SZINDBÁD.*
Szindbád — ez az álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium
növendékei az ezeregyéjtszaka tündérmeséit
olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból — megnövekedett,
szélesvállú, deresedő férfiú lett, midőn egyszer
eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit. Vonaton utazott,
majd csengős szánon az Északkeleti-Kárpátok közölt rejtőző városkába,
megszállt a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban, s gróf Lubomirski,
a város régi jótevője képének láttára felrajzoltak benne kalandos diákéveinek
gáláns és érzelmes emlékei. Ezt az első utazást, mely oly édesdeden
kacagtató volt számára, több követte. Éjtszakánként
megszólalt benne a Hang, s Szindbád nyomban tudta, kire céloz, kit idéz, hiszen
mindent átélt már, ami emberrel megeshet. Volt gazdag és volt szegény,
szeretett hajadonokat és érett asszonyokat, volt hódítóan egészséges és volt
beteg és szomorú, egyszer nőrabló, máskor otthonülő családapa, s most
elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta
gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mull, a régen elmult
ifjúsága. Szindbád már tizenötesztendős kora óta a
nőknek és a nőkért élt. Amit tanult,
olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson,
mesélgethessen. S íme, midőn álmatag utazásain az elmúlt idők alakjait idézi, a
régi nők lépnek elé pajzán és szomorkás mosollyal. Anna, akinek fehér és kerek
volt a térde és Irma, akinek ingerlőén kancsi szeme volt; Lenke, a feketeszemű,
feketehajú, illatosszájú hölgy és Amália, a
barnaszemű, barnahajú, aranymedaillonos cukrászné; Fánika, a szomorúsorsú
„kismadár”; Mimi, a telegráfista kisasszony és Galamb
Irma színészné, akinek első kalandját köszönhette. A
furcsa álmok és álmatag emlékezések végzetesen eltűnt emberi figurákat
juttattak eszébe — akik nem a régi szerelmek frissen őrzött emlékeiből keltek
új életre, hanem a szürkülő kor szorongó vágyából —: nevelőit, a vándor
versfaragó Hortobányit és Ketvényi
Nagy Sámuel nyugalmazott magyar színészt, a férfias-babonás Rácsky
kisasszonyt, a garibaldista Csáki Pált, a láthatatlanul tekintélyes Czirmait, Esztert, a szivarozó leányasszonyt, a csontos Zaturecky kisasszonyokat, a fonnyadó Málcsit
s Mályvai Ferkót, a puzdori
papot, Mányoki Emmát és szerelmeit, Macskásit, a Petőfi-frizurás diákot és Csécseri
urat, a leghíresebb „lion”-t.
Az emlékezet tavából fel-merülő hajdani valóság felfrissülve az üde
vízcseppektől s megszínesülve a fénytörés szivárványjátékától, tündöklő
variációkkal gyönyörködtet a magyar próza leglíraibb,
legbusongóbb, legdallamosabb lapjain.
A Megtérés hangja az öreg Szindbádé, aki őszi
ember volt és vén bolond: valóság helyett álmában keresték fel régi szeretői, s
az írók kigondolásai szerint akarta irányítani az életet. Már nem a pajzán
emlékezés bús kalandjai ezek a vallomások, hanem a fel, bukkanó öntudaté, mely
számon kéri a multat. A sok szerelmi bolondságok
hőse búcsújárókhoz szegődik, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól, s Podolinba zarándokol, hogy jámbor kékfestő barátjára bízza
bűneit. Semmi se használ, csak a női vigasztalás hiteti el vele, hogy élete
nem volt csupa kárhoztató bolondság. Bella bevallja — oly korban, midőn a
szemérem már nem tartóztatja ajkait —, hogy „Szindbád volt a fűszer életükben,
a pezsgő poharukban, a kívánatos álom, mikor a párnára tették szegény fejüket”.
Szindbád immár a végső bizonyosságok útját járja, s ódon babonákra, a kacsasült
ízére s a szerelem varázslatára tanítja kacsafarkhajú
fiát. Minden bölcsessége kép és hasonlat — anyja kis fazékhoz hasonlatos
öregasszonyka, s a csalódás oka egy paradicsom folt —, egy-egy látomással,
lelki mozdulattal, furcsa jelképpel, teljes életet egy mozzanatba sűrítő
képzelettel ragadja meg a jellemzőt, a lényegest. „Nem szeretem többé a
vinnyogó kis ebeket a szobában, mert erkölcstelenné, kutyatermészetűvé teszik
az embereket. Azokat a nagy, komor ebeket kedvelem, amelyek a téli
förgetegekben is odakünn alusznak a havon, a szobába csak ünnepnapokon szabad bejönniök vagy leg-feljebb olyankor, mikor a haldokló gazda
el akar tőlük búcsúzni.”
Idők és érzetek tűnő és illanó világában az emlékezés és fantázia
teremt költői rendet, s egy gazdag lélek minden kincsét műbe önti. A halk és
szüntelen zene, mely zubogó mondataiból árad, a szelíd tájat és furcsa lelkeket
idéző képek, melyek teljeseknek és végérvényeseknek látszanak, az élet mohón
elfogadott és makacsul őrzött formáit jelképezik. Nem szembeszállás s nem
megalkuvás: egy lélek önkénytelen kiáradása sorsa edényébe. „Az élet pezseg benne,
mint a szénsav a francia pezsgőben.”
KULCSÁR ADORJÁN.
* Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága és megtérése. (Franklin Társulat.)
(Diárium, 1943/1. /január/ 19-20. p.)