Talán mégis megjelenhetne?

EGY ISMERETLEN KRÚDY-KÖNYVRŐL

Édesapám hagyatékában találhatók az alábbi levelek:

Krúdy Gyula úrnak,

Budapest

Tisztelettel értesítjük, hogy amennyi­ben a „Magyar Köztársaság Alma­nachja” című művére 500–1000 példá­nyos megrendelést ad át nekünk, úgy példányonként készpénzfizetés ellené­ben 15 koronáért fogjuk számítani.

Kiváló tisztelettel

Franklin Társulat

(két olvashatatlan aláírás)

Budapest, 1918. dec. 18.

 

Krúdy Gyula úrnak,

Budapest

Igen tisztelt Szerkesztő Úr!

Örömmel értesítem, hogy a „Magyar köztársasági almanachra” szépszámú előfizetőt sikerült gyűjtenem. Megké­rem tehát, hogy az esetben, ha ideje engedi és erre jár, az aláírási ívek és az ezekre befolyt pénzösszegek átvé­tele végett engem felkeresni szíves­kedjék.

Remélem, hogy Szerkesztő Úr nagy munkája mellett is jól érzi magát.

Látogatását örömmel várva, mara­dok

kiváló tisztelettel

őszinte híve

Gellér Mihály

Hotel Astoria

Budapest,

1919. febr. 10.

Az író tehát akcióba lépett, lelkes se­gítőtársakra és előfizetőkre talált, de könyve mégsem láthatott napvilágot, mert a kommün megbukott.

Hogyan is keletkezett a Magyar Köz­társaság Almanachja?

Krúdy újságírói munkája a tízes évek közepétől vált egyre tartalmasabbá, bátrabbá, élesebbé, ahogy erősödött há­borúellenessége. Mind kétségbeesetteb­ben észlelte, hogy a háború mennyi nyomort, szenvedést, gyászt zúdított a nemzetre. Hamarosan megértette az új világ eljövetelének szükségességét. Ter­mészetes tehát, hogy lelkesen üdvözölte az októberi forradalmat és a Tanácsköztársaságot. Tagja lett a haladó írók Vörösmarty Akadémiájának. Számos cikket írt a forradalom mellett. Szerkesztette a Néplapot. Többen felfigyel­tek írásaira, így Károlyi Mihály is, aki többször elhívatta magához. Ott volt Krúdy, amikor a „vörös gróf” 1919. február 23-án szétosztotta hatalmas birto­kát. Ekkori élményeit A kápolnai föld­osztás című, nagy terjedelmű riportjá­ban örökítette meg.

Idézzünk belőle:

„Száll a Károlyi hangja:

– Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra váltsuk. Büszke vagyok arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a föld­osztás Kossuth Lajos eszméinek to­vábbvitelét jelenti. Kossuth Lajos föl­szabadította a jobbágyokat, mi fölsza­badítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket.”

A továbbiakról is történelmi hűséggel számol be:

„Antal János volt a legelső ember Magyarországon, aki földet kapott. A sánta vitézt tolták, vezették, ölelgetve vitték fel az emelvényre, mindenki megsimogatta a szegény katonát.

Hány gyermeke van, Antal János? — kérdezte az elnök.

Öt gyermekem, beteg feleségem van...

És földje?

Egy csepp se.

Károlyi kezet fogott a katonával:

Ezentúl lesz. földje...

Ígérem, dolgozni fogok — felelt a mély csendességben a katona...

Mintha esküt tenne le.”

Krúdy, mint egész életében, most is rengeteget és rendszeresen dolgozott. Szépírói penzumán kívül különböző új­ságokban publikált. A Magyarország és a Déli Hírlap című napilapokban állan­dó rovata volt Fehér napló és Forradal­mi arcképcsarnok címmel. Ezekből vá­logatta ki a Magyar Köztársaság Almanachja anyagát. Irodalmi hagyatékából került elő e mű tartalomjegyzéke az író kézírásában:

Előszó

I. FORRADALOM ELŐTT

Károlyi

Szilveszter 1918-ban

Az újság

Tavasz

Milyen Magyarország?Beteg város.

A gyomor forradalma

A honleány

1918. október 16.

Feljegyzés: egy szentimentális napról

Az ősz Pesten és Gödöllőn

II. A FORRADALOM

Garami miniszter úr

A forradalom napjai

Hock, a forradalom papja

Az új honfoglalás

Búza, a földosztó

Kézimunka

Kunfi, a népminiszter

Astória folyosóján

Fényes, a nemzetőr

Hogy tört ki a forradalom?

Köztársasági emlék

A pesti hírlapíró

A szomorú Ady

III. FORRADALOM UTÁN

A köztársaság reggele

Köszöntő az új évben

Szervusz, kegyelmes uram

Ady, a szfinx hátán

Magányi

Divatlevél

Böhm rózsáskertje

A mű előfizetési felhívása így szólt: „Alulírott Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomd a legönzetlenebb hazafias lelkesedéstől és áthatva a magyar nemzet nagy napjai iránti történelmi áhítattól 1919. év ele­jén nagyszabású díszművet ád a ma­gyar könyvpiacra... a magyar köztár­saság dióhéjban való, de alapos törté­netét...

A könyvet Krúdy Gyula írta.”

Befejezésképpen álljon itt a könyv egyik fejezete:

 

A szomorú Ady

A téli reggel napfényes s enyhe, mint délen szokott.

Talán rövid lesz a tél.

A köztársaság leglelkesebbjei: a me­zítelenek nem fagynak meg az utcasar­kon, ha legalább nadrágot tudnak ne­kik adni.

A hóborította parkon kalandozik a szemem. Amerre a tölgyek setétlenek a fehér virágágyak felett, ott kell valahol állni Arany János fehér szobrának. De most nem látni messziről a fehérségben a hóembert. Ámde tegnap még láttam őt nyugodalmas, a Családi körből való fejével, kispolgári bajszával, csöndesen, amilyen csendesség borult Magyaror­szágra a negyvennyolcadiki márciusi if­jak zenebonája után.

Vajon hol áll e forradalomnak majd szobra, s ki lesz a költője?

A cukorbajos, méla Vörösmartyt a táblabírák karosszékébe ültette az em­lékezet, s ezen keresztül a kőfaragó.

Petőfi villámként csap le az égből a Duna-parton. A Múzeum-kerti szerel­mesek között, görög ligetek árnyaihoz hasonlatosan álldogál Kisfaludy úr.

Vajon hol áll a szobor, amely a mai­koz hasonló napfényes reggeleken költőt és forradalmat juttat a korai, frissen fú­jó szélben sétálgató eszébe?

Téli sétámban megállok az Andrássy úton. Az Opera-kávéház sarkán a rik­kancs már a délelőtti újság nevét kiált­ja, de az éjszakai havat még nem taka­rították el az úttestről. Lábnyomok van­nak ebben a hóban, egy régi tél, régi éj lábnyomai, amikor költők mendegéltek haza reggel felé e tájról, miután regge­lig szomorkodtak vagy vigadtak, egy­mást csepülték s a jövőt festegették. Itt állt ama nevezetes Három Holló, a Notre Dame-i toronyőrből való púpos kocsmárosával, mindig frissen habzó sörével és az örökös éjszakázástól megjelzett arcú vendégeivel, nagydobos orfeumok és pi­ros szoknyafodros zengerájok hagymás leheletű hölgyeivel, tarka nadrágos nép­énekeseivel és őszbe borult, egérbajszú karmestereivel. Itt állt egykor a Holló, e sarok közelében, bolthajtásai alatt örökké tartónak tűnt fel az éj és az élet, a kucséber sohasem halt meg, a Keleti- tengerről mindig eljöttek az ízes halak, a bor estétől reggelig forrt a konyhán, és egy kis benyílóban az éj bármely órájá­ban találhattál költőket s hírlapírókat. Tulajdonképpen a kocsmázó Ady Endre idejében jött divatba a Holló, bár az­előtt is voltak a városban hozzáértő em­berek, akik télszagú köpönyegeiket szí­vesen akasztották a Holló fogasára és bajszukat megmártották a ser fehér hab­jaiban.

Itt egy kis forradalmi párt tanyázott.

Tizenhárom-tizenöt esztendő előtt leg

feljebb Nagy Gyurka gondolt arra, hogy valamikor kiüt a respublica Magyaror­szágon — ámde ő bolond volt. E korszak­nak álmodozói leginkább azért nem ta­lálták meg a földön útjukat, mert az or­rukat az égbe dugták, és mindenféle iro­dalmi és költői szabadságról álmodtak. „Az irodalomban kell megcsinálni a for­radalmat!” Ez volt a jelszó. S azután jött a többi. Ámde a lapszerkesztők és könyvkiadók kevés kivétellel a mindig hatalmon levő párt szolgálatában állot­tak. (Komolyan mondom, ismertem olyan embert is Magyarországon, aki meggyőződésből tartozott a régi szabad­elvű párthoz. Milyen nehéz volt ily or­szágban az élet!) A Népszava még heti­lap, és ismerőseink közül csak bogaras emberek olvasták, mint például a veres Greiner.

A bolondokházába való az olyan em­ber, aki csak abban is kételkedett vol­na, hogy nem Ferenc József lesz örökké a király Magyarországon.

Adyt és társait jó darabig eszelős fia­talembernek tartották ebben a város­ban, mert csak alig pár éve, hogy nem Rákosi Jenő a legmodernebb író, amint közel harminc évig az is volt.

Az irodalomtörténetnek kemény dió lesz feltörni ez utóbbi tizenöt esztendőnek igazi történetét.

Hogyan történt az, hogy új hangon merészelt írni a prózaíró, nem Jókaitól vagy Mikszáthtól tanult repülni. A költészetben pedig olyan hangok hallatszanak, amelyeknek ismeretére nem tanítottak a kollégiumban és a szerzetesiskolákban. A fránya Ady Endre Debrecenből és Párizsból színes szavakat ho­zott, amelyből olyan arabeszkeket raj­zolt az olvasónak, hogy az dühében előbb földhöz vágta az újságot, aztán még egyszer elolvasta a verset.

Hiszen még fél lábbal benne voltunk abban az időben, mikor legfeljebb Petőfi verseit ismerte el az intelligencia. De az eredeti legény a nők emlékkönyvébe az első lapra egy legyet rajzolt, a követ­kező lapra felírta e szót: boldog; aztán egy nefelejcsvirágot rajzolt az albumba. A furfangos talánynak a megfejtése: Légy boldog és ne felejts!

Természetesen a bolondok csatlakoztak először Adyhoz, vagy az elkeseredettek verték le a havat csizmájukról a Holló küszöbén.

Akik a legmagasabb kráglikat cipel­ték, akik a legvastagabb gigerlibotot ci­pelték, akik mindenre azt mondták, hogy Párizsban másként van, akik új szagok­ra vágytak, nem a téli trágyafuvarozás odőrjére, amely az első hótól a nyirkos tavaszig Magyarország legfontosabb sza­ga volt. Akik hittek abban, hogy a go­nosz öregek egyszer meghalnak az Aka­démián, az irodalmi panamisták, a szélhámos írók, a lófejű poéták és a reklám­költők lelepleződnek egyszer. Akik tudták azt, hogy van jobb irodalom is, mint amelyet a publikumnak leadnak könyv­ben és színpadon. Akik nem tudták át­törni a tehetségtelenek néma szövetsé­gét. Akik mellőzöttek s kitaszítottak vol­tak, pedig olyan kakast hordtak a kabát­juk alatt, amelynek ha szabad volna ku­korékolni, sokan meghallanák.

Ezek csatlakoztak először Adyhoz és a hűséges Révész Bélához, akinek hangját legfeljebb két-három ember értette meg az országban. A magyar széppróza ha­mupipőkéje, Révész Béla ma sem nép­szerű még ebben az országban, amint­hogy meg se érdemelné a közönségessé­get. De Ady Endrének valamiképpen si­került kitörni a Három Hollóból, s mind­nyájan szerencsét kívántunk neki, akik ott maradtunk.

A háború alatt költőhöz méltóan vi­selkedett Ady. Nem sok verset írt, csak néhány nagyon szomorút. Beszélgető bá­natos kurucokról, tönkrement hazájukat siratókról, elvesztett Magyarországról, pedig még akkor megverték az utcán, aki nem kiáltotta: éljen Hindenburg!

Egyszer láttam bánatos, beteg fejét és hallottam rekedtes, fáradozó hangját. Három régi baráthárom magyar hol­lóüldögélt egy-este egy szálloda különszobácskájában. Mostanában hallom, hogy beteg és nehezen vonszolta el ma­gát a gyűlésre, ahol a magyar köztársa­ságot kikiáltották. Aztán hallottam, hogy a Nemzeti Tanács megköszönte a költő­nek megjelenését, amit nagyon helyesen tett a Tanács.

Szétnézek a hóbaborult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt szobra?

(1918.)

*

Talán mégis megjelenhetne, ha ötvenöt esztendős késéssel is, a Magyar Köz­társaság Almanachja?

KRÚDY ZSUZSA

 

(Népszabadság, 1973/199. /augusztus 26./ Vasárnapi melléklet, 7. p.)