KRÚDY GYULA ÉS A SPORT
Krúdy Gyula, a magyar
széppróza halhatatlan mestere negyven esztendeje, 1933. május 12-én távozott
az élők sorából. Ebből az alkalomból felkértük a nagy író legfiatalabb lányát,
Krúdy Zsuzsát, hogy elevenítsen fel emlékeiből néhányat, mégpedig lehetőség
szerint olyant, amely visszatükrözi Krúdy Gyula sportszeretetét.
A család elbeszélése szerint a
tízesztendős, akaratos, erős fizikumú, hosszúranyúlt
Krúdy Gyulát, pedagógiai meggondolásokból küldték szülei Nyíregyházáról a
messzi Podolinba gimnáziumba. Tanuljon meg szlovákul,
németül, s alkalmazkodjék idegen emberekhez, szokásokhoz. Ebben a lengyel
határszéli, középkori hangulatú városkában, sok kitűnő, derék kékfestő, takács
lakott, a diáktársak vidámak, a lányok szépek voltak. Így Podolin,
de az egész táj is, egy életre belopta magát a fiú szívébe. Később erről
sok-sok írásában emlékezett meg.
Mesélte nekünk, hogy milyen szívesen
játszotta az ott tanult longaméta nevű labdajátékot A
labdát nemcsak ütni, hanem azzal az ellenfélre „sózni” is kellett. Futás föl,
futás le, s a célja felé repülő kemény labda elől gyorsan és ügyesen kellett félreugraniok. Télen órákat korcsolyáztak a befagyott
Poprád folyón. Egy alkalommal messzire kalandozott egyedül, s beszakadt alatta
a jég. Életét egy bátor kékfestő legénynek köszönhette, aki már a jég alól
csáklyázta ki. E kaland után nagybeteg lett, nyaka megsérült, s fejét ettől
kezdve kissé ferdén tartotta.
Tizenkét esztendeig éltünk a gyönyörű
Margitszigeten, fák, virágok, madarak között Ha csak tehettük, sétálgattunk, s
nagy érdeklődései néztük az atlétákat, evezősöket, teniszezőket. Nemcsak a
jelentős bemutatókat, mérkőzéseket, parádékat, hanem Drjetomszky
tréner teniszóráit is. A napbarnított, cserzett arcú, gyorsmozgású, kitűnő
oktató lelkesen, fáradhatatlanul tanította az ütő használatát, a labdafogás
művészetét szorgalmas tanítványainak saját fiait is beleértve. (Gyuri és Béla
később Dallos néven versenyeztek.) Apu kedvtelve figyelte munkáját, becsülte
kitartó szorgalmáért, kötelességtudásáért, hivatásszeretetéért, vagyis azokért
az erényekért, amelyeknek ő maga is birtokosa volt
Az evezősök életét a Duna-parti
csónakházakban és a vízen láthattuk. Kedvenceink a nyolcasok voltak. Ha
egyszerre dolgoztak, szinte repülve a vízen, apu elismerően bólintott. Így
született „Az evezősök öröme” című karcolata.
Vívóink sikereiről emlékezett meg „A
magyar kard”-ban. Ez a sport különösen érdekelte.
Maga is tanult vívni Fodor mestertől, már csak azért is, hogy ifjúkori
párbajaiban helyt állhasson. Ezeket a lovagi eseményeket azonban sohasem apám
kezdeményezte. Békés természetű, szálfa termetű, varázslatos egyéniségű férfiú
volt, aki sohasem élt vissza nagy testi erejével. A kicsiket védteleneket
minidig pártfogásába vette. Így történt ez az 1920-as évek elején is. Apu
társaságával az egyik kocsmában üldögélt, amikor ellenforradalmárok, „ébredők”
léptek be. A felfegyverzettek ordítva szólították fel a nekik nem tetszőket a
távozásra. Rémület, csend támadt Senki sem mert beleavatkozni. Apu erre kényelmesen
felkászálódott, s bár személy szerint nem őt inzultálták, elkapta a suhancok
nyakát, fejüket egymáshoz verte, majd kidobta őket az ajtón. Azután, mintha
semmi sem történt volna, újra helyet foglalt asztalánál.
Igen kedvelte Kiss Gyula sportújságírót,
aki a lósport „tudományába” vezette be. Ez a tantárgy azután igen sok pénzébe
került. Egyik nagy vesztése után, borogatással a fején feküdt szobájában. Talán
négyéves lehettem, s hallottam, hogy apám lóversenyen volt Amikor megláttam,
megkérdeztem: „Apu, fáj a fejed? Leestél a lóról?” Kissről, aki egy időben a
válogatott labdarúgó-csapat kapitánya volt „Világjáró labdások” címmel
emlékezett meg.
Egyik humoros írásában, a „Légtornászok
völgye” című elbeszélésében a magyar „természet gyógyászokkal” ismerkedtünk
meg. — „Le a kalappal!... Le a csizmával!... Le a nadrággal! intézkedett Neipp Nepomuki János... A levegő gyógyít meg minden
betegséget... A koranyári harmatos fűben való
sétálgatás, hentergés alkalmával a kiszáradt fidibusz-sovány testek új nedvekhez
jutnak. És jól teszi, aki még bírja: a fákra való felmászást, mert a hollók is
azért élnek olyan hossszú életet, mert többnyire a
fatetőkön ringatóznak.”
Tőle hallottam, hogy szülővárosában is
voltak Kneipp hívők. Őrizetlenül hagyott ruháikat egyszer kóbor cigányok
szedték össze. A kárvallottak félmezítelenül
maradva, csak sötétedéskor mertek hazatérni a Sóstói erdőből.
Édesapám, Krúdy Gyula 40 évvel ezelőtt
halt meg, alig 54 esztendős korában. Egyedülállóan gazdag életművet hagyott
ránk: ötven regényt, több ezer novellát és több ezer újságcikket.
Most következő írása kötetben még nem
jelent meg. [Tavasz fiai.]
(Sportélet, 1973/5. 16. p.)