AZ ÁLMOK HŐSE
Krúdy Gyula emlékezete
Már a
harmadik negyedszázad telt el azóta, hogy Krúdy Gyula elindult az élet felé. 75
évvel ezelőtt, 1878 október 21-én született, amikor felhőthozó
szelek rohantak át a nyíri tájakon s tavasszal halt meg, amikor virágzott az
orgona a csendes tabáni házak udvarán. A két határállomás évfordulóján álljunk
meg egy percre s emlékezzünk Krúdy Gyulára.
Életútja
egy magyar író életútja volt, a magyar őszben keresve mindazt az igazabbat,
világosabbat, amit meghagyott a nyár, mert ami egyszer megvolt, nem veszhet el,
s az őszi hideg levegő borzongatásában, hűvös estékben a szobákban ott érezzük
mindig a múltat is. A múlt beszél az őszi szelek fütyülésében, megcsapja
arcunkat az őszi kora est hűvösségében, ott van árnyéka mellettünk az őszi
alkony árnyékaiban. A magyar ősz és tél szebben egy költőnk ajkán sem csendült
meg, mint az övén; a magyar próza sem csengett még poétikusabban, mint az ő
írásaiban.
Ferencz
József volt akkor a király s látszólag minden rendben volt, csak az író
érzékenysége sejtette meg, hogy múlik valami, fakulnak a színek.
A magyar kapitalista fejlődés évtizedek alatt
évszázad elmaradását hozta be, s a kezdeti kapitalizmus forradalmi hőskorszakát
a magyar történelem szinte átugrotta. Egyszerre találta magát az író olyan
világban, ahol minden áruvá vált, ahol szinte egyetlen intésre hullott le
mindaz, ami mint hagyomány és kegyelet élt a társadalom viszonyaiban. Budapest
világvárossá lett: „ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó urak és hölgyek, züllött
férfiak és eladott nők, kártya és lóversenyjáték” városává – s „a szerelem,
melyről egykor Puskin zengett, nem volt már szokás”. „A halottak igen jó
tették, hogy elszöktek ebből a városból” – mondja ki Krúdy az ítéletet „A vörös
postakocsis” című regényében. És elindul a vörös postakocsin, a múlt utazásainak
eszközén olyan tájak, emberek felé, akikről még érdemes írni, s a múlt felé,
amelyben az emberek még komolyan vették érzéseiket, tisztelték és megbecsülték
saját ember-mivoltukat.
Egyedül,
magánosan utazik a képzeletbeli postakocsi utasa, nem zavarja szemlélődését a
pénzszerzés vásári lármája. Felkeresi az érintetlenül maradt magyar tájakat,
füle meghallja a magyar természeti tájak hangulatának minden kis rezzenését.
Vidéki
házak, őszi kertek tünedeznek el, a patakocska felett korhadó deszkájú híd, a messzeségben
kéken nyúlik el az erdő.
Télen a
Vág mellett halad el a szánkója, nyulak lábnyomai maradoznak el a hóban,
összebújó házacskák hallgatnak a völgyben a hótakaró alatt. S a határmenti városkában minden úgy maradt, mint 20 évvel
ezelőtt, amikor még itt diákoskodott Szindbád. A kis városka becsületesen
megőrzött mindent, nem vesztett el semmit Szindbád ifjúságából. (Szindbád
utazásai. Elbeszélések.)
Alföldi
városkában az ablakokból kíváncsi asszonyszemek nézik az idegent. Derék
családanyák, tisztes asszonyságok, akikről tudja Szindbád, hogy hűségesen
elzárták leánykori emléküket a szívükben. Asszonyok, akik számítás nélkül
tudtak szeretni, mindent oda is tudtak volna adni – s végül belenyugodtak a
sorsukba.
A
szívekben jól elzárt emlékek, múltat őrző fényképek az albumokban, a szobák
hűvössége mintha sohasem változna: a múltat mentik, vigyázzák itt, számontartva, gondosan eltéve mindent. Az asszonyok
konyhaművészetükre büszkék, a férfiaknak törzshelyük van a városka
kiskocsmáiban s a pörköltet és sört szinte szertartásos ünnepélyességgel
fogyasztják el. Kispolgárok és „a vidéki intelligencia” világa ez, álomnak
maradt vágyak világa, gondosan elhatárolt, zárt formák rendje. Krúdy érzi benne
a szomorú belenyugvást, látja életük mind nehezebben takarható kopottságát,
önámító, boldogságot hazudó illúzióikat. Rokonszenve mellettük van, de gyakran
láttatja helyzetük fonákságait.
Mégis őket
szerette leginkább Krúdy s a múltban lejátszódó történetei nagyrészének
is éppen a Felvidék polgárvároskái a színterük. De pontosan látja a fejlődés
irányát: hogy az imperializmus korában a kispolgárok fontoskodásukkal, sokszor
félszegségükkel és nem egyszer szomorú egyedülvalóságukkal olyanok, mintha
szélmalomharcot folytatnának. Túlment rajtuk az idő s itt maradtak. Itt felejtette
őket a múlt, mint ahogy a kisvárosok fotográfus-kirakataiban állnak
mozdulatlanul, előkészített ünnepélyességgel az arcok, mintha tudomást sem
vennének a körülöttük zajló életről.
Ebben a
világban csend van és meghatódottság. Az elmúlás csendje. De az alakok sokszor
maguk is érzik komikus helyzetüket s a magukra vállalt szerep fonákságát.
Ilyenkor kinevetik magukat és szinte bohócosan, komikusan eltúlozzák a
szerepüket. Marx szerint meghalásra ítélt társadalmak nevetséges formában
halnak meg, az emberiség derűsen búcsúzik múltjától. A nők a szigorú, zárt
formákat csak külsőségeiben élik, a férfiak bókjaiban nem hisznek már sem ők,
sem az, aki mondja.
Szelíd
humorába csak akkor csendül a gúny kacaja, midőn szenteskedő arisztokraták
korlátoltságáról, kegyeskedő együgyűségéről rántja le a leplet. A polgári
házasság ellen hadakozó újfajta keresztes vitézről, az egyház és a trón
támaszáról, aki imáival akarja megállítani az idők haladását. Titkolt, kis
fészek őrzi kedvesét a nyilvánosság kíváncsi szemei elől, akinek hitbeli
buzgalommal, vallásos áhítatban kell élnie a szerető szerepet.
«Vannak
dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig» – mondja az író. A vörös
postakocsiban Krúdy lantján sok ilyen félbemaradt dal hangzik el. A folyó
partjáról tekint át egyik hőse a túlsó part felé. De nem megy át, mert nem
akarja felcserélni illúzióit a valósággal.
Szereplőinek
nagy része «nem e világból való ember». Megközelíthetetlennek maradt
színésznők, írók, akikben benne van az «irodalom édes mérge», emberek, akik
eszméikért koplalnak, mint a megszállottságig fanatikus «utolsó nihilista», aki
becsületesen megy a nyomorúság, a tüdőbaj után a halál felé.
Nemes
méltósággal, tisztán és becsületesen haladt át az életen Krúdy is. Magános
maradt abban a korban, amelyben a polgári osztály tagjának, ha osztályából nem
tudott kitörni, szükségképpen magánosnak kellett lennie – ha meg akart maradni
tisztának és becsületesnek. A parasztról és munkásról nem ír, befelé élő
magánosságában csak futólag találkozik velük. Hűséges képét adta azonban
osztályának s írásai – mint a többi nagy realistának írásai – világosan
megmutatták a társadalmi fejlődés megjárt útját.
Krúdy 1918–19-ben
már-már megtalálta a helyes utat: lelkesedett az új világot hozó forradalomért,
amelyben 1848 eszméinek beteljesítőjét látta. Ezt írta:
«Belélegzettem
a forradalom kábító füstjét, eltehettem szívembe lángját, követhettem
tekintetemmel felszálló röppentyűjét –, amelyet hiába vártak a legjobb magyarok
a múlt században».
Az osztály
azonban, amelyből származott s a környezet, amelyben élt, visszahúzta őt. Új
utat nem jelölt meg, de egy teljesebb, emberibb élet vágyát beleoltotta olvasói
lelkébe.
Azokat
becsülte, akik életet tudtak áldozni érzéseikért, eszméikért. Ő maga is
áldozott: az irodalomnak adta életét. Rendkívüli műgonddal megalkotott
írásaiban stílusának varázsa megejtő: hangjában ott muzsikál a magyar nyelv
minden zeneisége, színeiben ott ragyog a magyar ősz színgazdagsága. Sajátos
szépségű írásai ma már irodalmunk legklasszikusabb hagyományai közé tartoznak,
tiszta embersége pedig haladó hagyományaink első sorába helyezi műveit.
Láng
István
(Viharsarok /Békéscsaba/, 1953/248. /október 22./ 4. p.)