Krúdy múlt-szemlélete

 

Ha az író emberi egyénisége az író írói egyénisége: ez a megállapítás különös mértékben vonatkozik Krúdy Gyulára. Krúdy vérbeli író; számára az írás nem élethivatás, hanem egyszerűen élettevékenység; nem írói elvek megvalósítása, hanem az életszerep újra eljátszása az írásban. Csak persze: tömörebben, lényeg szerint valóbban. Krúdyt olvasva a népmeseköltők idéződnek szemünk elé: realitása a népmese realitása, fantáziája a népköltő félig józan, félig önmagát is megborzongató képzeletjátéka. A reális és irreális sajátos egybekeveredése, amely magát a mesélőt is tovaragadja az elképzelés világa felé, hogy aztán a következő pillanatban a benne élői, erőteljes valóságérzék győzedelmeskedjen és egy furcsa írói fintorral önmagát is kigúnyolva, visszaránduljon a legvaskosabb realitás területére. Hogy realitás-irrealitás egybekapcsolása egy hasonlat keretében mennyire nem csupán Krúdy sajátossága, idézem Szabó Dezső két hasonlatát: «az ősz, mint egy elpihent alvó páva ülte meg a lelkeket» – «dermedt téli tájak lettek a lelkek s köddé vált látszatok közt fújt a halál szele». Az első akár maga Krúdy is írhatta volna.

Fontos rámutatni arra, hogy Krúdy az ember és Krúdy az író egy személy. Az írónak ugyanis sokszor öntudatos, de gyakran öntudatlan törekvése, hogy írásműveiből egységes világképet bontakoztasson ki. Ennek érdekében aztán áldozatokat kell hoznia s szükségkép az író és a műve közé odaáll az a szerep, amelyet az író az írással vállalt. Ilyenkor a szerepet le kell fejtenünk, hogy az író emberi, de ezen keresztül írói egyéniségéhez eljuthassunk. Krúdynál erre nincs szükség: az ő írói szerepe azonos életszerepével.

Az életben, a bölcsesség egy bizonyos fókán, már nem törekszünk kiegyenlítődésre; vállaljuk azt a nehéz keresztet, mely természetünk ellentmondásaiban rejlik. És amikor ezt már meg merjük tenni, közelebb jutunk a belső harmóniához, holott az eddig érte folytatott harc csak arra volt jó, hogy mind távolabb és távolabb vigyen tőle. Krúdy erre korán rájött az öregek bölcsességével és ezért kerülhetett írása és élete egy síkba.

Krúdy egész életszemlélete a valóság talajába gyökerezik: Az életet, annak minden jelenségét, tényezőjét, mint reális, meglévő adottságokat fogja fel. Éppen ilyen reális adottságként fogja fél a képzelet alkotta világot: megvan és számolni kell vele. Ahogy a múlt sem veszhet el, mert minden, ami egyszer létet kapott, megtartja ezt a létet. Az árnyékok is élnek valahol, egy kis külön világban, az álmok ott leselkednek a kéményeken, a nyulak lábnyomai a havon láttatni engedik az arra elfutott nyulakat. A régi emberek képrámáikban tovább élnek s a felvidéki Luboniszky arca városkájában ma is megtalálható. Minden, ami volt, él valahol; az emberben ott élnek a régi emlékek, pincékben, régi házakban a rég meghalt lakók (sőt, mint a népmesében: olyan megfogható kísérlet alakot is öltenek). A csodálatos az, hogy érezzük: minden ott van a maga helyén, minden rendben van, úgy, ahogy lennie kell. Krúdy a múltat sem akarja feltámasztani, életrekelteni, mintegy jelenné varázsolni, A múltnak nála mindig megvan a sajátos múlt-íze. Történeteinek a múltból megvan a maguk elsárgult virág-illata, sokáig bezárt szoba-szaga. Közben a múltbeli szereplők egyszer-egyszer próbálnának lázadozni, hús-vér alakot ölteni. És az író kedvét leli benne, hogy a múlt ízei és szagjai közé groteszk ellentétként egy pillanatra odalök egy életre keltett alakot, hogy azután az alak visszatérve az elbeszélés múlt lehelletű világába, kénytelen legyen az életet még egyszer, immár az író parancsszava szerint újra megélni.

Krúdy mindig múltat ír. Azt a múltat, ami nem hal meg, mert tovább él a lélekben. Nem az elmúlást érezzük írásaiban, hanem a múltat, azt a valamit, ami már nincs és mégis van. Kétségtelen, hogy e szemléletmód kialakulásában az író társadalmi helyzetének is nagy a szerepe. A múltszemlélet polgári szemlélet. Krúdy világa szertartásig világ. Alakjai minden élettevékenységükben, a zsíros ebédektől a szerelmi levelezésekig azzal az ünnepélyességgel viselkednek, amellyel a polgár igyekszik zártabbá, egyénibbé, sajátosabbá lenni az életét. A szertartás, a szokás: a múlt ismétlése, annak megnyugtató tudat, hogy a dolgok éppúgy megvannak, mint régen. Az állandóság és változatlanság – ami csak a múltban van meg, mert az már mégis csak lezárt, mozdulatlan idő. A múlt ilyen módon a legteljesebb realitás; Krúdy múltszemléletét reálissá avatja, hogy, nem fejti le a dolgokról, eseményekről a múltat. Ez az a múlt, ami mindig él, mert bármikor elővehető, ahogy, a régi családi albumokat is elő-előveszik. Krúdy is így forgatja elő a múltját s megy felkeresni Szindbád alakjában régi kalandjai színhelyét.

Az író múltja tagolatlan, ahogy az igazi múlt csak ilyen lehet. Ebben a múltban nincs időbeli különbözőség, Szindbád szerelmi kalandjai s a havas Kárpátok fenyvesei, téli havas tájai közt kóborló, évszázadok óta halott, szökött barát mintha csak egy időben éltek volna. És Szindbád alakjában éppen úgy benne érezni az ezeregyéjtszakai csodahajóst is. A múlt olyan, mint egy régi temető: a fejfák évszámai egészen elmosódnak. És mégis: soha sem személytelenné lett, teljesen objektívvé vált múlt. Az örök múlt az örök jelen, mindig érezzük, hogy közünk van hozzá. Nem a múltat hozza az író a jelenbe és nem is kényszerít rá, hogy jelenünkből kilépve egy, más kor, egy elmúlt idő világába erőltessük magunkat. A múlt ott bujkál az események, a dolgok mögött, mindig ott érezzük, mint valami meg nem nevezett örök szereplőt. Talán nem is járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a múlt a főszereplő. Krúdy jelene ennek a múltnak a Szintézise. A varjú éppúgy ül a torony óráján, mint évtizedek óta, Szindbád megtalálja régi szerelmét, vagy azok leányát ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a nevetéssel, ami lényegében mindegy.

Valóság-szemlélete természetesen olyannak vesz mindent, mint (amilyen. Pontosan látja, a valóság és illúziók határvonalát. Tudja, hogy életünk egy jelentős része másokat és önmagunkat ámítás. Reálisan felméri az ember valóságból és illúzióból megformált irrealitását. Ezért bölcs, ezért nem hisz a nőknek – de ezért nem is haragszik rájuk. A tetszhalott Szindbádot szeretője és felesége egymáshoz küldözgetik; – mikor Szindbád egy havas téli reggelen felébred, dideregve kopogtat, minden megbántódás nélkül szeretője ajtaján. Az indulat soha nem ejti rabságába, mint olyan embert, aki az öreg kor bölcsességével szemlél eseményeket és embereket.

És mindenben ott látjuk a bölccsé vált öreg ember szemléletét. Egy alakja évekig ül a folyó egyik partján, de a túlsó partra sohasem jutott eszébe átmenni. A folyó, mint egy természetes határvonal áll a valóság és az álmok megalkotta világ közé, az ismert valóság és a valóságnak érzett ismeretlen közé.

Szindbád alakja ebben az álomvilágban éli a maga hús-vér életét. Jóétvágyú, vérbő, egészséges ember, józan realitással, nagy életerővel, – a mozdulatlan múltban. Nem csoda, ha jól esik néha ebben a mozdulatlanságban rendetlenséget teremtenie; nem csoda, ha különös, groteszk fintort vág olykor a múlt-világ áhitatos ünnepélyességébe Szindbád a múlt alakjai, megdermedt valóságai közt járkál s e világ lefojtott csendjének áhítatából gyakran kiragadják ősi paraszti erői. Ilyenkor olyan, mint akit vállalt szerepének groteszksége saját maga kinevetésére is ösztökél. Krúdy álomvilága éppen olyan realitás az író számára, mint amilyen mértékben nevetést okozó szerepvállalás. Ez a világ számára egyszerre valóság és bohóc-szerep.

Krúdy nevelése az életnek is szól. Az életnek, amely azért nevetséges, mert lefejthetetlenül a múltat cipeli, elmúlásán keresztül és önmagában is. Az élet nevetséges, mert mást akar játszani, mint ami. Szélmalomharcban az egyel len valóság a változatlan múlt ellen. Krúdy a múlt életben a változhatatlanság, a még történő éleiben a hiába való törekvések komikumát látja: a múlt életének és az élet múltszerűségének a komikumát.

Az ősz költője, de az elmúlt őszé. Az a világ, amelynek utolsó dala az ő ajkáról elhangzott, már nem elmúló, hanem elmúlt világ volt. A formák rögzíteni igyekeznek a múltat, s amikor valamit már menteni, rögzíteni kell: pusztulásának a jele. A formákból, a keretből mind jobban kilazul a tartalom s Krúdy idejében egy feudális polgári magyar társadalomnak már csak a formái voltak élőek. Ez a forma vésődött az író lelkébe a felvidéki kisvárosok zárt életének mozdulatlannak tűnő világában s a vidéki gentry anyagilag független, nemesi kúria-horizontú életében, mely nem érzi feje felett az idők változását s a főváros levegőjében, mely e két tényezőhöz igyekezett asszimilálni a fővárosi polgár életét. Krúdy nem élt társadalomban, amennyiben nem élte annak létharcát, de beléje ivódtak a társadalom által kialakított formák. Az örököt, az állandót, a lényeget kereste.

Egyénisége és társadalmi determináltsága egyenlő hatótényezők voltak sajátos metafizikája megteremtésében.

Marx mondja egyik tanulmányában, hogy meghalásra ítélt társadalmak nevetséges, komikus formában halnak meg; így az emberiség derűsen búcsúzik el a múltjától. Krúdy regényeiben egy világ halt meg, mert ő volt az, aki lélek szerint utoljára emlékezett erre a világra.

Furcsa szemléletében, mintha a vadludak vijjongása hallanék, mikor utoljára elhagynak egy tájat. Egy dermedt, holt vidéket, amelyben benne lappang az elmúlt nyár, mert a múlt kitörülhetetlen, megmásíthatatlan és benne bujkál a dolgokban, mint legigazibb valóság. De ebben a vidékben a vadludaknak sincs már keresnivalójuk. Krúdy a múlt bíborába öltözve kettős szerepet játszik: zárt formáiban az élet nyugodtságát, harmonikus szépségét, örökké beivódott színeit éli meg, de ennek ellentéteként egyúttal az élet komikussá vált céltalanságait, üressé vált formáit is. Krúdy ez utóbbi szerepében nem egy társadalom kritikáját adja csupán. Több ennél: írásaiban alakjai egy régi világ zárt formái ellen lázadoznak s ennek, a lázadásnak a lényege éppen az, hogy magukra öltik azt a formát, amelyből pedig már régen kinőttek. A nők csak kifelé élik már a szigorú, zárt formákat; Szindbád «alattomos, hízelgő» szavainak, a biedermeyerkedő világ csendes, halkszavú bókjainak hasztalan próbál hinni az is, akinek szól, de az is, aki mondja. S éppen ezáltal: a hódolat és tisztelet válik éppen a legteljesebb gúny kifejeződésévé. Szindbád mással gyónatja meg bűneit, imádkoztat magáért s élete alkonyán úgy érzi, hogy Szent Ágostonhoz hasonlóan éppen ideje már a megtérésnek; – mi más ez, mint éppen annak a világnak a kifigurázása, melyből kihullott az összetartó erő, a társadalom valóságából fakadt erkölcsi tartalom. Egy bölcs, megbocsátó mosoly ez az írás mégis, – mert írója a megboldogult régi világ gyermeke volt és mert ez a világ nem a harc, hanem a szemlélődés, a múltban kóborlások; nem a lázadás, hanem az egyensúly, a rend megteremtésére való törekvés korszaka volt és ez a világ, amely az elmúltság valóságában élt, az életet magát sem látta olyan fontosnak, hogy, érdemesnek tartotta volna érte a harcot,

Krúdy világa mégis: mozdulatlan és zárt. Mi adja ennek a világnak az egyensúlyát? Az élet lehető formáinak minél teljesebb megélése az egyéni élet határai között. Kiélése a valóság és a valóságot kiegészítő képzelet segítségével mindannak, ami csak az egyén számára megadott lehetőség. Fölötte csak az áll a dolgoknak, aki már túl is van rajtuk. Szindbád öreg korában már mindent tud, mert mindenen túl van; múltjának valóságában egy gazdag élet áll mögötte s mindazt, amit megélt, eltette, rendbe rakta s magában őrzi. Rezeda Kázmért nem a kiábrándulás hajtja a szemlélődés felé, hanem egy magában hordott élet befejezettségében érzi, hogy már nem lehet olyan életforma, amely ebből hiányozhatik. Következhetik a «megtérés» és bölcs, derűs szemlélete annak, ami volt. A nyugalom és a csönd, a változhatatlan, meg nem zavart, hatalmas Idő folyamába való belémerülés. Az időbe, amiben csak múlt van, és ami éppen ezért mindenek fölött változatlanul áll, mert örök.

Krúdy nem írt regényt? Ha ez azt a kívánságot jelenti, hogy a tagolatlan időből vágjon ki egy zárt szakaszt – akkor nem is írhatott. Alakjai gátlás nélkül járnak az időben, kóborolnak benne – egyaránt otthon érzik magukat benne mindenütt, mert ezt az időt Krúdy nem az ember életével méri, hanem (és ez benne a romantikus) az embert hosszabbítja meg az idő vonalában azzal, hogy az emberben magában él ez az idő az egész múlton keresztül.

Krúdy realista. Ennek elismerésével tartozunk neki, mert különben nem tarthatnék egyébnek, mint exotikus, furcsa különcnek, aki magára erőltette rikító, üres pózokban tetszeleg másoknak és önmaga előtt.

LÁNG ISTVÁN

 

(Puszták Népe /Hódmezővásárhely/, 1948/2. /június/ 102-106. p.)