Krúdy múlt-szemlélete
Ha az író emberi egyénisége az író írói egyénisége: ez a megállapítás különös mértékben vonatkozik Krúdy Gyulára. Krúdy vérbeli író; számára az írás nem élethivatás, hanem egyszerűen élettevékenység; nem írói elvek megvalósítása, hanem az életszerep újra eljátszása az írásban. Csak persze: tömörebben, lényeg szerint valóbban. Krúdyt olvasva a népmeseköltők idéződnek szemünk elé: realitása a népmese realitása, fantáziája a népköltő félig józan, félig önmagát is megborzongató képzeletjátéka. A reális és irreális sajátos egybekeveredése, amely magát a mesélőt is tovaragadja az elképzelés világa felé, hogy aztán a következő pillanatban a benne élői, erőteljes valóságérzék győzedelmeskedjen és egy furcsa írói fintorral önmagát is kigúnyolva, visszaránduljon a legvaskosabb realitás területére. Hogy realitás-irrealitás egybekapcsolása egy hasonlat keretében mennyire nem csupán Krúdy sajátossága, idézem Szabó Dezső két hasonlatát: «az ősz, mint egy elpihent alvó páva ülte meg a lelkeket» – «dermedt téli tájak lettek a lelkek s köddé vált látszatok közt fújt a halál szele». Az első akár maga Krúdy is írhatta volna.
Fontos
rámutatni arra, hogy Krúdy az ember és Krúdy az író egy személy. Az írónak
ugyanis sokszor öntudatos, de gyakran öntudatlan törekvése, hogy írásműveiből
egységes világképet bontakoztasson ki. Ennek érdekében aztán áldozatokat kell
hoznia s szükségkép az író és a műve közé odaáll az a szerep, amelyet az író az
írással vállalt. Ilyenkor a szerepet le kell fejtenünk, hogy az író emberi, de
ezen keresztül írói egyéniségéhez eljuthassunk. Krúdynál erre nincs szükség: az
ő írói szerepe azonos életszerepével.
Az
életben, a bölcsesség egy bizonyos fókán, már nem törekszünk kiegyenlítődésre;
vállaljuk azt a nehéz keresztet, mely természetünk ellentmondásaiban rejlik. És
amikor ezt már meg merjük tenni, közelebb jutunk a belső harmóniához, holott az
eddig érte folytatott harc csak arra volt jó, hogy mind távolabb és távolabb vigyen
tőle. Krúdy erre korán rájött az öregek bölcsességével és ezért kerülhetett
írása és élete egy síkba.
Krúdy
egész életszemlélete a valóság talajába gyökerezik: Az életet, annak minden jelenségét, tényezőjét, mint
reális, meglévő adottságokat fogja fel. Éppen ilyen reális adottságként fogja
fél a képzelet alkotta világot: megvan és számolni kell vele. Ahogy a múlt sem
veszhet el, mert minden, ami egyszer létet kapott, megtartja ezt a létet. Az
árnyékok is élnek valahol, egy kis külön világban, az álmok ott leselkednek a kéményeken, a nyulak
lábnyomai a havon láttatni engedik az arra elfutott nyulakat. A régi emberek
képrámáikban tovább élnek s a felvidéki Luboniszky
arca városkájában ma is megtalálható. Minden, ami volt, él valahol; az emberben
ott élnek a régi emlékek, pincékben, régi házakban a rég meghalt lakók (sőt,
mint a népmesében: olyan megfogható kísérlet alakot is öltenek). A csodálatos
az, hogy érezzük: minden ott van a maga helyén, minden rendben van, úgy, ahogy
lennie kell. Krúdy a múltat sem akarja feltámasztani, életrekelteni,
mintegy jelenné varázsolni, A múltnak nála mindig megvan a sajátos múlt-íze.
Történeteinek a múltból megvan a maguk elsárgult virág-illata, sokáig bezárt
szoba-szaga. Közben a múltbeli szereplők egyszer-egyszer próbálnának lázadozni,
hús-vér alakot ölteni. És az író kedvét leli benne, hogy a múlt ízei és szagjai közé groteszk ellentétként egy pillanatra odalök
egy életre keltett alakot, hogy azután az alak visszatérve az elbeszélés múlt lehelletű világába, kénytelen legyen az életet még egyszer,
immár az író parancsszava szerint újra megélni.
Krúdy
mindig múltat ír. Azt a múltat, ami nem hal meg, mert tovább él a lélekben. Nem
az elmúlást érezzük írásaiban, hanem a múltat, azt a valamit, ami már nincs és
mégis van. Kétségtelen, hogy e szemléletmód kialakulásában az író társadalmi
helyzetének is nagy a szerepe. A múltszemlélet polgári szemlélet. Krúdy világa
szertartásig világ. Alakjai minden élettevékenységükben, a zsíros ebédektől a
szerelmi levelezésekig azzal az ünnepélyességgel viselkednek, amellyel a polgár
igyekszik zártabbá, egyénibbé, sajátosabbá lenni az életét. A szertartás, a
szokás: a múlt ismétlése, annak megnyugtató tudat, hogy a dolgok éppúgy
megvannak, mint régen. Az állandóság és változatlanság – ami csak a múltban van
meg, mert az már mégis csak lezárt, mozdulatlan idő. A múlt ilyen módon a
legteljesebb realitás; Krúdy múltszemléletét reálissá avatja, hogy, nem fejti
le a dolgokról, eseményekről a múltat. Ez az a múlt, ami mindig él, mert
bármikor elővehető, ahogy, a régi családi albumokat is elő-előveszik.
Krúdy is így forgatja elő a múltját s megy felkeresni Szindbád alakjában régi
kalandjai színhelyét.
Az író
múltja tagolatlan, ahogy az igazi múlt csak ilyen lehet. Ebben a múltban nincs
időbeli különbözőség, Szindbád szerelmi kalandjai s a havas Kárpátok fenyvesei,
téli havas tájai közt kóborló, évszázadok óta halott, szökött barát mintha csak
egy időben éltek volna. És Szindbád alakjában éppen úgy benne érezni az ezeregyéjtszakai csodahajóst is. A múlt olyan, mint egy
régi temető: a fejfák évszámai egészen elmosódnak. És mégis: soha sem
személytelenné lett, teljesen objektívvé vált múlt. Az örök múlt az örök jelen,
mindig érezzük, hogy közünk van hozzá. Nem a múltat hozza az író a jelenbe és
nem is kényszerít rá, hogy jelenünkből kilépve egy, más kor, egy elmúlt idő
világába erőltessük magunkat. A múlt ott bujkál az események, a dolgok mögött,
mindig ott érezzük, mint valami meg nem nevezett örök szereplőt. Talán nem is
járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a múlt a főszereplő. Krúdy
jelene ennek a múltnak a Szintézise. A varjú éppúgy ül a torony óráján, mint
évtizedek óta, Szindbád megtalálja régi szerelmét, vagy azok leányát ugyanazzal
az arccal, ugyanazzal a nevetéssel, ami lényegében mindegy.
Valóság-szemlélete
természetesen olyannak vesz mindent, mint (amilyen. Pontosan látja, a valóság
és illúziók határvonalát. Tudja, hogy életünk egy jelentős része másokat és
önmagunkat ámítás. Reálisan felméri az ember valóságból és illúzióból megformált
irrealitását. Ezért bölcs, ezért nem hisz a nőknek – de ezért nem is haragszik
rájuk. A tetszhalott Szindbádot szeretője és felesége egymáshoz küldözgetik; –
mikor Szindbád egy havas téli reggelen felébred, dideregve kopogtat, minden
megbántódás nélkül szeretője ajtaján. Az indulat soha nem ejti rabságába, mint
olyan embert, aki az öreg kor bölcsességével szemlél eseményeket és embereket.
És
mindenben ott látjuk a bölccsé vált öreg ember szemléletét. Egy alakja évekig
ül a folyó egyik partján, de a túlsó partra sohasem jutott eszébe átmenni. A
folyó, mint egy természetes határvonal áll a valóság és az álmok megalkotta
világ közé, az ismert valóság és a valóságnak érzett ismeretlen közé.
Szindbád
alakja ebben az álomvilágban éli a maga hús-vér életét. Jóétvágyú,
vérbő, egészséges ember, józan realitással, nagy életerővel, – a mozdulatlan
múltban. Nem csoda, ha jól esik néha ebben a mozdulatlanságban rendetlenséget
teremtenie; nem csoda, ha különös, groteszk fintort vág olykor a múlt-világ áhitatos ünnepélyességébe Szindbád a múlt alakjai,
megdermedt valóságai közt járkál s e világ lefojtott csendjének áhítatából
gyakran kiragadják ősi paraszti erői. Ilyenkor olyan, mint akit vállalt
szerepének groteszksége saját maga kinevetésére is ösztökél. Krúdy álomvilága
éppen olyan realitás az író számára, mint amilyen mértékben nevetést okozó
szerepvállalás. Ez a világ számára egyszerre valóság és bohóc-szerep.
Krúdy
nevelése az életnek is szól. Az életnek, amely azért nevetséges, mert
lefejthetetlenül a múltat cipeli, elmúlásán keresztül és önmagában is. Az élet
nevetséges, mert mást akar játszani, mint ami. Szélmalomharcban az egyel len
valóság a változatlan múlt ellen. Krúdy a múlt életben a változhatatlanság, a
még történő éleiben a hiába való törekvések komikumát látja: a múlt életének és
az élet múltszerűségének a komikumát.
Az ősz
költője, de az elmúlt őszé. Az a világ, amelynek utolsó dala az ő ajkáról
elhangzott, már nem elmúló, hanem elmúlt világ volt. A formák rögzíteni
igyekeznek a múltat, s amikor valamit már menteni, rögzíteni kell:
pusztulásának a jele. A formákból, a keretből mind jobban kilazul a tartalom s
Krúdy idejében egy feudális polgári magyar társadalomnak már csak a formái
voltak élőek. Ez a forma vésődött az író lelkébe a felvidéki kisvárosok zárt
életének mozdulatlannak tűnő világában s a vidéki gentry
anyagilag független, nemesi kúria-horizontú életében, mely nem érzi feje felett
az idők változását s a főváros levegőjében, mely e két tényezőhöz igyekezett
asszimilálni a fővárosi polgár életét. Krúdy nem élt társadalomban, amennyiben
nem élte annak létharcát, de beléje ivódtak a társadalom által kialakított
formák. Az örököt, az állandót, a lényeget kereste.
Egyénisége
és társadalmi determináltsága egyenlő hatótényezők voltak sajátos metafizikája
megteremtésében.
Marx
mondja egyik tanulmányában, hogy meghalásra ítélt társadalmak nevetséges,
komikus formában halnak meg; így az emberiség derűsen búcsúzik el a múltjától.
Krúdy regényeiben egy világ halt meg, mert ő volt az, aki lélek szerint
utoljára emlékezett erre a világra.
Furcsa
szemléletében, mintha a vadludak vijjongása hallanék,
mikor utoljára elhagynak egy tájat. Egy dermedt, holt vidéket, amelyben benne
lappang az elmúlt nyár, mert a múlt kitörülhetetlen, megmásíthatatlan és benne
bujkál a dolgokban, mint legigazibb valóság. De ebben a vidékben a vadludaknak
sincs már keresnivalójuk. Krúdy a múlt bíborába öltözve kettős szerepet
játszik: zárt formáiban az élet nyugodtságát, harmonikus szépségét, örökké
beivódott színeit éli meg, de ennek ellentéteként egyúttal az élet komikussá
vált céltalanságait, üressé vált formáit is. Krúdy ez utóbbi szerepében nem egy
társadalom kritikáját adja csupán. Több ennél: írásaiban alakjai egy régi világ
zárt formái ellen lázadoznak s ennek, a lázadásnak a lényege éppen az, hogy
magukra öltik azt a formát, amelyből pedig már régen kinőttek. A nők csak
kifelé élik már a szigorú, zárt formákat; Szindbád «alattomos, hízelgő»
szavainak, a biedermeyerkedő világ csendes, halkszavú bókjainak hasztalan próbál hinni az is, akinek
szól, de az is, aki mondja. S éppen ezáltal: a hódolat és tisztelet válik éppen
a legteljesebb gúny kifejeződésévé. Szindbád mással gyónatja
meg bűneit, imádkoztat magáért s élete alkonyán úgy érzi, hogy Szent Ágostonhoz
hasonlóan éppen ideje már a megtérésnek; – mi más ez, mint éppen annak a
világnak a kifigurázása, melyből kihullott az összetartó erő, a társadalom
valóságából fakadt erkölcsi tartalom. Egy bölcs, megbocsátó mosoly ez az írás
mégis, – mert írója a megboldogult régi világ gyermeke volt és mert ez a világ
nem a harc, hanem a szemlélődés, a múltban kóborlások; nem a lázadás, hanem az
egyensúly, a rend megteremtésére való törekvés korszaka volt és ez a világ,
amely az elmúltság valóságában élt, az életet magát sem látta olyan fontosnak, hogy,
érdemesnek tartotta volna érte a harcot,
Krúdy
világa mégis: mozdulatlan és zárt. Mi adja ennek a világnak az egyensúlyát? Az
élet lehető formáinak minél teljesebb megélése az egyéni élet határai között.
Kiélése a valóság és a valóságot kiegészítő képzelet segítségével mindannak,
ami csak az egyén számára megadott lehetőség. Fölötte csak az áll a dolgoknak,
aki már túl is van rajtuk. Szindbád öreg korában már mindent tud, mert mindenen
túl van; múltjának valóságában egy gazdag élet áll mögötte s mindazt, amit
megélt, eltette, rendbe rakta s magában őrzi. Rezeda Kázmért nem a kiábrándulás
hajtja a szemlélődés felé, hanem egy magában hordott élet befejezettségében
érzi, hogy már nem lehet olyan életforma, amely ebből hiányozhatik.
Következhetik a «megtérés» és bölcs, derűs szemlélete annak, ami volt. A
nyugalom és a csönd, a változhatatlan, meg nem zavart, hatalmas Idő folyamába
való belémerülés. Az időbe, amiben csak múlt van, és ami éppen ezért
mindenek fölött változatlanul áll, mert örök.
Krúdy nem
írt regényt? Ha ez azt a kívánságot jelenti, hogy a tagolatlan időből vágjon ki
egy zárt szakaszt – akkor nem is írhatott. Alakjai gátlás nélkül járnak az
időben, kóborolnak benne – egyaránt otthon érzik magukat benne mindenütt, mert
ezt az időt Krúdy nem az ember életével méri, hanem (és ez benne a romantikus)
az embert hosszabbítja meg az idő vonalában azzal, hogy az emberben magában él
ez az idő az egész múlton keresztül.
Krúdy
realista. Ennek elismerésével tartozunk neki, mert különben nem tarthatnék
egyébnek, mint exotikus, furcsa különcnek, aki magára
erőltette rikító, üres pózokban tetszeleg másoknak és önmaga előtt.
LÁNG
ISTVÁN
(Puszták Népe /Hódmezővásárhely/, 1948/2.
/június/ 102-106. p.)