aki megvizsgálja. Zsuzsi mindenáron meg akarja tartani gyermekét. Apu nem bánja, sőt, örül neki. Időnként annyira félti Zsuzsit, hogy bábaasszonyokat hoz ki hozzá. Azok bizonyára csodálkoztak a bolondos úriemberen, aki 4—5 hónapos terhességű asszonyhoz kihívta őket. Amikor már tényleg közeledett a szülés ideje, R. J. anyai nagyapámhoz költöztek, aki temetkezési vállalkozó volt, hogy közel legyenek a Bakáts téri szülészeti kórházhoz. Itt barátkozott meg Apu a hullaszállítókkal, Szeleczkivel és másokkal, többször kiment velük a Szvetenay utcai hullaházba. Amikor Anyu bement a Bakáts térre, Apu eltűnt és három napig nem került elő. Anyu sírt, bánkódott, hogy új büszkeségét, gyermekét nem tudja megmutatni. Mire Apu előkerült, kicsit kapatosan, boldogan mondta: »Nincs egy vasam sem, minden filléremet elvesztettem, oly boldog voltam, mert tudtam, hogyha nekem pechem van a kártyában, neked szerencséd lesz a szülésnél és minden simán megy majd«.”

(Születésem örömére írta legszebb regényét, az Asszonyságok díjá-t.)

Születésemkor Anyu 20 esztendős volt, 21 évvel fiatalabb az uránál, aki, bár nagyon szerette – nem tudta ellátni a férji, családapai tisztet. Egy napon kezdett kimaradozni, s folytatta régi életét. Ha hazajött, tele volt bűnbánattal, de ez nem tartott sokáig. Ilyen hangulatban íródott alábbi levele is:

„Kedves Zsuzsikám, én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mikor eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez nekem, mint neked. Gyula, kis apád.”

1920. I. 20.

Házaséletük, sajnos, hamar elromlott. Nemcsak a kimaradozások, másnaposságok, pénztelenségek, gondok, adósságok ásták alá, hanem Apu teljesen alaptalan, gyötrő féltékenysége is. Zsuzsit legszívesebben elzárta volna a világ elől, mint egy háromhölgyet. Nem elég, hogy Anyunak, aki addig jó módban élt, filléres gondjai lettek, hogy az első szavak közt a „nincs”-et tanultam meg – Apuval nem lehetett „polgári értelemben” családi életet élni. Ő erre egyáltalában nem volt alkalmas. Szeretett, féltett bennünket, de nem tudott a családjához alkalmazkodni. Szabadon akart jönni-menni, élni, mintha mi a világon sem lettünk volna.

Anyu erre így emlékezett:

„Bizony, sokat elmaradt. Eleinte fél éjszaka, később 3–4 napig nem jött haza. Zsuzsi ilyenkor kétségbeesetten sírt, féltette a férjét, akit imádott. Kenyér nélkül, pénz nélkül leste az ablakból, mikor jön végre meg férje. Kétségbeesett sírására bejött az áldott jó szomszéd, Földes Ilonka néni, aki jó szón kívül ennivalóval is ellátta őket”

EGÉSZ ÉLETÉBEN rengeteget dolgozott apám, rendszeresen, lelkiismeretesen, szenvedélyesen, de amilyen nehezen kereste a pénzt, olyan könnyen kifolyt ujjai közül. Hosszú-hosszú évek óta tele volt adósságokkal, egyik lyukat a másikkal tömte be, és már sohasem tudta utolérni magát.

Így lett a tapasztalatlan, szerelmes Zsuzsiból gondterhelt, szomorú fiatalasszony. Ezt alábbi írása is példázza:

„Kinek írjak, kinek öntsem ki a szívem? Senkinek. Senkim sincs, aki a mázsás terheken könnyítene. Senki sincs, aki azt mondaná: értlek, szegény. Arcomon a könnyek barázdát vájnak, kislányom ijedten kérlel: »Mami, ne sírj. Ugye, nem sírsz? Szegény kis csöppség, rád is ez a sors vár? Nem, a jó Isten nem lehet olyan rossz, minden könnycsepp mosollyá változik egykor ajkadon és anyád a sírjában nyugodtan pihen, mert te, kicsinyem, boldog leszel, boldog leszel, mint anyád sohse volt, neki csak a gond, fájdalom, bánat jutott. Ne bántson ez téged, kicsinyem, elmúlik a bánat is, most még olykor lázong az anyád ifjúsága, lázong és követeli a maga boldogságát. Most még néha feljajdul más örömén, de nem tart soká, szívéből lassan kihal a vágy, az élet, nem vágyódik semmire, már csak téged boldogan lásson és ő megpihenhessen. Pihenni csendben, nyugalomban, hol nincs több gond, hol nincs bántódás, fájdalom, lassan erre vágyik anyád. A pihenés tovább tart, mint az élet összes kínja, ne bánjuk hát, nevessünk. Kicsi lányom, ne hallgasd anyád csacskaságait, menj játszani. Örülj az életnek, annak a kegyetlen életnek, amely oly igazságtalan, hogy mostoháit megtépázza, üti, veri, földig alázza, míg kegyeltjei fent, magasan ülnek, kacagnak a kegyetlen színjátékon. Kicsi gyerek, te is kacagj, nevess, ne sajnálj senkit. Zsuzsika, add ide kezed, anyu feje fáj, te majd meggyógyítod. Csókolj meg – már nem fáj semmi.”  1921. szeptember

Apu levelei híven tükrözik kettőjük viszonyát:

Kisanyám,

az életünk hosszú és boldog lesz; örömeink teljesülnek; szép gyermekeink lesznek, mint a bárányok. Kérlek, hogy reám hallgass, mert én okosabb vagyok, mint Te azt gondolod. Kisanyám, a szívem örökké veled. Kisapád. jún. 21. (1921?)

Drága, egyetlen Zsuzsikám,

az isten áldjon, mi van veled, hová tetted a jó, kedves higgadtságodat? Hol van az a jó eszed, amelyben én úgy bíztam valaha? Anyagi baja mindenkinek van a világon, különösen olyanoknak, akik olyan nehezen keresik a megélhetésüket, mint mi. De a kétségbeeséstől még távol kell lennünk, bolonduljanak meg egyelőre a hitelezőink.

Minden erőmet összeszedem, hogy rajtad segítsek, csak adjál időt. Mindent el fogok intézni felőled, csak fel tudjak kelni az ágyból. Kérlek a gyermekünkre, hogy nyugodj meg. Holnap meglátogatlak, ma lázas vagyok. Addig is mellékelem ezt a kis pénzt. Kérlek, Zsuzsika! Aki téged legjobban szeret: Gyulád.

1921. szept. 17.

Gondolj mindig szegény kis Zsuzsikánkra, mielőtt valami szamárságot csinálnál. Most pedig gyere ide, és hozzál egy fél liter bort.

(1922?) január 25.                   Csókol Gyula

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG bukása után a Petőfi Társaság, Pekár elnök és csatlósainak kezdeményezésére, igazoltatási eljárást indított Krúdy Gyula ellen is. Ő válasz gyanánt kilépett, és tettét nyílt levélben így indokolta meg:

„Nem lehetek olyan irodalmi társaság tagja, amelynek Pekár Gyula az elnöke.”

1920. február 21.

Az egyre erősödő jobboldal Császár Elemérrel és Pekár Gyulával az élen, mindent megtett, hogy a „kompromittáltakat”, tehát Krúdyt is, kiközösítse, elszigetelje, tönkretegye. Sorozatos támadást indítottak ellene. Ennek egyike a Magyar Múzsában 1920-ban megjelent „Krúdyzmus vagy bolsevizmus” c. írás, melyre az író több ízben reagál.

„Nyílt levél Pekár Gyulához a hazaárulásról!

Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az Ön nevét láttam, amelyet Ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak Ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradó gazdájukat tisztelik Önben, oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végigmarták az újságjukban azt a magyar irodalmat, amely soha se ismerte el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr ... évtizedek sikertelensége ... évtizedek keserűsége ... évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába.

Nincs édesebb víz a bosszú vizénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számában azt íratja rólam (miután az előbbi támadások nem értek célba), hogy: hazaáruló vagyok. Vajon mit írat Ön szegény szolgáival a Magyar Múzsa tizedik számába, ha a nagy ágyúkat ily korán elsütögeti?

...Önnek hatalmában van a cenzúra, többet tehát nem írhatok. Ámde elgondolhatja, hogy mit írnék Önről, ha én volnék az államtitkár, s nem Ön.                        Krúdy Gyula”

Természetesen ez a levél nem jelenhetett meg, csak kéziratban maradt fenn.

A kurzus-lovagok mindent megtettek, hogy kiüssék kezéből a tollát. Ennek ellenére nem tudták elhallgattatni. Tovább dolgozott. Soha semmi lehetőséget nem hagyott ki, hogy megszólalhasson.

IRODALMUNK VÁLSÁGÁRÓL (Magyarország,

1922. dec. 24.), Babits, Schöpflin, Heltai Jenő, Móricz Zsigmond között, Apu így nyilatkozott:

„A hosszú háború következménye, hogy tulajdonképpen mindenkinek adósa maradt az élet jó pár esztendővel, azért nem lehet itt megnyugodott, régi sikereikből élő, öreg írókról és fiatal kezdőkről beszélni. Tulajdonképpen mindnyájan kezdők vagyunk az új világban, ebben az ismeretlen, közönyös erdőben, amelynek lelkét eddig hiába kerestük. E rejtőzködő lélek felkutatásánál egyformán szükség van az ifjak meggondolatlan hevülékenységére, valamint az öregek bölcs ravaszságára. Egyszer majd csak rábukkan valaki az erdő lelkére; adja Isten, hogy fiatal és tehetséges író legyen a felfedező, hogy sikerét kellőképpen kiaknázhassa. Egyelőre azonban még azok az írók is, akik húsz-harminc esztendő előtt kezdték a dicsőséges művészetet, egy sorban állanak a tegnapi és mai kezdőkkel Magyar Sors úr szerkesztői asztala előtt és alázatosan várják, vajon művük közölhető-e?”

Apu negyvenötödik születése napján, 1923. október 21-én A Reggel című lap riportere faggatja tervei felől. Ő, aki vallóban sok időt töltött a szigeti kertészetben, a virágokat figyelve, így válaszolt:

„– Irodalmi terveim legelseje, hogy kitanulom a virágkertészséget... Az irodalom bizonyosan föltámad, de addig mi, mostani írók, nagyon terhére leszünk a közönségnek, barátainknak, családunknak. Azért nem árt, ha mellékfoglalkozás után nézünk. Engem a kertészet érdekel. A virágoskertben egyelőre többet használnék hazámnak, mint a tetszhalott irodalomban. Nem nyegleség vagy föltűnési viszketeg mondatja velem ezeket a szavakat. Senkire se haragszom: se azokra a szegény tehetségtelenekre, akik elözönlötték a mi pályánkat, se azokra az ügyeskedőkre, akik majomfürgeséggel itt termettek, amikor alélt volt Magyarország. A természetben semmi sem történik ok nélkül. Bizonyosan szükséges volt az ország fönnmaradásához, hogy átélje az elmúlt nehéz éveket. Az igazán senkinek se tetszik, hogy sokan szégyenkezni fognak a mostani cselekedeteikért.”

1924. január 31-ével keltezve, már igen ismerős, kellemetlen levelet hozott a posta.

„Nagyságos Krúdy Gyula úrnak,

Margitsziget

Könyveink átvizsgálása alkalmából csodálkozással tapasztaljuk, hogy a szolgáltatott villamosáramról szóló számláinkat Nagyságod hónapok óta nem egyenlítette ki.

Jelen sorainkkal felkérjük, hogy alanti részletezés szerint összesen K. 352 087,— összeget kitevő áramszámla tartozását soraink vételétől számított 3 napon belül annál is inkább kiegyenlíteni szíveskedjék, mivel ellenesetben kénytelenek lennénk az áramszolgáltatást Nagyságodtól megvonni.  Teljes tisztelettel

Szent-Margitsziget Gyógyfürdő R. T.”

A levelet tett követte, a villanyt kikapcsolták. Apu gyertyafény mellett írt és olvasott, még az ágyban is. Egy alkalommal, nagy riadalmunkra, meggyújtotta paplanát.

Ez évben érkezett el apám írói munkásságának 25 esztendős jubileumához. Az ünnepi alkalomra az Athenaeum egy 10 kötetből álló gyűjteményes kiadást ígért. A kiadó azonban feltételt is szabott: a könyvekre előfizetőket kell szereznie szülővárosában. Neki nem volt kenyere az ügynökösködés, de kénytelen-kelletlen ráállt. Így történt, hogy ebben az esztendőben többször is hazalátogatott Nyíregyházára. Leveleiből rekonstruálhatjuk élményeit. Íme:

„Hétfő reggel Ny, háza, 1924. szeptember 1.

Drága, egyetlen Zsuzsikám, tegnap nem írhattam neked levelet, mert éppen akkor, midőn hozzákaptam volna: vendégeim jöttek, a megyei urak, akik ugyancsak azt szeretnék, ha valamelyik vármegyei kerületben képviselőséget vállalnék.

A gondolataim azonban levél nélkül is mindig hazajártak, veletek voltam egész vasárnapon és Zsuzskával játszadoztam.

Eddig negyven üzletet csináltunk, ami azonban kevés, még a kiadásainkhoz is ... Nagyon csodálkozom, hogy nem írsz nekem. Se szombaton, se vasárnap nem kaptam hírt. Remélem, hogy ma, mire lemegyek a szobából, a portásnál vár leveled.

Nagyon-nagyon szeretnék már otthon lenni.

Zsuzsikával együtt a tiétek. Gyulád”

„Szerda reggel, Ny. 1924. sz. 3.

Drága, jó Zsuzsikám, holnap vagy holnapután amúgyis otthon vagyok, de addig minden felébredésemkor írok neked, miután úgyis minden éjszaka veletek vagyok álmomban. Remélem, hogy Zsuzsikámnak már nem fáj a gyomra. Viszek neki valamit. Üzleteink száma 63... Sajnos, mindez erkölcsi dicsőség. Anyagilag a sok kiadás miatt alig van jelentősége az egész dolognak. Csak az Athenaeum jár jól, mert eladja a könyveit, holott tudvalevőleg manapság senki se vesz könyveket.

Fazekasnak nyomban írtam. 5 milliót kértem tőle – Pestre. Lehet, hogy megkapod. Kérlek, őrizd meg, mert én most már nem bízom abban, hogy innét pénzt is vigyek haza.

A Párkákat azóta nem láttam – hál’ Istennek.

Egyébként kezdek nagyon rossz hangulatba kerülni, se enni, se inni nincs kedvem. Igyekszem innen hazajutni. Lehet, hogy már holnap otthon vagyok.

Zsuzsikával együtt a tiétek vagyok. Gyula”

 

(Nők Lapja, 1973/19. /május 12./ 12-13. p.)