Talán mégis megjelenhetne?
Édesapám hagyatékában találhatók az alábbi levelek:
Krúdy
Gyula úrnak,
Budapest
Tisztelettel
értesítjük, hogy amennyiben a „Magyar Köztársaság Almanachja” című művére
500–1000 példányos megrendelést ad át nekünk, úgy példányonként készpénzfizetés ellenében 15
koronáért fogjuk számítani.
Kiváló tisztelettel
Franklin Társulat
(két olvashatatlan aláírás)
Budapest, 1918. dec.
18.
Krúdy
Gyula úrnak,
Budapest
Igen
tisztelt Szerkesztő Úr!
Örömmel
értesítem, hogy a „Magyar köztársasági almanachra” szépszámú előfizetőt
sikerült gyűjtenem. Megkérem tehát, hogy az esetben, ha ideje engedi és erre
jár, az aláírási ívek és az ezekre befolyt pénzösszegek átvétele végett engem
felkeresni szíveskedjék.
Remélem,
hogy Szerkesztő Úr nagy munkája mellett is jól érzi magát.
Látogatását
örömmel várva, maradok
kiváló
tisztelettel
őszinte híve
Gellér Mihály
Hotel Astoria
Budapest,
1919. febr. 10.
Az
író tehát akcióba lépett, lelkes segítőtársakra és előfizetőkre talált, de
könyve mégsem láthatott napvilágot, mert a kommün megbukott.
Hogyan
is keletkezett a Magyar Köztársaság Almanachja?
Krúdy
újságírói munkája a tízes évek közepétől vált egyre tartalmasabbá, bátrabbá,
élesebbé, ahogy erősödött háborúellenessége. Mind kétségbeesettebben
észlelte, hogy a háború mennyi nyomort, szenvedést, gyászt zúdított a nemzetre.
Hamarosan megértette az új világ eljövetelének szükségességét. Természetes
tehát, hogy lelkesen üdvözölte az októberi forradalmat és a
Tanácsköztársaságot. Tagja lett a haladó írók Vörösmarty Akadémiájának. Számos cikket írt a forradalom mellett. Szerkesztette a Néplapot. Többen
felfigyeltek írásaira, így Károlyi
Mihály
is, aki többször elhívatta magához. Ott volt Krúdy, amikor a „vörös gróf” 1919.
február 23-án
szétosztotta hatalmas birtokát. Ekkori élményeit A kápolnai földosztás című, nagy terjedelmű riportjában örökítette
meg.
Idézzünk belőle:
„Száll a Károlyi
hangja:
–
Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra váltsuk. Büszke vagyok
arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a földosztás
Kossuth Lajos eszméinek továbbvitelét jelenti. Kossuth Lajos fölszabadította
a jobbágyokat, mi fölszabadítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket.”
A
továbbiakról is történelmi hűséggel számol be:
„Antal
János volt a legelső ember Magyarországon, aki földet kapott. A sánta vitézt
tolták, vezették, ölelgetve vitték fel az emelvényre, mindenki megsimogatta a
szegény katonát.
– Hány gyermeke van, Antal
János? — kérdezte az elnök.
– Öt gyermekem, beteg
feleségem van...
–
És
földje?
–
Egy
csepp se.
Károlyi
kezet fogott a katonával:
–
Ezentúl
lesz. földje...
– Ígérem, dolgozni fogok —
felelt a mély csendességben a katona...
Mintha
esküt tenne le.”
Krúdy, mint egész életében, most is rengeteget és
rendszeresen dolgozott. Szépírói penzumán kívül különböző újságokban
publikált. A Magyarország és a Déli Hírlap című napilapokban állandó rovata
volt Fehér napló és Forradalmi arcképcsarnok címmel. Ezekből válogatta ki a
Magyar Köztársaság Almanachja anyagát. Irodalmi hagyatékából került elő e mű
tartalomjegyzéke az író kézírásában:
Előszó
I. FORRADALOM ELŐTT
Károlyi
Szilveszter 1918-ban
Az újság
Tavasz
Milyen Magyarország?Beteg város.
A gyomor forradalma
A
honleány
1918.
október 16.
Feljegyzés:
egy szentimentális napról
Az
ősz Pesten és Gödöllőn
II. A FORRADALOM
Garami miniszter úr
A forradalom napjai
Hock, a forradalom
papja
Az új honfoglalás
Búza, a földosztó
Kézimunka
Kunfi, a népminiszter
Astória folyosóján
Fényes,
a nemzetőr
Hogy tört
ki a forradalom?
Köztársasági emlék
A pesti hírlapíró
A szomorú Ady
III.
FORRADALOM UTÁN
A
köztársaság reggele
Köszöntő
az új évben
Szervusz,
kegyelmes uram
Ady,
a szfinx hátán
Magányi
Divatlevél
Böhm
rózsáskertje
A mű előfizetési
felhívása így szólt: „Alulírott Franklin-Társulat
Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomd a legönzetlenebb
hazafias lelkesedéstől és áthatva a magyar nemzet nagy napjai iránti történelmi
áhítattól 1919. év elején nagyszabású díszművet ád a
magyar könyvpiacra... a magyar köztársaság dióhéjban való, de alapos történetét...
A könyvet Krúdy Gyula
írta.”
Befejezésképpen
álljon itt a könyv egyik fejezete:
A téli reggel napfényes s enyhe, mint délen szokott.
Talán rövid lesz a
tél.
A köztársaság
leglelkesebbjei: a mezítelenek nem fagynak meg az utcasarkon, ha legalább
nadrágot tudnak nekik adni.
A hóborította parkon
kalandozik a szemem. Amerre a tölgyek setétlenek a fehér virágágyak felett, ott
kell valahol állni Arany János fehér szobrának. De most nem látni messziről a
fehérségben a hóembert. Ámde tegnap még láttam őt nyugodalmas, a Családi körből
való fejével, kispolgári bajszával, csöndesen, amilyen csendesség borult
Magyarországra a negyvennyolcadiki márciusi ifjak zenebonája után.
Vajon hol áll e
forradalomnak majd szobra, s ki lesz a költője?
A cukorbajos, méla Vörösmartyt
a táblabírák karosszékébe ültette az emlékezet, s ezen keresztül a kőfaragó.
Petőfi villámként
csap le az égből a Duna-parton. A Múzeum-kerti szerelmesek között, görög
ligetek árnyaihoz hasonlatosan álldogál Kisfaludy úr.
Vajon hol áll a szobor,
amely a maikoz hasonló napfényes reggeleken költőt
és forradalmat juttat a
korai, frissen fújó
szélben sétálgató eszébe?
Téli sétámban
megállok az Andrássy úton. Az Opera-kávéház sarkán a rikkancs már a délelőtti
újság nevét kiáltja, de az éjszakai havat még nem takarították el az
úttestről. Lábnyomok vannak ebben a hóban, egy régi tél, régi éj lábnyomai,
amikor költők mendegéltek haza reggel felé e tájról, miután reggelig
szomorkodtak vagy vigadtak, egymást csepülték s a jövőt festegették. Itt állt
ama nevezetes Három Holló, a Notre Dame-i toronyőrből
való púpos kocsmárosával, mindig frissen habzó sörével és az örökös
éjszakázástól megjelzett arcú vendégeivel, nagydobos orfeumok és piros
szoknyafodros zengerájok hagymás leheletű hölgyeivel,
tarka nadrágos népénekeseivel és őszbe borult, egérbajszú karmestereivel. Itt
állt egykor a Holló, e sarok közelében, bolthajtásai alatt örökké tartónak tűnt
fel az éj és az élet, a
kucséber sohasem halt meg, a Keleti- tengerről mindig eljöttek az ízes halak, a
bor estétől reggelig forrt a konyhán, és egy kis benyílóban az éj bármely órájában
találhattál költőket s hírlapírókat. Tulajdonképpen a kocsmázó Ady Endre
idejében jött divatba a Holló, bár azelőtt is voltak a városban hozzáértő emberek,
akik télszagú köpönyegeiket szívesen akasztották a Holló fogasára és bajszukat
megmártották a ser fehér habjaiban.
Itt egy kis
forradalmi párt tanyázott.
Tizenhárom-tizenöt esztendő előtt leg
feljebb Nagy Gyurka gondolt arra, hogy valamikor kiüt a respublica Magyarországon — ámde ő bolond volt. E korszaknak álmodozói leginkább azért nem találták meg a földön útjukat, mert az orrukat az égbe dugták, és mindenféle irodalmi és költői szabadságról álmodtak. „Az irodalomban kell megcsinálni a forradalmat!” Ez volt a jelszó. S azután jött a többi. Ámde a lapszerkesztők és könyvkiadók kevés kivétellel a mindig hatalmon levő párt szolgálatában állottak. (Komolyan mondom, ismertem olyan embert is Magyarországon, aki meggyőződésből tartozott a régi szabadelvű párthoz. Milyen nehéz volt ily országban az élet!) A Népszava még hetilap, és ismerőseink közül csak bogaras emberek olvasták, mint például a veres Greiner.
A bolondokházába való
az olyan ember, aki csak abban is kételkedett volna, hogy nem Ferenc József lesz
örökké a király Magyarországon.
Adyt és társait jó
darabig eszelős fiatalembernek tartották ebben a városban, mert csak alig pár
éve, hogy nem Rákosi Jenő a
legmodernebb író, amint
közel harminc évig az is volt.
Az irodalomtörténetnek kemény dió lesz
feltörni ez utóbbi tizenöt esztendőnek igazi történetét.
Hogyan történt az, hogy új hangon
merészelt írni a prózaíró, nem Jókaitól vagy Mikszáthtól tanult repülni. A költészetben pedig olyan hangok hallatszanak,
amelyeknek ismeretére nem tanítottak a kollégiumban és a szerzetesiskolákban. A fránya
Ady Endre Debrecenből és Párizsból színes szavakat hozott, amelyből olyan
arabeszkeket rajzolt az olvasónak, hogy az dühében előbb földhöz vágta az
újságot, aztán még egyszer elolvasta a verset.
Hiszen még fél lábbal benne voltunk
abban az időben, mikor legfeljebb Petőfi verseit ismerte el az intelligencia.
De az eredeti legény a nők
emlékkönyvébe az első lapra egy legyet rajzolt, a következő lapra felírta e
szót: boldog; aztán egy nefelejcsvirágot rajzolt az albumba. A furfangos
talánynak a megfejtése: Légy boldog és ne felejts!
Természetesen a
bolondok csatlakoztak először Adyhoz, vagy az elkeseredettek verték le a havat csizmájukról a Holló küszöbén.
Akik a legmagasabb kráglikat cipelték, akik a legvastagabb gigerlibotot cipelték, akik mindenre azt mondták, hogy Párizsban másként van, akik új szagokra vágytak, nem a téli trágyafuvarozás odőrjére, amely az első hótól a nyirkos tavaszig Magyarország legfontosabb szaga volt. Akik hittek abban, hogy a gonosz öregek egyszer meghalnak az Akadémián, az irodalmi panamisták, a szélhámos írók, a lófejű poéták és a reklámköltők lelepleződnek egyszer. Akik tudták azt, hogy van jobb irodalom is, mint amelyet a publikumnak leadnak könyvben és színpadon. Akik nem tudták áttörni a tehetségtelenek néma szövetségét. Akik mellőzöttek s kitaszítottak voltak, pedig olyan kakast hordtak a kabátjuk alatt, amelynek ha szabad volna kukorékolni, sokan meghallanák.
Ezek csatlakoztak
először Adyhoz és a hűséges Révész Bélához, akinek hangját legfeljebb két-három
ember értette meg az országban. A magyar széppróza hamupipőkéje, Révész Béla
ma sem népszerű még ebben az országban, aminthogy meg se érdemelné a
közönségességet. De Ady Endrének valamiképpen sikerült kitörni a Három
Hollóból, s mindnyájan szerencsét kívántunk neki, akik ott maradtunk.
A háború alatt
költőhöz méltóan viselkedett Ady. Nem sok verset írt, csak néhány nagyon
szomorút. Beszélgető bánatos kurucokról, tönkrement hazájukat siratókról, elvesztett
Magyarországról, pedig még akkor megverték az utcán, aki nem kiáltotta: éljen
Hindenburg!
Egyszer láttam
bánatos, beteg fejét és hallottam rekedtes, fáradozó hangját. Három régi barát — három magyar holló — üldögélt egy-este egy szálloda különszobácskájában.
Mostanában hallom, hogy beteg és nehezen vonszolta el magát a gyűlésre, ahol a
magyar köztársaságot kikiáltották. Aztán hallottam, hogy a Nemzeti Tanács
megköszönte a költőnek megjelenését, amit nagyon helyesen tett a Tanács.
Szétnézek a hóbaborult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt
szobra?
(1918.)
*
Talán mégis
megjelenhetne, ha ötvenöt esztendős késéssel is, a Magyar Köztársaság
Almanachja?
KRÚDY ZSUZSA
(Népszabadság,
1973/199. /augusztus 26./ Vasárnapi melléklet, 7. p.)