LÁNG ISTVÁN:

Krúdy: A vörös postakocsi című regényének ritmusformáiról

A vörös postakocsi megjelenésének éve Krúdy írói pályájának egyik ha­tárállomása. 1913 az utolsó békeév az első világháború előtt, s az író is már túl van a harmincon. Megtalálta írói mondanivalóját, eltelt éveinek eseményei írói élménnyé értek, s érzi azt is, hogy a saját hangján kell jelentkeznie. Az a belső művészi kényszer és írói tudatosság, amiről a Kiss Józsefhez, A Hét szerkesztőjéhez írt levele és a Puskin Anyeginjából vett mottó tanúskodik, külön is hangsúlyozza a regény helyét Krúdy életművében. A nagy eposzok, egy-egy író fő életműve szükségszerűen kezdődnek a tárgy megnevezésén kí­vül lírai önvallomással. Az egyéni képességek hozzámérése a nagy feladathoz bizonyítja, hogy az író tudatában van vele: a készülő alkotás élete egyik leg­fontosabb műve. Ezek a művek nemegyszer születnek „az ember életútjának felén”, amikorra az élettapasztalat mondanivalóvá érlelődik, és amikor már el is kell mondani.

A Puskintól vett mottó: „a múzsa csak a szerelemnek tűntével jött meg”. A múzsa sugallta írói kitárulkozás alapfeltétele Krúdynál is az emlékké szelí­dült, múlttá vált életélmény, ami már a közben eltelt évek során művészi for­mába rendeződött. Bevallása ez annak, hogy az író művészetének megtalált területe a múlt. Nem tagadható az író és tárgya közötti szubjektív viszony, de az élmény már tárgyiasodott is, már nem az író van az élményben, ha­nem az élmény az íróban, alkalmasan arra is, hogy tárgyilagosan, mintegy kívül álló szemlélje, sőt ítéletet is mondjon róla. Különös ellentmondást vall az író: minden benyomás ott él, ott vibrál a lelkében, és mégis mintegy ab­lakon át, külső szemlélőként nézi a dolgokat, mivel akitől mindez egyszerre nagyon távol került. Az élet peremén áll tehát az író, s ebből fakad vonzó­dása a színésznők, igazi és ál-kurtizánok, temetésrendezők, hordárok, bérko­csisok, az élet színjátékának mindazon szereplői iránt, akik hivatásuknál fogva a szerelem, élet és halál mindennapi közelségében élnek, mindent látnak és mindent tudnak, de hallgatnak s bölcsek, mert fölötte állnak az „élet-vásárnak”, sőt a saját életüknek is. Így teremthette meg az író önmagából Rezeda Kázmérnak, a regény főhősének alakját is, ezt a minden benyomásra érzékeny hőst, aki az élet szélén marad még akkor is, amidőn pedig már beléphetne, diákfiú korában elfut az álmai asszonyával való találkozás elől, a regény tör­ténetében meg felméri tehetetlenségét az élet valóságos erőivel szemben, előbb a halálba próbál menekülni, majd csendes rezignációval áll félre, meg- óva emlékeinek tisztaságát, álmokból szőtt illúzióit, mert az álomvilág össze­omlik a valóság érintésétől.

Ebben a regényben a legszembetűnőbb a valóság és képzeletvilág ellen­téte. Krúdy előszavában hangoztatja, hogy „az életvásárt” fogja ábrázolni úgy, ahogy van – de a regény főhőse csak csetlik-botlik ebben a világban, olyan idegenül mozog itt, mint Baudelaire albatrosza. Álmok és valóság ellen­téteire épül a regény, hősei is álomalakok – de újra meg újra felrezzennek ál­maikból, noha teljes odaadással játsszák szerepüket.

Ezt az álomvilágot az író stílusa teremti meg. Muzsikál ez a stílus, - rendkívüli változatossággal teremti meg sajátos ritmusformáit. Ebben a re­gényben a nyelvi formák, de legfőként a stílus zeneisége fejezik ki az író leg­fontosabb mondanivalóit.

A regény zenei alapmotívumai

A regény egyes fejezeteinek kezdő mondatai gyakran állnak összefüg­gésben egy-egy évszak hangulatával. A tizenkét fejezetből az első a kora ta­vasz hangulatát idézi, s csak az utolsó játszódik ősz idején. A cselekmény leg­nagyobb részének az ideje a tavasz – a nyár szinte teljesen kimaradt. A leg­jellegzetesebb mégis az ősz. Az ősz és a múlt együtt adják Krúdy világát: az ősz hangjai, az elmúlás színei. Ősz a múltban – ez is az utolsó fejezet címe.

„Ősz volt Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kíváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a föld alatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélka­kasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermek­mesebeli groteszkséggel, mintha a hűtlen kakast óhajtaná helyettesíteni.”

Ezek a sorok ütik meg A vörös postakocsi utolsó fejezetének alaphang­ját. Őszi délutánok harangszava kondul meg benne, gyermekmesék furcsa színei, különös alakjai elevenednek meg a szókezdő hangok játékában. A múl­tat mintha képeskönyv lapjain látnók.

Ez a hangulat a fejezetben újra vissza-visszatér, mint egy zenei alkotás alapmotívuma:

„Tehát ősz volt, és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültet­tek.”

„Így éltek Budán a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldug­dosta szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak, az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességű városrész felett.”

Egy távoli részben pedig már összeolvad a regény cselekményideje az elmúlt királyok korával és az időtlen mese világában járunk:

„A régi király / ecetfájáról / szinte menuette-lépésben / keringtek alá / a levelek, / és a rácvárosi / háztetők felett / mesebeli mélysége / volt az ég­nek. / A kémények / oly komoran füstöltek / mint az Andersen-mesékben” ...

Az első három kiemelt szövegrész mindegyikében szerepel az ősz, (a harmadikban az „őszi” melléknév alakjában, Tabán a másodikban „tabáni”) s az óraütések – mindezek a regény cselekményidejével megegyezően. A múltat a régi királyok alakja idézi meg. A múltat a jelennel a régi ház és az ecetfa kapcsolja össze a negyedik idézetben.

Az idézett szövegek a regény cselekményének zenei aláfestései. Az óra­ütés konkrétan csak a második és harmadik szemelvényrészben szerepel, ele már az elsőben is benne érzik. Ennek elemzése világossá teszi, hogy nem kí­vülről jövő hangok keltette impressziókról van szó. hanem az író időélmé­nyét fejezi ki:

„Ősz volt, Budán, a Tabánban, egy régi házban, ahol hajdanában”...

Felzeng az óraütés mély hangja (Bu-dán), aztán erősebben csendül meg, hosszabb utánrezgéssel, a levegő is mintha tisztábban hozná (a Ta – bán – ban), majd a magas hangokban már-már elvész, de távolodóban még hallhatjuk (egy régi ház-ban), s végül a térbeli távolság időbelivé válik (hajda-ná-ban). Szinte észrevétlenül jutottunk el a régmúltba, dehát a Buda, Tabán és a régi szavakban már benne volt a múlt. Ebben a mondatban fényt és ragyogást kap az „ősz volt” kapcsolat is. Évszakot jelentő szavaink közül az ősz a legszíne­sebb, magas magánhangzójának hosszúsága mintha tartóztatná az őszi színei: pompázatos játékát. (Krúdy finom hallása ezt különösen érzi. A fejezet egy későbbi mondatát is így kezdi: „Késő őszre járt, bár”... Az egymást szinte meghosszabbító ő hangok szelíd bágyadtságára azonban itt már az első fagyok leheletét árasztja az ár hangcsoport ismétlődése.)

Az ősz szót a szövegben a létezés ige mélyhangú, sötétebb tónusú, hű­vösséget árasztó múlt idejű alakja követi (ősz volt). Az összetett mondat to­vábbi része a jelent és a múltat szembesíti – és sajátságosan: a jelen itt élet­telen mozdulatlan, s a múlt itt az élő – (a jelenben: „a földalatti út, amely félig beomlott” – a múltban: a király, aki éjjelente meglátogatta kedvesét) Szembetűnő, hogy a folytatásban az író jelen időt használ, holott ez Krúdy idő-alakjai között viszonylag eléggé ritka. (Egy-egy ajtón a Corvin címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong). A jelen idejű igei állít­mány a mondat eddigi névszói jellegétől elüt, s így zeneileg is lezárja a mon­datot. A jelen idő itt maga az időtlenség, a relatív időtől függetlenített érvé­nyesség kifejezése. Szembetűnőek a hanghatások (hollómadár állong): a kezdő rövid o és hosszú l hangok, a hosszú mély magánhangzók, de legfőképpen az utolsó szónak az előbbitől elütő hangvétele, itt az eddigi enyhén emelkedő jellegű ritmus szinte megállni látszik, az utolsó szótag hangzásában is kitart valamiféle befejezettség, teljesség, állandóság érzetét keltve. A mondat ritmi­kai lezártsága is azt az érzetünket erősíti, hogy a mozdulatlan, változatlan Idő uralkodik itt, mintha a múltat őrizné.

Az első szemelvényrész a továbbiakban ezt a múltat és a regény cselek­ményidejét állítja szembe. Furcsa ötlete, hogy a múlt les bele a folytatódó életbe, s a hatást alliterációk hangjátékával is fokozza: „A vén kövek kinéze­gettek a falból, mintha kíváncsiak volnának a körülöttük folyó életre”, majd „a földalatti folyosón vidra sétált magányosan” és: „a kakas farka forgolódott furcsán”, hogy aztán a befejezésben a h hangok leheletszerűségével zárja le a hangjátékot, mely annyira mesterkéletlen, hogy a kevésbé figyelmes olvasó nem is nagyon veszi észre, inkább csak érzi. Bonyolult alliterációs játék ez, három hanggal játszik egyszerre s az alliterációk az ölelkező és keresztrímekhez hasonló elrendezésűek, párosrímet idéző lezárásokkal. Nemcsak szó belseji, hanem szóvégi és szóközépi hangmegfelelések is fellelhetők:

 

 

A hatást fokozza, hogy az alliterációs játék egybehangolódik a megsze­mélyesítés stíluseszközeivel, sőt a két stíluseszköz használata szinte szinkron­ban van: vén kövek nézegettek ki kíváncsian a falból, a kakas farka forgoló­dott furcsán, mintha a hűtlen kakast óhajtaná helyettesíteni. Érdekes, hogy az f-v hangpár zöngés v-je mondja a múltat.

A regény záró fejezetének kezdő mondatát érdemes egyebevetnünk az első fejezetével.

Az első fejezet címe: Tavaszi vasárnap Budán. „Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amim Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés”. Tartalmi megegyezés, hogy mind a két szövegrészben az évszak megnevezését a szín­hely megjelölése követi. Közös jegyük az is, hogy fokozásszerű szűkítéssel ad­nak a legfontosabb közlendőről egyre pontosabb megjelölést (két új lakó – két nő – vidéki színésznők és: Budán – Tabánban – régi házban). A két mondat mégis ritmikailag egyezik leginkább. Ritmusuk a mondat első ré­szében gyorsuló, a másodikban egyre lassúbbodik s ebben a visszafogottság­ban, s egyúttal ritmikai lezárásban fontos szerepe van az okhatározós mellékmondatnak. A tabáni őszt visszaálmodó mondatban a ritmus az óraütések hangjával az író emlékeire rezonál, szinte nyomon követi, hogyan lép a múlt birodalmába egyre beljebb-beljebb. A két fiatal színésznő tavasz virágaiként tűnik fel az ódon utcákon, s a ritmus többszörös ellentétre épül: a virágvasár­nap szó színes, tavaszias elevensége s a Pattantyús utcának már a nevéből is kitetsző ódonság, az öreg utcában új lakók, a feltünedezés mozzanatos eleven­sége és a letelepedés befejezettsége, lezártsága, könnyedség és nehézkesség, pesti és vidéki – adják a szöveg eleven ritmusjátékát. A ritmus hullámzása tehát: Virágvasárnap táján, a virág, a tavasz, a szín, az élet, a Pattantyús ut­cában: az ódon zengésű utcanév a múlt, két új lakó tünedezett fel régi utcá­ban új lakó, fel-felcsillanó színek, két nő, vidéki színésznők új és új színek­kel gazdagodik a kép, amint Pesten megtelepedtek, a színek mintha elszür­külnének, mert a vidékre nem hívta őket szerződés: már tova is tűnt a kedves tavaszi színjáték, a ritmus a tagadó okhatározó mondattal lezárul. Költészet és valóság közül az utóbbi győzött, mert tényei megmásíthatatlanok.

Az utolsó regényfejezet tabáni régi házáról szóló mondatának hangjátéka visszatérő motívumként szólal meg az ősz egy későbbi időszakának jel­lemzésekor, egy már idézett mondatunkban: „Az ecetfa levelei mind pirosab­bak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességű városrész felett”. Az ecetfa levelei – az óra ütései, pirosabbak – hangosabbak: teljes a párhu­zam a két kapcsolatos mondat szerkesztésében birtokos jelzős alanyuk és közös igei-névszói állítmányuk névszói része között. Szín és hang valósággal egybeolvad az őszi hangulatban, az állítmány igei része is egybekapcsolja őket („lettek”), s úgy hangzik a pirosabbak – hangosabbak szópár is, mint a harang szava, ahogy egyre teltebben, mélyebb hangszínnel kondul meg. Az óraütések még jobban elmélyítik a csendet „az őszi csendességű városrész felett”. A városrész mozdulatlan nyugalmát magánhangzói szabályos elrende­ződése is kifejezi. Őszi csendességű: hosszú magánhangzós kezdet és befeje­zés: teljes kerekség. Csendesség: más mint csend: nem a zaj elülte, hanem folyamatos állapot. Az őszi szó ezúttal is színekkel telítődik. Az utolsó szó, a fölött névutó zárja le a mondatot, ritmuszáró szerepe egyben nyomatékosítja is: a hang és szín, mint mindenféle élet, felette van a tájnak, egyre messzebb kerül tőle, nem tartozik már hozzá, idegenné lett. S csakugyan: később „tö­kéletesen megpirosodtak a sárga levelek” s azután, „a régi király ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá”. Halkan, hangtalanul. „...és a rác­városi háztetők felett mesebeli mélysége volt az égnek”. Búcsúzik az élet, búcsúznak a regény szerelmesei, búcsúzik maga a szerelem is.

„Ezen az éjszakán / temérdek csillag / volt az égen, / a Tabán felett. Az égen / a sötét magasságban / vadludak kiáltoztak. / Valahol messze / egy tabáni rác-kocsmában / csendesen tamburáztak.” A csillagos ég után a leve­gőég, a madarak világa, majd az emberé, ahogy egyre szűkül a kör, egyre lejjebb jutva az ő világába érünk. A csillagkáprázat után sötétség, a madár­kiáltozások után csendes tamburázás. Az első mondat éppen ezért a látványt, a mennyiségjelzővel még inkább nyomatékosított csillagragyogást hangsú­lyozza, a középső mondatban a cselekvésre és a cselekvés alanyára esik a hangsúly, az utolsó mondat nyomatéktalan, nincs mondathangsúlya. Az elérhetetlen csillagok élettelen világa, embertelen szépsége alatt sötét­ségben van a mi világunk, de míg a madarak szorongása kiáltozásban fejeződik ki, az ember csendes tamburázása a belenyugvó bánat, a csen­des rezignáció. A mellékhangsúlyos helyhatározók adják a hangulati aláfes­tést, mintegy kísérő zenét, hatásukat nem annyira logikai jelentésük, mint érzelemkeltő szerepük teremti. A regény főhősének fájdalmas magányát feje­zik ki ezek a sorok lírai szépséggel. Egyedül van az ember: messze távol az égen a temérdek csillag, a sötét magasságban a vadludak, és valahol messze tamburáznak.

Ez a motívum már felcsendül az írónak Kiss Józsefhez írt levelében, amelyben megírandó regényéről tájékoztatja A Hét szerkesztőjét.

„Egy elhagyott házban / közben éji dalt / játszik valaki a gordonkán,
s a csillagsugáros / márciusi estben / magasan kiáltanak / a vadludak”.

A kapcsolt mondatpár nyelvtani párhuzamossága világosan kitetszik. Azonos a szórendjük: bővítményes helyhatározó, állítmányi rész, alany. „...A csil­lagsugáros márciusi estben” helyet is jelöl, a csillagsugáros melléknév a világ­mindenség jelzője, érezzük végtelenségét.

A határozók a lezártság (egy elhagyott házban) és a végtelenség (a csil­lagsugáros márciusi estben) ellentétes fogalmát kapcsolják egymáshoz. Mind a kettő a titkokat, az ismeretlent sejteti, az élet gazdagságát, egyik a mikro-, másik a makrokozmoszt. Az elhagyott ház a múlt titkait őrzi bezárva lent, a vadludak magasan kiáltanak fent a szabad végtelenségben. Az éji dalt valaki, egy ismeretlen játssza a gordonkán, s a magasban, a csak sejtett messzeség­ben kiáltanak a vadludak, a kiáltozó madarakat is elrejti az este, mélyéről csak hangjaik hallatszanak. Bezártság és végtelenség ellentétét fokozza a két alanyi ragozású ige, mindkettő elmosódó, mert nincs határozott tárgyuk. A gordonka valakinek a szívében rejtőzködő szomorúságról szól, s a magános emberi bánatra a messzeségből, az elérhetetlenből a mindenség szava ad vissz­hangot: a kiáltanak többes száma is eltéresíti az emberi fájdalmat. A jelzők (elhagyott–csillagsugáros), a határozók (házban – márciusi estben), a bővítményes állítmányok (éji dalt játszik – magasan kiáltanak) s az alanyok szá­ma (valaki – vadludak) sokszorosan kifejezik az ember életének elhatároltsága és a mindenség korlátlansága közti ellentétet, a mindkettőből kiáradó sejtelmesség, titokzatosság egybekapcsolja az embert és a mindenséget.

Egy elhagyott házban – közben éji dalt – játszik valaki – a gordon­ján – s a csillagsugáros – márciusi estben – magasan kiáltanak – a vad­ludak.

Az asszociációk távolibbak, s az összekapcsoló elem hangulati. De így még szembetűnőbb az első párhuzamban a kis emberi világ és a nagymindenség ellentéte, rejtelmessége. a cselekmények idejének azonossága, a dalt játszó és a vadludak láthatatlansága, s hogy az ember gordonkajátékának hangjára a mindenség adja a feleletet.

Hang és fényjáték együtt különösen jellemző eleme Krúdy stílusának, ha képzelete a múlt rejtelmes álomvilágába visz. A ritmus főeleme ezekben a részletekben is a párhuzamos mondatépítés. Néhány jellemző példa:

„Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése, s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kas­tély tornya fénylik az éjszakában.”

„A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.”

„...a régi királyok / szellemalakja, // őszi éj / ködéből / sápadt hold / ezüstjéből / és ódon tornyok tompán visszhangzó // harangütéséből / szőtt árnya // ismét eltűnt valamerre / a várfal mentén- //”

Az első idézet mindkét összetételében a kezdő tagmondat az ember világa, a háttér mindkettőben a holdfényes éjszaka káprázata. Külön figyel­met érdemel a kezdő „hangzik” és a befejező „fénylik” ige, s hogy második összetett mondata nagyobb mozgalmasságú és erősebb fényhatású: a képzelet megalkotta világ nemcsak színesebb, hanem elevenebb is, mint a valóság. A két mondat szerkezetének közös vonása, hogy a kapcsolás mindkettőben tá­voli, logikailag össze nem tartozó dolgokat fűz egybe az egyidejűség és a han­gulati megegyezés alapján. A kísérteties környezet így nem alapja, csak hát­tere a titokzatos jelenségeknek, a húr elpattanásának és a szellemjárásnak: az elpattanó húr zöngésében magában van a sejtelmesség, s csak hozzáadja az író a már felkeltett hangulat fokozásaként a háttér, a környezet színeit is.

A második idézett részben a hang-szín, – mozgás-szín ritmust figyel­hetjük meg. Feltűnő a lendületes igék (zengett, muzsikáltak, ragyogtak, lobog­tak) gazdag bősége. Ezek a piros szőnyegek színével az élet mozgalmasságál varázsolják elénk, miközben a régi szóval az író a mese világába visz ezúttal is Sajátos lezárását adja az egész mondatnak az állapothatározóval összekapcsolt múlt idejű létezés ige (volt terítve), mintegy rögzítve, mozdulatlanná, képeslap-szerű állandóságává téve ezzel az egész jelenetet.

A harmadik idézet szín-hang-mozgás ritmikája szinte hallhatóan érzik, mert a nyelvi szerkezet azonossága erősíti a ritmust. Az eredethatározót ki­fejező ragos főnevek (ködéből, ezüstjéből, harangütésből) mindegyike birtokos jelzős s birtokos jelzőjüknek ezúttal is minőségjelzőjük van (őszi éj, sápadt hold, ódon tornyok). A harangütésnek azonban magának is van jelzője (tompán visszhangzó). Ez a hangról szóló rész a legbővítményesebb és szinte végig csupa mélyhangú szót foglal magában. A haranghangok akusztikai hatását is visszaadja a nyelv: mélyebb, tompább, hosszabban tartó a harangütés, betöltve az egész teret. A kezdő hang (a régi királyok) megütésére a valóság jelenségei csodálatos mesevilággá váltak, a képzelet álomszerű mesevilágot teremtett a legkevésbé anyagszerű jelenségekből: ködből, fényből, hangból. A lezárás itt az álomkép eltűnése.

A vers határán

Krúdy stílusa igen változatos ritmuseszközöket használ fel, olykor már-már a rím határáig is eljut. Hogy mondanivalója milyen gazdag lírai elemek­ben, erről maga Krúdy is vall. A nagyúr Alvinczy jellemzést ad egy „különös, ibolyaszemű leánykáról”:

„Olyan fiatal, mint a küszöbön álló március, és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékszik. Különös kövek és rózsaszínű pírban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel / az Alpesekben //, körül a pirosló havú / szűzormok // és az erdőben / piros gyöngyvirág / nyílik. //

Kész a költemény – kiáltott fel Szilveszter” (Alvinczy „titoknoka”).

A vers anyaga csakugyan megvan – de a befejezése már több: csak­ugyan „kész költemény”. A képek lírai alkotáshoz illenek: s gondolatritmusa, finom ellentétei, pasztell-színei is versről beszélnek. A lírai vallomás a leányka arcszínéről befejezett, kerek egész. Nemcsak azért, mert a rózsaszínű, pirosló és piros melléknevek és „a szűz ormok” jelzős kifejezés finom árnyalatokkal festik meg az arc színét, hanem ritmusában is vers, ahogy leheletszerű megelevenedéssel szinte már lebegnek az utolsó mondat ritmusszakaszai. A jelleg­zetes mondatzárás itt is megvan: a fenséges és a bájos egymás mellett, egyet­len és kötőszóval lazán egybekapcsolva mesteri csattanóval zárja le a „költe­ményt„”.

A továbbiakban olyan szövegrészeket válogattam össze, ahol a ritmus közvetlenül a legnagyobb hatású zenei elem. Ezzel a szöveggel ellentétben gyakoribb az olyan ritmus, ahol az erősen ritmikus kezdetet lassúbbodás kö­veti, s a rövidebb rezdülések szélesebb hullámzásba mennek át. Az író rend­szerint azt mondja el ezzel, hogyan engedi át az ember magát játékszeréül hangulatának már-már jóleső szomorúsággal, majd egészen elveszti önmagát s valami álomszerű alig-mozdulással feloldódik a valóságtól.

„Bólintottam / szomorú voltam / mélységes csend volt / a kék szobá­ban /, mintha nagyon messzire jutottam volna / az élettől / Budapesttől / va­lamely meseházban ülnék / és semmi sem igaz / ami körülöttem történik /.”

Az első ritmusegység 4, a következő három 5 szótagos, s a két első és a negyedik ütem ritmusát élénkítik a rímszerűen egybecsengő záró szótagok A harmadik ütem magas hangjaival is elüt a többitől, a beállott csendet festi meg s a hideg, idegenszerű külső világ szorongatását. Valami emberen túli ál­landóság, valami megdöbbentség érzése ez. Aztán az elbeszélés rezzenéstelen egyhangúságával beszél tovább, s a szemlélődő, magába forduló ember csen­des folyású elbeszélésmenetét mindössze egyetlen újra csak rímszerűen nyo­matékosított ütempár (az élettől / Budapesttől) eleveníti meg, két 4 szótagos ütemével. A külső világ mozgalmassága ellentétes itt a szemlélődő ember belső mozdulatlanságával. „Semmi sem igaz, ami körülöttem történik” – a teljes magába zárkózás szavai ezek.

Még elevenebb ritmusjáték hasonló hangulati tartalommal, de némi ref­lexió-szerű folytatással, mintegy kilépve már a hangulat rabságából:

„Akkoriban mindig / szomorú volt / alkonyattal / midőn a táj / elcsen­desült / és a fák között / bánatosan / járt a homály /. Nincs is annak szíve, / aki alkonyattal / el nem szomorodik. //”

A második ritmusegységtől kezdve hat 4 szótagos és egy 5 szótagos ütem van. A magánhangzók szinte végig mély hangúak, kivéve az elcsendesült igei állítmányt. Jellemző az is, hogy az egyes ütemek ereszkedő hangvételűek, s csak a táj és a homály szavak hangzanak ki erősebben – a mondanivaló két pillére szinte rímel egymással. Az ember helyett környezete veszi át a cse­lekvő szerepét: az elcsendesülő táj és a bánatosan járó homály. Az ember vá­lasza erre a létezés önmagába forduló passzivitása. Jellemzőek a második mondat lassúbbodó 6 szótagos ütemei.

Krúdy ritmusformái hajlékonyan simulnak a mondanivaló hangulatá­hoz, meglepő gazdaságot mutatva változatosságukban. Rövid, zárt egységet al­kotó szövegrészen belül (néha egyetlen mondatban is) változik a ritmus. „Orfeum!

Mily // melegen / zenésen // szinte kábítóan / hangzott egykor e szó / ifjú / gavallér korunkban. // Táncosnőket és hercegnőket / láttunk //az urak fehér inge / fénylik // virágillat / tölti meg // a rózsaszínű / villamosfényben / tündöklő termet // páholyában / Vladimir nagyherceg ül // földszinten a / rasta // rövidszoknyás / francia szubrett / csicsereg a / pódiumon. //”

A kezdő mondat ütemei egy kivételével 6 szótagosak (olykor 3+3 ta­golással), az ifjúság lelkesültsége, lázas életmohósága, elevensége hullámzik bennük – az ifjú szót ez a ritmus külön is választja, kiemeli. A melegen, ze­nésen és a kábítóan, korunkban szavak utolsó tagjának egybecsengése még inkább gyorsít. A lírai vallomás után a látvány már epikusabban nyugodt, majd a színek, mozgások pillanatképeinek színpompája újra meggyorsítja a ritmust / rövidszoknyás / francia szubrett / csicsereg a / pódiumon: általában 4 szótagos ütemezéssel.

„Hervadt / múlt évi levelek // töltötték meg / az árkot // és a rózsafák még / barna szalmabundáikban / állongtak a kertben /.”

A mondat bágyadtabb lassúságú hullámzása az előbbi ellentétéül az el­múlás halk finom muzsikája.

Újra ellentétes hangvételű szemelvényrész következzék, az idézett szöveg a századfordulós mulatozás tombolásával az uralkodó osztályok döbbenetes haláltánc-éneke, szinte a középkori festők modorában.

...„a süket Fritz apó meg / bablevest főzött a / Vasvári Pál utcában / és lokáljában, / fiákeresek / kaszinói urak / és éjjeli lányok / együtt táncol­tak / délelőtt a / tüdővészes Breitner / zongorája körül / aki hátborzongatóan variálta / az ocsmány és ledér szavakat / dalaiban míg / fülig nyitott szája 7 fekete üregéből egy / felbontott régi sír / sötétsége / meredt elő / s gyakran ömlött / tüdejéből a vér a / mulatság hevében / ...

A kezdő 6 szótagos ütemek sodrása után egy súlyos szókapcsolattömb következik (hátborzongatóan variálta) szinte trochaeikus lejtéssel, majd 6-7 szótagos ütemek jönnek, s az ütemeket kezdő alliterációs f hangok még erő­sebben hangsúlyozzák az ütemhatárokat. A szöveg többi részéhez viszonyított lázasabb, szaggatottabb tempót hangsúlyozza a ritmus a felsorolásban is, ahol még külön nyomatékot ad a felsorolás szomszéd tagjai közti ellentét (fiákere­sek – kaszinói urak: a társadalmi különbség; kaszinói urak – éjjeli lányok: előkelő urak és züllött nők). Mindez így együtt a középkori haláltánc-énekeket juttatja eszünkbe. A név és hely pontos megjelölése, a nyers valóságelemek még érzékletesebbé, egyúttal kísértetiesebbé teszik a jelenetet.

Krúdy nem rászabja a tartalomra a hozzáillő ritmust, hanem ritmus- formái a gondolattal együtt születnek, s éppen ezért erősíti egymás hatását a ritmus és a gondolat.

„S közben gyermekesen lágy tekintetét / amelyben leginkább / egy ok­tóberi alkonyat / képe rezgett / midőn az ér / törpe fűzfák / elhagyott kis hi­dak / és magános kertek alatt / bújdosik kifelé / a városból / Szilvia gyöngé­den emelkedő kebeléről / nyakig emelte. //

Ebben a szövegben nyomon követhetjük a Krúdy mondatépítését megha­tározó asszociációkat, s ezekből kitetszik a szöveg belső ritmikájának törvény­szerűsége. A közlés tárgya itt egy eseménymozzanat: (a főhős) „gyermekesen lágy tekintetét ... Szilvia gyengéden emelkedő kebeléről nyakig emelte! A „gyermekesen lágy tekintet” egy „októberi alkonyatot” idézett fel – s már meg is éled a képzelet alkotta tájkép magányával, csendjével, elhagyatottságá­val, s ebből az álomvilágból kerülünk vissza a mondat végén a valóságba. Ennek a csapongó képzettársításnak felel meg a kettős alárendelés és az is, hogy az epikus tartalomba ékelt lírai hangulatú tájképek megelevenedő ritmusúak, szemben az elbeszélés nyugodtabb, szélesebb hullámzású ritmusvéte­lével (talán éppen ezért a szokottabb„kebléről” alak helyett „kebeléről” van: egy szótaggal több a ritmus visszafogására). Hogy a felsorolások ritmusa finom megrezdüléssel csak „gyöngéden emelkedjék”, a „törpe”, „elhagyott” és „magá­nos” jelzők bágyadt szomorúsága mérsékli az elevenségét. ... /midőn az ér / törpe fűzfák / elhagyott kis hidak / és magános kertek alatt / bújdosik ki­felé a városból //: a kezdő 4 majd 6 szótagos ütemek finom rezdülésű eleven­ségét lassúbb, tétova mozdulású, elmosódó ritmushatárú részek követik.

Következő szövegünkben a ritmus alig érezhető átmenettel kezd halk rezdülésbe. A finom ritmusjátékot magas és mély magánhangzók váltakozása, alkonyi árnyak és elmosódó színfoltok ellentéte is segíti.

„Klára végre is elővette / ábrándos tekintetét / amely olyan volt, / mint a kora tavaszi alkonyat / erdős dombos vidéken / hol még a lapályon / elnyúló réteken / gyenge köd úszik / mintha a mezők / álma volna. //”

Az utolsó ütemek szótagszáma egyre kisebbedő. 6–6–5–5–4. A hul­lámzás mégsem lesz igazán elevenné, valami bánatos halk szomorúság árad a sorokból, egy szép színes és mégis szomorú álom. Itt ugyanis nem az ütemek szótagszáma az egyetlen zenei elem. A sok hosszú magánhangzó tartóztatja, lassítja a szöveg hullámzását, s a mélyhangú 4 szótagos ütem meg elgondolko­dásra késztet. Könnyű a mezők álma, a szó belseji lm – ln hang megfelelése is szinte súlytalanná teszi, de egy kicsit halál is, mint minden álom. S ezzel a hangulattal zár le az író ritmikailag is egy gondolati egységet egy teljes zenei felépítésű mondatban.

A zenei elemek különféle kombinációkban jelennek meg. Dickensről pél­dául így ír az író:

„...szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a brit ifjúságot és öregséget, / a walesi mezők / felett fénylő ködöt / és az angol nők / szívében szálladozó / bárányfellegeket / senki sem írta meg. /”

A mondatszerkesztés szabályossága nemcsak a két utóbbi tárgy bővít­ményeinek pontos egyezésében lelhető meg, nem csupán a párhuzamos mon­datrészek értelmi kapcsolatában (walesi – angol, ködöt – bárányfellegeket), hanem az alliterációk rendjében is. Szerepe van az alliterációt kezdő „felett” és befejező bárányfellegeket szavainak is. Ez utóbbi zárja le zeneileg a gon­dolatot. Ebben a muzsikában az anyagi világ testetlensége (a köd) és a nők lelkében szállongó könnyű gondok anyagszerűsége (bárányfellegek) egészen egybeolvad, s egyéb hangzási megegyezések (mezők – nők) még inkább el­mossák a határokat.

A szerkezet a verssel rokonítja ezt a Rezeda jellemzésére írt mondatot: „A nők néha megengedték, / hogy a kezüket megcsókolja /, máskor könnyedén végigsimították homlokát / kedves Rezedának nevezték / virágjukat a verses­könyv lapjai közé préselték / azután elbocsátották a szerkesztőt / aki lehajtott fejjel bandukolt / és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt”.

A kapcsolatos mondatok alanya „a nők”, az alárendelt mondatoké Re­zeda. A két utolsó mondat kivételével mindegyik állítmány tárgyas ragozású ige, a határozott tárgya teszi mindegyiket cselekményessé. Megfigyelhető a tárgy és állítmány elrendezésében a sorrend mondatonkénti különbözősége, s az is, hogy minden második mondat csak tárgyat és állítmányt tartalmaz – a bővítményesebb mondatok hangulatilag valamiféle megadás, csendes beletörődés, szomorúság kifejezései. A Rezedáról szóló két befejező mondat szerkezete tel­jesen megegyezik, s a „bandukolt” – „gondolt” igék alaki és hangzási azonos­ságai itt a lassúbbodó ritmusvétel eszközei: a szavak hangulata a reménytelen­ség, életfáradtság. Az egész mondat mintha olyan versszak lenne, amelynek keresztrímeit (a mondatrészek elhelyezését értve) két páros rímű sor, (azonos mondatrészsorrendű mondat) követi. Sajátosan krúdys hangulatot teremtenek ezek a mondatzárások: igen gyakori bennük a negatív tartalom (itt az öngyil­kosság gondolata), s mint ezúttal is, előzményeikhez képest zeneileg elüt a hangvételűk.

Egy jellegzetes Krúdy-mondat

„Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja – a földke­rekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hírlapíró előadásában – búsongva tekint, a távolba a walesi kastélyból, és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban, és most. mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, ba­rátságnak, húsvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők kö­rül, kék fénnyel és a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel meg­rakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul, és egy nőre gondol).”

A mondat Krúdyra jellemző párhuzamosságában mindenekelőtt a vagy kötőszó szerepe jelentős. Az otthon egy toronyban olvasott regény hangulati emlékei azonosulnak Rezeda életének valóságélményeivel, s a választó „vagy” kötőszó arra utal, hogy álom és valóság szétfejthetetlenül egybeolvadt, szinte mindegy, hogy melyiket választjuk; a regény álomvilága lett valóság, vagy a valóság álomszerű. Ebben a sajátos időszemléletben az olvasott regény cselek­ménye és Rezeda szerelmi csalódása egyidejűvé válik: egy fájdalom a neve­lőapa és a szerelmes elvesztése, egy fájdalom a nevelőanya búsongása, ahogy a távolba tekint, és „a drága halott”, egy elveszett szép emberi kapcsolat elte­metése. Lírai szépségű vallomás szól arról, milyen nagy a veszteség: érzelem, emberi kapcsolat, az évszakok rendjében megújuló természet minden tiszta szépsége, öröme, fénye, álma benne volt. S a zárójeles befejezés újra megidézi az olvasott regény világát: Rezeda toronybeli lakása átvarázslódik Cromwell Olivér korába, mintha ő lenne az, aki „a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre gondol.” Egy mondatban a regényes múlt, az ember érzelemvilága, természet, évszakok, álmodozás – s a főhős a múltba képzelve magát az egész élet tűnékenységére gondol, amikor „egy nőre gondol”, aki már eltűnt az életéből, s egyre inkább csak hangulatfoszlányok sejtetik az alakját.

Ez a mondat azért érdemel különös figyelmet, mert benne az író múltat járó képzelete a múlt álomvilágát mindvégig jelenként festi meg. Mindössze két múlt idejű állítmány van a hosszú mondatban, de mind a kettő Rezedá­ról, Krúdy regényének hőséről tesz megállapítást. A képzelet mindig jelenvaló időtlenségével áll tehát szemben a valóság befejezettsége, megtörténtsége. A múlt idejű alakok tényeket tartalmaznak, tehát megmásíthatatlanok, szemben a képzelet alkotta világnak azzal a lehetőségével, hogy bármikor jelenként felidézhető. A képzelet-valóság ritmusjátéka így egyúttal jelen-múlt váltako­zása is.

A zárójel ritmusa ezúttal is végigjátssza a mondanivaló érzelmi hullám­zását. A kinti és benti világ ezúttal is szemben áll egymással, de mindkét világban az emberen kívüli dolgok a mozgalmasak (havas fergeteg – kék fénnyel ég a puncs), az ember és környezete a kéken égő puncs fényeiben mozdulatlannak tűnik. Az utolsó három tagmondat a tűz lobogásának fényjá­tékát vibráltatja ritmusában, s az emberi magatartást jelző három majdnem létezéstartalmú igével (ül, bámul, gondol, s mind l végződésű) jellemző kontrasztot teremt határozójuk elevensége (tűznél, lángba, nőre). A három mon­datban a ritmus érzékelhetően lelassúdik: a zárójeles befejezés állóképszerűen ad valami időtlenül örök férfi-szomorúságot. Megcsendesedett, de el nem múló bánata ezúttal is negatív közléssel (beletörődő szomorúsággal) zárja le a mon­datot. Ennek felel meg a 4–5–6 szótagszámú ütem / a tűznél ül / a lángba bámul / és egy nőre gondol // – s az is, hogy két határozott névelőt egy hatá­rozatlan követ. Egy nőre gondol, aki messze van, elérhetetlen. Jellemző még a Krúdynál igen gyakori háromtagú felsorolás.

Krúdy stílusának legfőbb jellemzője a zeneisége. Ez a zene igen válto­zatos ritmusformákon épül, s a tartalom érzés- és hangulatváltozásai tükrö­ződnek benne. Alliterációs játékok, a magas és mély magánhangzók hangha­tásai éppen úgy érvényesülnek benne, mint a mondatrészek elrendezésének párhuzamos vagy ellentétes formái, a szavak hangulati hatása, a tartalmi párhuzamosságok vagy ellentétek. Rendkívül bonyolult fény-hang párhuza­mok, mozgás és állandóság, az ember mikrovilága és a kozmosz ellentétei ép­pen úgy fellelhetők benne, mint a jelen és múlt, az álom és való, vagy mint az epikus nyugalom és a lírai elevenség. A különböző ritmuselemek igen sok kombinációban jelennek meg, a tartalmi és zenei egybeesések erősítik a rit­must. Magában a szűkebb értelemben vett ritmusban rövid és hosszú sza­kaszok, ritmusgyorsulás és visszafogás figyelhető meg. Nagy szerepük van olykor a ritmusteremtésben a hangzók időtartama mellett az alliterációknak, de a rímszerű ütemvégződéseknek is.

 

(A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium évkönyve.
Hódmezővásárhely, 1972. 55-66. p.)