Új novelláskönyvek.

 

Sebők Zsigmond: Ifjúkor és nehány más elbeszélés. Franklin-Társulat, 1914. 4 korona. – Krudy Gyula: Mákvirágok kertje. Franklin-Társulat, 1914. 3 korona. – Vértesy Gyula: A vér és egyéb történetek. Franklin-Társulat, 1914. 4 korona. – Molnár Ferenc: Kis hármaskönyv. Franklin-Társulat, 1914.

Ez a négy novelláskönyv, melyet olvasóinkkal most fogunk megismertetni, a karácsonyi szépirodalmi könyvpiacról jutott hozzánk. Íróikat név szerint nem kell bemutatnunk. Ki így, ki úgy, de eléggé ismert olvasóközönségünk előtt. Mind a négyen a hírlapok s folyóiratok hasábjain szoktak meg-megjelenni s leggyakrabban novella– és tárca-elbeszélésekkel szolgálnak az olvasóknak, noha egyikük-másikuk e körből ki-kilép a színpadra is. Munkakörüknek s írói munkálkodásuknak ez a külső azonossága szinte javallta, hogy a kritika lapján is együtt szerepeljenek.

[…]

II. Krudy Gyuláról azt olvastam egy kritikában, hogy ő sokak kedves írója. Lehet, de hogy a megkedveltség forrása, még ha az ízlés sokféleségét tekintetbe veszem is, nem ez a könyv, a Mákvirágok kertje, merem állítani.

Ahhoz, hogy egy könyv az olvasók tetszését megnyerje, kell benne valami szépnek, vonzónak, kedvesnek lennie. Én ilyeneket ebben a kötetben keresve sem találtam. Vonzó, kedves egy könyv, ha a tárgya magában vagy az író megnemesítő szubjektív felfogásában szép; ha az eseményeket lepergető, a cselekvényeket szövögető „hősök”, ha mindjárt az élet hajótöröttjei közül valók is, emberi szívük mélyén megőriztek valamit, ami részvétet vagy legalább szimpátiát ébreszthet; s ha furcsák is, igaz módon, kedvesen vagy legalább megérthetően furcsák; továbbá, ha a hangulat, melybe az író beleringatja magát, mesterkéltség nélkül igaz, őszinte s végül, hogy a művészi alkotás egyéb elemeit ne említsem, ha az író az előadás varázsával ejti rabul olvasóját s mindezekkel együttvéve vagy külön-külön az érdeklődést fel tudja kelteni és ha fokozni nem is, legalább meg tudja tartani.

Krudynak e kötetben igazában nincs témája, vagy ha van is az ő kedvelt, Kisfaludy-korabeli „előidőiből”, annyira furcsa, mesterkélt, sőt hamis beállításban mutatja be, hogy egész meséjének valószerűsége s ennek híján az olvasó érdeklődése is odavész. Jobbára csak a külső történet széles terén mozog; befelé, az események rugói s az emberi lélek csodálatos szövevényei felé ritkán halad. Ezért alakjaiban problémák, tanulságok nincsenek, s ha egyik másik vet is felszínre ilyeneket, megoldásuk és kifejtésük nem az igazság megnyugvást adó hangulatával hat, hanem a cinizmus mögül affektáló író pesszimizmusával bánt. Erről lesz alkalmunk meggyőződést nyújtani, most csak annyit magyarázatul, hogy helyes lélektannal felszerelni olyan alakokat s olyan ügyeket, melyek nem igaz alakok és ügyek, nem lehet. A Krudy alakjai érthetetlenül furcsák, hinni és akarni nem tudó lelkek, kiknek gondolkodását a kiélt élet mámora már megkötötte, érzését a hisztéria paroxizmusa megzavarta. Egész kollekcióját ismerjük meg a groteszk férfiaknak és nőknek. Ilyenek: az örökösen adósságait könyvelő s 873 nőbarátjáról listát vezető Milfay Olivér, az egész hátralevő idejét pamlagon alvással töltő Livinszky herceg, aki „elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz”, azután a csillagvizsgálóban teleszkóppal reggeltől estig eltűnt csillagát, a könyvtár kopott bibliájában bankót kereső Xypszy baronett, e három elátkozott úr, a margitvári azilum enervált ápoltjai, kiknek a női nyakak és vállak karakterével foglalkozó Merseházy gróf, gazdájuk és tutorjuk, Bécsből hozatja a marhahúst és a cigányt, de mert sokat vétkeztek a pénz és nők ellen, most pénztelenséggel és nőtelenséggel bünteti őket, miközben adja nekik az oktatást, hogy: „Higgyétek el, urak, nem érdemes másért élni, mint a nőkért” s példát is mutat; mert „kergette a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette”. S mert, úgy látszik, Krudy a saját ízléstelenségeivel, léha ötleteivel, valóban bántó, durva érzékieskedésével nem telt még be, csoda szellemes leleményével és fantáziájával elővarázsolja e férfimenhely női pendantja, az asszonylaki amazonok kastélyát, amelyben négy vagy öt „régen levitézlett” előkelő úri dáma tölti idejét, kiknél a kenőasszonyok naphosszat egyebet se tesznek, mint a ráncokat dörzsölik, liliomszappannal mosdatják bőrüket s a patikának minden huncut fortélyosságát az ő csinosításukra fordítják. Egyenkint kár volna bemutatni őket. Ezeknek várát ostromolja meg hadüzenet után Merseházy gróf a vitézeivel. Az ostrom fényesen sikerült, mert a rejtett kis kapu magától megnyílik a nekibőszült vitézek előtt.

Hogy az ilyen lelkű emberanyagnak mi lehet a gondolat– és érzésvilága, mily léhák a kalandjai, képzelje el mindenki magának; minket a köteles kímélet olvasóink iránt visszatart attól – hisz így is elég bátrak voltunk már -, hogy a léha szellemeskedések szószerinti bemutatásával megbotránkoztassuk ilyen íráshoz nem szokott olvasóinkat. Hogy azonban prüdériával ne vádoltassunk, egy helyre hivatkozunk a női kéz erkölcséről és tisztaságáról szóló oktatásra (95. l.). A kötet többi darabjának hősei és hősnői is ilyen lehetetlen, még csak kivételesen sem rendes alakok, hóbortos, képzelgő teremtések. A nők nála csak ostobák és tisztátalanok, a férfiak kitartott szoknyahősök, ostoba szerelmesek, kalandorok, hamiskártyások, verekedő duhaj legények (a szabadságharc svájci emigránsai!). Alak és jellemrajzuk részletes bemutatásával nem fárasztjuk olvasóinkat. Azzal sem, hogy az írójuk sajátságosan furcsa összetételű lelkét, mert ez a forrás, analizáljuk és megmagyarázni iparkodjunk. Cinizmus az ő lelkének legfőbb karaktere, melyet legjobban szemléltet egyik alakjának szájába adott „szellemes” mondása: „A nők nagyon szeretnek megbánni ... Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki találkozásunkat ... A legjobb hely a gyónásra Máriabesnyő. Ott szent barátok laknak nagy szakállt hordanak és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek és táncolni tanítják a fiatalembereket”. (Farkas-rét, 147-148. l.)

Azt hisszük, mindenkit, még magát Krudyt is meggyőzi ez a rövid, szántszándékkal nem teljes ismertetés arról, hogy ez a könyv nem a Magyar Kultúra olvasói számára íratott. De ezek ismerete után – bocsánat a kitérésért – az is világos lesz mindenki előtt, hogy ez a jellemhamisításokban rekordot elért író első színpadi kísérletében, a Zoltánkában miért jelenik meg a tisztes, okos, művelt, irodalom– és írószerető Szendrey Ignác, egy nagy uradalom főtisztje mint durvalelkű, borízű hangú botosispán, s leánya, a szerencsétlen természetű Júlia asszony mint üres lelkű, öntelt és kacér nő. A kritika annak idején kereste erre a magyarázatot. Mi azt hisszük, hogy maga Krudy sem tehet róla. De arról tehet, hogy a szép szavakba, fordulatos szólamokba rejtett mételyt tovább ne hintse.

[…]

Kürti Menyhért

 

(Magyar Kultúra, 1914/9. /május 5./ 315-321. p.)