Krúdy világa

Írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS

Krúdyhoz én is – mint oly sokan az író halála után – kerülő úton jutottam el. S azt is megvallom – elég későn. Alig néhány esztendővel ezelőtt.

A fiatalság lázadásában és forrongásában Szabó Dezső volt a bálványom, akinek irreális romantikáját – valóságnak, magyar valóságnak véltem. Együtt lázadtam „Az Elsodort Falú” Farkas Miklósával és a „Segítség” Bőr Bálintjával, a jövő eposzát Böjthe Jánosban véltem kiteljesülni s a hulló világot Farczády tiszteletesben láttam, aki talán a legvalóságosabb alakja a szabódezsői világképnek.

Aztán magával ragadott Móricz Zsigmond életízű valósága, a maga robusztus erejével. Móricz nem dörgött Ítéleteket emberek, osztályok és társadalmak felett – hanem ábrázolt. S ez a valóságos ábrázolás döbbenetesebb, mint a szabódezsői ítélet.

Csodálatba ejtett a magyar nyelv művésze, mágusa, Kosztolányi Dezső és egyre többet láttam meg Karinthy Frigyes sokoldalúságából, humorából és bölcsességéből, szókimondásából és emberségéből. Török Sándor regényeit hamar szívembe zártam – az „örök vasárnapok”-at éppúgy, mint a „Tolvaj ok”-at s a vidéki primadonna édes-bús történetét. Kodolányi János roppant történelmi regényei rég elmosták Herczeg „Pogányok” című regényének emlékét. Ismertem és szerettem a népi írókat – sokfelé elkalandoztam a magyar irodalom mese-erdejében, ám Krúdyhoz nem jutottam el.

Egyik barátom adta kezembe Márai Szindbád-regényét s ezen keresztül értem el Máraihoz is, Krúdyhoz is. Mert a könyv után felszálltam Szindbád vitorlására és a „vörös postakocsira” – elcsatangoltam az „Aranykéz utcába”, kilestem a margitszigeti randevúkat, ismerősöm lett az a Tabán, hol soha nem jártam, melyet soha nem láttam, hisz amikor látó szemmel Pestre kerültem, már rég nem is létezett. Farkas Miklós lázadó félelmetes zsenialitása helyett jobban érdekeltek már Rezeda Kázmér kalandjai.

Csodálatos nagy utazásokra vitt el Szindbád – rozsdaverte erdőkbe, heje-hujás dáridókra, farsangi maszkabálra, nagyivó cimborák közé. Megismertem a „Hét hollót”, hallgattam Zuboly és Reinitz vitáját s együtt imbolyogtam a ferencvárosi és józsefvárosi utcákon, a darvadozó Cholnoky Viktorral és a rejtélyes Esperessel. Megtanultam, hogy a Kutyavillában a legjobb a halászlé s a tabáni Mélypincében és az óbudai Kéhlinél a legjobb a bor. Megismertem Hubertet, a London főpincérét és tudom már, hogy Bródy Sándor szobájában a Margitszigetem hol függött szegre akasztva a gyúródeszka – mert a „Nap Lovagja” az „Ezüstkecske”, a „Dada” s a „Tanítónő” írása közben kitűnő gulyásleveseket is készített, melyekhez a csipetkét maga gyúrta és szaggatta.

Mindez nem is lenne olyan különös, ha a Krúdy-könyveket valahol Budán, vagy Egerben, Sopronban, Veszprémben, talán Badacsonyban, vagy Füreden olvasom. Ám éppen az a csodálatos, hogy Krúdy ide, a tengeren túlra hozza el mindezt – s valahányszor menekülni akarok a mából és az idegenségből valami csodálatos világba, beleolvasok valamelyik Krúdy könyvbe s már nyerítenek és kapálnak a „vörös postakocsi” elé fogott lovak, duzzad Szindbád hajójának vitorlája s távoli utakra visznek. Izeket érzek, zamatokat és illatokat – hársfák és orgonák illatát – hangokat hallok – felbugyborékoló nevetést, vagy annak a mélyhegedűnek a hangját, amelyen nem játszik már évtizede senki sem és megszólal magától.

Most magával Krúdyval ismerkedek – Krúdy világával. Azzal a világgal, amelyben ő élt, az író, a titokzatos Szindbád, a magyar irodalom nagy és rejtélyes magányosa. A nyírségi tájról kisérem el a podolini piaristákhoz, a debreceni és nagyváradi redakciókba, a múlt századvég Pestjére. Megelevenedik a békebeli Pest-Buda, Ady Endre éjszakái, a zseniális őrültek, írók, költők, .hírlapírók, ős-bohémek, artisták, kóristalányok, éjjeli pillangók s velük együtt a nagy ivások, mulatságok, párbajok, tréfák, szerelmek, vallomások, hazugságok, sikerek, balsikerek. Majd az első világháború haláltánca, mely után annyira megváltozott az élet arca. Ebben a világban már nem találta meg helyét, Krúdy Gyula. Inkább elment a fekete vitorlással az örök tájak felé, hogy ködlovag regényalak legyen ő maga is.

Ami végeredményben már az életében is volt.

(Délamerikai Magyar Hírlap /Sao Paolo, Brazília/, 1964. /november 15./)