A víg ember bús meséi. Írta Krúdy Gyula.
Budapest, 1900. Légrády Testvérek. Ára 2 forint.

Krúdy Gyulának szecessziós virágokkal díszített könyve, melynek külső alakja sem a régi többé, 11 apró kis «mesét» tartalmaz. Azt hiszem, a «mese» elnevezés nem akar egyebet jelenteni az elbeszélésnél, ámbár igaz, hogy e 11 valaminek műfaji jellegét meghatározni, nagyon bajos lenne. De hát Krúdy Gyula is korának fia s éppen ez az, ami nekem sehogy sem tud tetszeni.

Volna neki mondanivalója; de az eseményeket oly elnagyoltan, homályosan, majdnem balladásan dolgozza ki, hogy nem egyszer válik érthetetlenné. Mikor az ember egy-egy kis elbeszélésének a végére ér, önkénytelenül is azt kérdi magában: ugyan mit akarhatott az író?

Ezt a hibáját Krúdy igazán korától tanulta, mely nem ér rá hosszabb lélegzetű darabok alkotására. Nagyon jellemző reá a saját mondása: «Jól össze kell szedni az emlékezésemet, hogy tisztán láthassam, merre kanyarog ez a mese, amelyiknek címül ezt adám: «Az aranysarkantyús vitéz legendája». No hát éppen így vannak azok is, akik műveit olvassák! Igaz, hogy a legtöbben «mese» sem kanyarog, mert hogy semmi sem történik bennük. Szerencsétlen irány ez, író urak s jó volna, ha egyszer már elbúcsúznának tőle!

Ami már most az író fölfogását illeti, dicsérettel mondhatjuk, a tisztesség határain belül marad. Van ugyan szó itt-ott asszonyszöktetésről, öngyilkosságról, meg «A parasztkívánalom» címűben egy kis Pekárizmus is ágaskodik, mikor a «három kalugyerekről» mesél, de örömét mégsem az ilyesekben leli.

A meseszövésről, ahol szó lehet róla, kevés jót mondhatunk. Úgyszólván valamennyi meséje csonka. Se eleje, se vége. Némelyiknek még dereka sincs. Legerősebb Krúdy a jellemzésben.

E tekintetben igazán dicséretet érdemel. Emberei nem vonzók ugyan és sokszor nem is egész, hanem félemberek; de van bennük élet, mozgás. Pl. Bikky Pál uram, ez a világtól elmaradt és elszegényedett nemes, aki aranysarkantyúról álmodozik.

Látszik, hogy jól ismeri az életet és szeret megfigyelni. Ezért van, hogy némely alakjai drámai közvetlenséggel hatnak.

Amellett éppen nem egymás képére vannak teremtve. Mindegyiket egyéni vonások különböztetik meg a többitől.

Hátra van még, hogy a nyelvezetről is ejtsek néhány szót. Ez talán Krúdynak leggyengébb oldala. A mondatok logikai összefüggésére nem sokat ád. Pl. «A vénecske, potrohosodó ember már nem igen járogatott sehová. Amióta a szegénységük igen nagy itten...»

Nagyon kirívón használja a -ván, vén-t. «A színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi hátulsó ülése megett a kasra.» – «Fényesítette tehát a rezet, dörzsölgetvén...» – «A szürke ezt nem tette, hanem ellenkezőleg oly gangosan emelgette vén lábait körbefutván, hogy gyönyörűség volt nézni.» – Így még sok helyen.

Helytelen a többes számnak gyakori használata számnevek után. Pl. «Az ungvári püspök vett nekik egy házat... és beköltöztette ide a három barátokat.» – «És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után.» – «... majd néhány napok multán megtalálták a temető körül...» – «A négy fecske, amint meglátták nénjüket, kifutottak elébe a szobából.»

A «miután» kötőszó használata «mivel» helyett csaknem oly gyakori nála, mint a ködös ősz, meg a kopogó eső. Tudni kell ugyanis, hogy Krúdynak majdnem minden darabjában esik az eső. Pedig szeretnénk már látni egy kis napfényt is.

Lakatos Vincze.

(Katolikus Szemle, 1900/2. 179-180. p.)