Új novelláskönyvek.
Sebők Zsigmond: Ifjúkor és nehány más elbeszélés. Franklin-Társulat, 1914. 4 korona. –
Krudy Gyula: Mákvirágok
kertje. Franklin-Társulat, 1914. 3 korona. –
Vértesy Gyula: A vér és egyéb
történetek. Franklin-Társulat, 1914. 4 korona. –
Molnár Ferenc: Kis hármaskönyv. Franklin-Társulat,
1914.
Ez a négy novelláskönyv, melyet olvasóinkkal most fogunk
megismertetni, a karácsonyi szépirodalmi könyvpiacról jutott hozzánk. Íróikat
név szerint nem kell bemutatnunk. Ki így, ki úgy, de eléggé ismert
olvasóközönségünk előtt. Mind a négyen a hírlapok s folyóiratok hasábjain
szoktak meg-megjelenni s leggyakrabban novella– és tárca-elbeszélésekkel
szolgálnak az olvasóknak, noha egyikük-másikuk e
körből ki-kilép a színpadra is. Munkakörüknek s írói munkálkodásuknak ez a
külső azonossága szinte javallta, hogy a kritika lapján is együtt szerepeljenek.
[…]
II. Krudy Gyuláról azt olvastam
egy kritikában, hogy ő sokak kedves írója. Lehet, de hogy a megkedveltség
forrása, még ha az ízlés sokféleségét tekintetbe veszem is, nem ez a könyv, a
Mákvirágok kertje, merem állítani.
Ahhoz, hogy egy könyv az olvasók tetszését megnyerje,
kell benne valami szépnek, vonzónak, kedvesnek lennie. Én ilyeneket ebben a
kötetben keresve sem találtam. Vonzó, kedves egy könyv, ha a
tárgya magában vagy az író megnemesítő szubjektív felfogásában szép; ha az
eseményeket lepergető, a cselekvényeket szövögető „hősök”, ha mindjárt az élet
hajótöröttjei közül valók is, emberi szívük mélyén megőriztek valamit, ami
részvétet vagy legalább szimpátiát ébreszthet; s ha furcsák is, igaz módon,
kedvesen vagy legalább megérthetően furcsák; továbbá, ha a hangulat, melybe az
író beleringatja magát, mesterkéltség nélkül igaz, őszinte s végül, hogy a
művészi alkotás egyéb elemeit ne említsem, ha az író az előadás varázsával ejti
rabul olvasóját s mindezekkel együttvéve vagy külön-külön az érdeklődést
fel tudja kelteni és ha fokozni nem is, legalább meg
tudja tartani.
Krudynak e kötetben igazában nincs témája, vagy ha van is az ő
kedvelt, Kisfaludy-korabeli „előidőiből”, annyira
furcsa, mesterkélt, sőt hamis beállításban mutatja be, hogy egész meséjének
valószerűsége s ennek híján az olvasó érdeklődése is odavész. Jobbára csak a
külső történet széles terén mozog; befelé, az események rugói s az emberi lélek
csodálatos szövevényei felé ritkán halad. Ezért alakjaiban problémák,
tanulságok nincsenek, s ha egyik másik vet is felszínre ilyeneket, megoldásuk
és kifejtésük nem az igazság megnyugvást adó hangulatával hat, hanem a cinizmus
mögül affektáló író pesszimizmusával bánt. Erről lesz alkalmunk meggyőződést
nyújtani, most csak annyit magyarázatul, hogy helyes lélektannal felszerelni
olyan alakokat s olyan ügyeket, melyek nem igaz alakok és ügyek, nem lehet. A Krudy alakjai érthetetlenül furcsák, hinni és akarni nem
tudó lelkek, kiknek gondolkodását a kiélt élet mámora már megkötötte, érzését a
hisztéria paroxizmusa megzavarta. Egész kollekcióját ismerjük meg a groteszk
férfiaknak és nőknek. Ilyenek: az örökösen adósságait
könyvelő s 873 nőbarátjáról listát vezető Milfay
Olivér, az egész hátralevő idejét pamlagon alvással töltő Livinszky
herceg, aki „elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a
legközelebbi esztendőben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz”, azután a
csillagvizsgálóban teleszkóppal reggeltől estig eltűnt csillagát, a könyvtár
kopott bibliájában bankót kereső Xypszy baronett, e három elátkozott úr, a margitvári
azilum enervált ápoltjai, kiknek a női nyakak és vállak karakterével foglalkozó
Merseházy gróf, gazdájuk és tutorjuk,
Bécsből hozatja a marhahúst és a cigányt, de mert sokat vétkeztek a pénz
és nők ellen, most pénztelenséggel és nőtelenséggel bünteti őket, miközben adja
nekik az oktatást, hogy: „Higgyétek el, urak, nem érdemes másért élni, mint a
nőkért” s példát is mutat; mert „kergette a szép hervadt dámákat, miután egész
életében a tavaszt kergette”. S mert, úgy látszik, Krudy a saját ízléstelenségeivel, léha ötleteivel, valóban
bántó, durva érzékieskedésével nem telt még be, csoda
szellemes leleményével és fantáziájával elővarázsolja e férfimenhely női pendantja, az asszonylaki amazonok kastélyát, amelyben négy
vagy öt „régen levitézlett” előkelő úri dáma tölti idejét, kiknél a
kenőasszonyok naphosszat egyebet se tesznek, mint a ráncokat dörzsölik,
liliomszappannal mosdatják bőrüket s a patikának minden huncut fortélyosságát
az ő csinosításukra fordítják. Egyenkint kár volna bemutatni őket.
Ezeknek várát ostromolja meg hadüzenet után Merseházy
gróf a vitézeivel. Az ostrom fényesen sikerült, mert a rejtett kis kapu magától
megnyílik a nekibőszült vitézek előtt.
Hogy az ilyen lelkű emberanyagnak mi lehet a gondolat– és
érzésvilága, mily léhák a kalandjai, képzelje el mindenki magának; minket a
köteles kímélet olvasóink iránt visszatart attól –
hisz így is elég bátrak voltunk már -, hogy a léha szellemeskedések szószerinti
bemutatásával megbotránkoztassuk ilyen íráshoz nem szokott olvasóinkat. Hogy
azonban prüdériával ne vádoltassunk, egy helyre hivatkozunk a női kéz
erkölcséről és tisztaságáról szóló oktatásra (95. l.). A kötet többi darabjának
hősei és hősnői is ilyen lehetetlen, még csak kivételesen sem rendes alakok,
hóbortos, képzelgő teremtések. A nők nála csak ostobák és tisztátalanok, a
férfiak kitartott szoknyahősök, ostoba szerelmesek, kalandorok, hamiskártyások,
verekedő duhaj legények (a szabadságharc svájci emigránsai!). Alak és
jellemrajzuk részletes bemutatásával nem fárasztjuk olvasóinkat. Azzal sem,
hogy az írójuk sajátságosan furcsa összetételű lelkét, mert ez a forrás, analizáljuk és megmagyarázni iparkodjunk. Cinizmus az ő
lelkének legfőbb karaktere, melyet legjobban szemléltet egyik alakjának szájába
adott „szellemes” mondása: „A nők nagyon szeretnek
megbánni ... Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki találkozásunkat
... A legjobb hely a gyónásra Máriabesnyő. Ott
szent barátok laknak nagy szakállt hordanak és a rossz gondolatokat
kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is
szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöldkapus házakba, hol a zongorát
vak ember verdesi és a nők énekelnek és táncolni
tanítják a fiatalembereket”. (Farkas-rét, 147-148. l.)
Azt hisszük, mindenkit, még magát Krudyt is meggyőzi ez a rövid,
szántszándékkal nem teljes ismertetés arról, hogy ez a könyv nem a Magyar
Kultúra olvasói számára íratott. De ezek ismerete után – bocsánat a kitérésért
– az is világos lesz mindenki előtt, hogy ez a jellemhamisításokban rekordot
elért író első színpadi kísérletében, a Zoltánkában miért jelenik meg a tisztes, okos, művelt,
irodalom– és írószerető Szendrey Ignác, egy nagy
uradalom főtisztje mint durvalelkű, borízű hangú
botosispán, s leánya, a szerencsétlen természetű Júlia asszony mint üres lelkű,
öntelt és kacér nő. A kritika annak idején kereste erre a magyarázatot. Mi azt
hisszük, hogy maga Krudy sem tehet róla. De arról
tehet, hogy a szép szavakba, fordulatos szólamokba rejtett mételyt tovább ne
hintse.
[…]
Kürti Menyhért
(Magyar Kultúra, 1914/9. /május 5./ 315-321. p.)