KRUDY GYULA SÍRJÁRA

Írta Lakatos László

Betűkből ezt a koszorút küldöm sírjára. Tudom, hogy úgy volna szebb, úgy volna zsenijével szemben illedelmesebb, ha egy szót nem szólnék, még kevésbé írnék róla, aki nekem olyan sokat jelentett és jelent még ma is. Szavaknak általában kevés értelmük van és abban, ha az ember egy halott baráthoz ír, mindig van valami színpadiasság. De hát az ember hiú, az ember szereti hallani a hangját.

És nekem is jól esik, hogy még egyszer elmondhatom az én hangomon, hogy szerelmese voltam Krúdy Gyula művészetének. Nem akarom, nem is tudom most analizálni ezt a művészetet, őszintén szólva talán sosem is tudtam. Miért tetszett nekem minden szó, amit Krúdy Gyula írt? Mert Krúdy Gyula írta. Nem boncoltam, csak vettem és szürcsöltem. Ittam a novelláit, beleájultam a hangulataiba, ő volt az a muzsikus, akit legjobban szerettem.

Egyáltalán... Magyarázni egy művészetet? Ebben mindig van valami önigazolás féle, egy kis bántás is az iránt, akit szeretünk és dicsérünk. Minden magyarázat mentség is. Nohát, én nem keresek mentséget arra, hogy bolondja voltam Krúdy Gyula írásainak. Hála Istennek olvasó vagyok és nem kritikus.

Nagyon szerettem Gyulát. Az embert, írásait, megjelenését, mosolyát, hangját, bajusz alatti beszédét, az egész írót és az egész embert, akiben soha egy pillanatig nem csalódtam. Soha nem volt köztünk egy rossz szó, pedig voltak évek, amikor olyan közeli, olyan szoros, olyan nagyon jó barátságban éltünk, hogy lehetett volna köztünk rossz szó is. Épen mert olyan jó barátok voltunk. Soha egy pillanatig nem csalódtam benne. Nem az emberben, akivel egy asztalnál ültem, nem az íróban, akinek könyveit a polcról leemeltem. Barátok voltunk, de ez így nem egészen pontos. Én tisztelője is voltam. Rajongója. Pártot ütöttem mellette. Azután persze — minden barátságban van egy kis inkorrektség is — kiuzsoráztam őt. Tanultam tőle. Rengeteget mint embertől és tanulni szerettem volna tőle mint írótól. Hát ez nem ment Az írást nem lehet megtanulni.

Követtem el ellene még hibákat. Olykor újságokban feltűnően dicsértem. Nem mintha lett volna akkora dicséret, amit ő nem érdemelt volna meg. De... Volt úgy, hogy amikor róla írtam, nemcsak az volt a célom, hogy neki szerezzek örömet, hanem hogy azzal, amit Gyuláról írok, feltűnjek. Beszéljenek rólam. Mondják: — Na ez az ember igazán szépet írt Krudyról. Olvastad?

Sokszor akartam neki ezeket megmondani, bevallani. Nem jutottam hozzá. Az utóbbi esztendőkben alig láttuk egymást, az élet szétszakított és ha olykor mégis találkoztunk percekre, zavarban voltam, siettem és félrebeszéltem. Tudom, hogy Te ezt akkor észrevetted. Nem szóltál, de észrevetted. Most... Most megvallottam és kérlek Gyulám ne haragudj rám.

(A Toll, 1933/4./68./ /július 18./ 75-76. p.)