KRÚDY GYULA ÉS A SPORT

Krúdy Gyula, a magyar széppróza halhatatlan mestere negyven eszten­deje, 1933. május 12-én távozott az élők sorából. Ebből az alkalomból felkértük a nagy író legfiatalabb lányát, Krúdy Zsuzsát, hogy eleve­nítsen fel emlékeiből néhányat, mégpedig lehetőség szerint olyant, amely visszatükrözi Krúdy Gyula sportszeretetét.

A család elbeszélése szerint a tízesztendős, akaratos, erős fizikumú, hosszúranyúlt Krúdy Gyulát, pedagógiai meggondolásokból küldték szülei Nyíregyházáról a messzi Podolinba gimnáziumba. Tanuljon meg szlová­kul, németül, s alkalmazkodjék idegen emberekhez, szokásokhoz. Ebben a lengyel határszéli, középkori hangulatú városkában, sok kitűnő, derék kékfestő, takács lakott, a diáktársak vidámak, a lányok szépek voltak. Így Podolin, de az egész táj is, egy életre belopta magát a fiú szívébe. Később erről sok-sok írásában emlékezett meg.

Mesélte nekünk, hogy milyen szívesen játszotta az ott tanult longaméta nevű labdajátékot A labdát nemcsak ütni, hanem azzal az ellen­félre „sózni” is kellett. Futás föl, futás le, s a célja felé repülő kemény labda elől gyorsan és ügyesen kellett félreugraniok. Télen órákat kor­csolyáztak a befagyott Poprád folyón. Egy alkalommal messzire kalando­zott egyedül, s beszakadt alatta a jég. Életét egy bátor kékfestő legénynek köszönhette, aki már a jég alól csáklyázta ki. E kaland után nagybeteg lett, nyaka megsérült, s fejét ettől kezdve kissé ferdén tartotta.

Tizenkét esztendeig éltünk a gyönyörű Margitszigeten, fák, virágok, madarak között Ha csak tehettük, sétálgattunk, s nagy érdeklődései néztük az atlétákat, evezősöket, teniszezőket. Nemcsak a jelentős bemuta­tókat, mérkőzéseket, parádékat, hanem Drjetomszky tréner teniszóráit is. A napbarnított, cserzett arcú, gyorsmozgású, kitűnő oktató lelkesen, fá­radhatatlanul tanította az ütő használatát, a labdafogás művészetét szor­galmas tanítványainak saját fiait is beleértve. (Gyuri és Béla később Dallos néven versenyeztek.) Apu kedvtelve figyelte munkáját, becsülte kitartó szorgalmáért, kötelességtudásáért, hivatásszeretetéért, vagyis azo­kért az erényekért, amelyeknek ő maga is birtokosa volt

Az evezősök életét a Duna-parti csónakházakban és a vízen láthat­tuk. Kedvenceink a nyolcasok voltak. Ha egyszerre dolgoztak, szinte re­pülve a vízen, apu elismerően bólintott. Így született „Az evezősök örö­me” című karcolata.

Vívóink sikereiről emlékezett meg „A magyar kard”-ban. Ez a sport különösen érdekelte. Maga is tanult vívni Fodor mestertől, már csak azért is, hogy ifjúkori párbajaiban helyt állhasson. Ezeket a lovagi eseménye­ket azonban sohasem apám kezdeményezte. Békés természetű, szálfa ter­metű, varázslatos egyéniségű férfiú volt, aki sohasem élt vissza nagy testi erejével. A kicsiket védteleneket minidig pártfogásába vette. Így történt ez az 1920-as évek elején is. Apu társaságával az egyik kocsmában üldö­gélt, amikor ellenforradalmárok, „ébredők” léptek be. A felfegyverzettek ordítva szólították fel a nekik nem tetszőket a távozásra. Rémület, csend támadt Senki sem mert beleavatkozni. Apu erre kényelmesen felkászá­lódott, s bár személy szerint nem őt inzultálták, elkapta a suhancok nya­kát, fejüket egymáshoz verte, majd kidobta őket az ajtón. Azután, mintha semmi sem történt volna, újra helyet foglalt asztalánál.

Igen kedvelte Kiss Gyula sportújságírót, aki a lósport „tudományá­ba” vezette be. Ez a tantárgy azután igen sok pénzébe került. Egyik nagy vesztése után, borogatással a fején feküdt szobájában. Talán négyéves lehettem, s hallottam, hogy apám lóversenyen volt Amikor megláttam, megkérdeztem: „Apu, fáj a fejed? Leestél a lóról?” Kissről, aki egy idő­ben a válogatott labdarúgó-csapat kapitánya volt „Világjáró labdások” címmel emlékezett meg.

Egyik humoros írásában, a „Légtornászok völgye” című elbeszélésé­ben a magyar „természet gyógyászokkal” ismerkedtünk meg. — „Le a kalappal!... Le a csizmával!... Le a nadrággal! intézkedett Neipp Nepomuki János... A levegő gyógyít meg minden betegséget... A koranyári harmatos fűben való sétálgatás, hentergés alkalmával a kiszáradt fidibusz-sovány testek új nedvekhez jutnak. És jól teszi, aki még bírja: a fákra való felmászást, mert a hollók is azért élnek olyan hossszú életet, mert többnyire a fatetőkön ringatóznak.”

Tőle hallottam, hogy szülővárosában is voltak Kneipp hívők. Őrizet­lenül hagyott ruháikat egyszer kóbor cigányok szedték össze. A kárval­lottak félmezítelenül maradva, csak sötétedéskor mertek hazatérni a Sós­tói erdőből.

Édesapám, Krúdy Gyula 40 évvel ezelőtt halt meg, alig 54 esztendős korában. Egyedülállóan gazdag életművet hagyott ránk: ötven regényt, több ezer novellát és több ezer újságcikket.

Most következő írása kötetben még nem jelent meg. [Tavasz fiai.]

 

(Sportélet, 1973/5. 16. p.)