SZINDBÁD.*

 

Szindbád — ez az álnév még abból az idő­ből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjtszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból — megnövekedett, szélesvállú, de­resedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe ju­tott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlé­keit. Vonaton utazott, majd csengős szánon az Északkeleti-Kárpátok közölt rejtőző vá­roskába, megszállt a Krakkói kalaphoz cím­zett fogadóban, s gróf Lubomirski, a város régi jótevője képének láttára felrajzoltak benne kalandos diákéveinek gáláns és érzel­mes emlékei. Ezt az első utazást, mely oly édesdeden kacagtató volt számára, több kö­vette. Éjtszakánként megszólalt benne a Hang, s Szindbád nyomban tudta, kire céloz, kit idéz, hiszen mindent átélt már, ami em­berrel megeshet. Volt gazdag és volt szegény, szeretett hajadonokat és érett asszonyokat, volt hódítóan egészséges és volt beteg és szomorú, egyszer nőrabló, máskor otthonülő családapa, s most elérkezett ahhoz az idő­szakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, ha­nem a mull, a régen elmult ifjúsága. Szind­bád már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nők­nek hazudhasson, mesélgethessen. S íme, midőn álmatag utazásain az elmúlt idők alakjait idézi, a régi nők lépnek elé pajzán és szomorkás mosollyal. Anna, akinek fehér és kerek volt a térde és Irma, akinek inger­lőén kancsi szeme volt; Lenke, a fekete­szemű, feketehajú, illatosszájú hölgy és Amá­lia, a barnaszemű, barnahajú, aranymedaillonos cukrászné; Fánika, a szomorúsorsú „kismadár”; Mimi, a telegráfista kisasszony és Galamb Irma színészné, akinek első kalandját köszönhette. A furcsa álmok és álma­tag emlékezések végzetesen eltűnt emberi figurákat juttattak eszébe — akik nem a régi szerelmek frissen őrzött emlékeiből keltek új életre, hanem a szürkülő kor szorongó vá­gyából —: nevelőit, a vándor versfaragó Hortobányit és Ketvényi Nagy Sámuel nyugalmazott magyar színészt, a férfias-babonás Rácsky kisasszonyt, a garibaldista Csáki Pált, a láthatatlanul tekintélyes Czirmait, Esztert, a szivarozó leányasszonyt, a csontos Zaturecky kisasszonyokat, a fonnyadó Málcsit s Mályvai Ferkót, a puzdori papot, Mányoki Emmát és szerelmeit, Macskásit, a Petőfi-frizurás diákot és Csécseri urat, a leg­híresebb „lion-t. Az emlékezet tavából fel-merülő hajdani valóság felfrissülve az üde vízcseppektől s megszínesülve a fénytörés szivárványjátékától, tündöklő variációkkal gyönyörködtet a magyar próza leglíraibb, legbusongóbb, legdallamosabb lapjain.

A Megtérés hangja az öreg Szindbádé, aki őszi ember volt és vén bolond: valóság helyett álmában keresték fel régi szeretői, s az írók kigondolásai szerint akarta irányí­tani az életet. Már nem a pajzán emlékezés bús kalandjai ezek a vallomások, hanem a fel, bukkanó öntudaté, mely számon kéri a mul­tat. A sok szerelmi bolondságok hőse búcsú­járókhoz szegődik, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól, s Podolinba zarándokol, hogy jámbor kékfestő barátjára bízza bű­neit. Semmi se használ, csak a női vigaszta­lás hiteti el vele, hogy élete nem volt csupa kárhoztató bolondság. Bella bevallja — oly korban, midőn a szemérem már nem tartóz­tatja ajkait —, hogy „Szindbád volt a fűszer életükben, a pezsgő poharukban, a kívánatos álom, mikor a párnára tették szegény fejüket”. Szindbád immár a végső bizonyosságok útját járja, s ódon babonákra, a kacsasült ízére s a szerelem varázslatára tanítja kacsafarkhajú fiát. Minden bölcsessége kép és ha­sonlat — anyja kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, s a csalódás oka egy paradicsom folt —, egy-egy látomással, lelki moz­dulattal, furcsa jelképpel, teljes életet egy mozzanatba sűrítő képzelettel ragadja meg a jellemzőt, a lényegest. „Nem szeretem többé a vinnyogó kis ebeket a szobában, mert er­kölcstelenné, kutyatermészetűvé teszik az embereket. Azokat a nagy, komor ebeket kedvelem, amelyek a téli förgetegekben is odakünn alusznak a havon, a szobába csak ünnepnapokon szabad bejönniök vagy leg-feljebb olyankor, mikor a haldokló gazda el akar tőlük búcsúzni.”

Idők és érzetek tűnő és illanó világában az emlékezés és fantázia teremt költői ren­det, s egy gazdag lélek minden kincsét műbe önti. A halk és szüntelen zene, mely zubogó mondataiból árad, a szelíd tájat és furcsa lelkeket idéző képek, melyek teljeseknek és végérvényeseknek látszanak, az élet mohón elfogadott és makacsul őrzött formáit jel­képezik. Nem szembeszállás s nem megalkuvás: egy lélek önkénytelen kiáradása sorsa edényébe. „Az élet pezseg benne, mint a szénsav a francia pezsgőben.”

KULCSÁR ADORJÁN.

* Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága és megtérése. (Franklin Társulat.)

 

(Diárium, 1943/1. /január/ 19-20. p.)