A Szindbád-cikluson
kívül a Vörös Postakocsi volt az. amelynek Krudy Gyula az irodalomban való rangját köszönheti. Az
író nosztalgia és kabala erejével ragaszkodik ahhoz a művéhez, amely őt
naggyá tette. Jókai a Nábobot folytatja a Kárpáthy
Zoltánban, Dumas Három muskétását egy második regényben is félelmetes és
csillogó kalandokon viszi tovább, a nagy Balzac pedig Rostignac és Birotteau
polgártársakat sétáltatja végig újabb és újabb köteteken. Krudy Gyula is újra kinyitja hát a legendás vörös
postakocsi ajtaját Alvinczy Eduárd, e nagyszerű
magyar satrapa (félig európai szerencselovag,
félig ázsiai kán) előtt. Rezeda Kázmér alakjában a költő is
tovább andalog. Andalog? Nem. Már messze meghaladtuk a
szentimentalizmust, öregek lettünk, és bölcsek, egy hatalmas ebéd többet
ér az álomban lehelt kézcsóknál, az éjszakában nem a hold a
fontos, hanem a dunna és a hálósipka, az ágy leszen tiszta,
kényelmes és magányos. Krudy, a költő, férfias bölcsességbe hajlott, Buddha tanai
fölött révedezik. Megerősödött, új, teli és érett hangot üt meg.
Tovább fejleszti, amit eddig csinált, de most másképpen csinálja, nem vált
hűtlenné eddigi magához, mégis a hegedű most másként szól, mint azelőtt. A
mostani hang az igazibb, az erősebb, az emberibb. Nem fáradt el, de
lehiggadt és a lírai és novellisztikus hangból egy természetes
fejlődés útján tér át a magyar regényírás nagy mestereinek opulens, gazdag, cselekedetes, fordulatos világába.
Tessék elolvasni a könyvben a pozsonyi ebédről szóló fejezetet. Ez már a
tiszta Jókai. A Nábob szerzője se látta különbül a magyar bőséget, a
magyar gazdagságot, a magyar jólétet, amely egy bizonyos fokon már nem
kevély lustaság, hanem mélységes filozófia. Krudynál
az. Sosem volt olyan őszinte, olyan igaz, mint ebben a munkájában. Ez a Krudy Gyula legszebb könyve. Fejlődésének most van
tetején.
L[akatos]. L[ászló].
(Pesti
Napló, 1917/165. /július 1./ 17. p.)