AZ ÁLMOK HŐSE

Krúdy Gyula emlékezete

Már a harmadik negyedszázad telt el azóta, hogy Krúdy Gyula elindult az élet felé. 75 évvel ezelőtt, 1878 október 21-én született, amikor felhőthozó szelek rohantak át a nyíri tájakon s tavasszal halt meg, amikor virágzott az orgona a csendes tabáni házak udvarán. A két határállomás évfordulóján álljunk meg egy percre s emlékezzünk Krúdy Gyulára.

Életútja egy magyar író életútja volt, a magyar őszben keresve mindazt az igazabbat, világosabbat, amit meghagyott a nyár, mert ami egyszer megvolt, nem veszhet el, s az őszi hideg levegő borzongatásában, hűvös estékben a szobákban ott érezzük mindig a múltat is. A múlt beszél az őszi szelek fütyülésében, megcsapja arcunkat az őszi kora est hűvösségében, ott van árnyéka mellettünk az őszi alkony árnyékaiban. A magyar ősz és tél szebben egy költőnk ajkán sem csendült meg, mint az övén; a magyar próza sem csengett még poétikusabban, mint az ő írásaiban.

Ferencz József volt akkor a király s látszólag minden rendben volt, csak az író érzékenysége sejtette meg, hogy múlik valami, fakulnak a színek.

A magyar kapitalista fejlődés évtizedek alatt évszázad elmaradását hozta be, s a kezdeti kapitalizmus forradalmi hőskorszakát a magyar történelem szinte átugrotta. Egyszerre találta magát az író olyan világban, ahol minden áruvá vált, ahol szinte egyetlen intésre hullott le mindaz, ami mint hagyomány és kegyelet élt a társadalom viszonyaiban. Budapest világvárossá lett: „ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó urak és hölgyek, züllött férfiak és eladott nők, kártya és lóversenyjáték” városává – s „a szerelem, melyről egykor Puskin zengett, nem volt már szokás”. „A halottak igen jó tették, hogy elszöktek ebből a városból” – mondja ki Krúdy az ítéletet „A vörös postakocsis” című regényében. És elindul a vörös postakocsin, a múlt utazásainak eszközén olyan tájak, emberek felé, akikről még érdemes írni, s a múlt felé, amelyben az emberek még komolyan vették érzéseiket, tisztelték és megbecsülték saját ember-mivoltukat.

Egyedül, magánosan utazik a képzeletbeli postakocsi utasa, nem zavarja szemlélődését a pénzszerzés vásári lármája. Felkeresi az érintetlenül maradt magyar tájakat, füle meghallja a magyar természeti tájak hangulatának minden kis rezzenését.

Vidéki házak, őszi kertek tünedeznek el, a patakocska felett korhadó deszkájú híd, a messzeségben kéken nyúlik el az erdő.

Télen a Vág mellett halad el a szánkója, nyulak lábnyomai maradoznak el a hóban, összebújó házacskák hallgatnak a völgyben a hótakaró alatt. S a határmenti városkában minden úgy maradt, mint 20 évvel ezelőtt, amikor még itt diákoskodott Szindbád. A kis városka becsületesen megőrzött mindent, nem vesztett el semmit Szindbád ifjúságából. (Szindbád utazásai. Elbeszélések.)

Alföldi városkában az ablakokból kíváncsi asszonyszemek nézik az idegent. Derék családanyák, tisztes asszonyságok, akikről tudja Szindbád, hogy hűségesen elzárták leánykori emléküket a szívükben. Asszonyok, akik számítás nélkül tudtak szeretni, mindent oda is tudtak volna adni – s végül belenyugodtak a sorsukba.

A szívekben jól elzárt emlékek, múltat őrző fényképek az albumokban, a szobák hűvössége mintha sohasem változna: a múltat mentik, vigyázzák itt, számontartva, gondosan eltéve mindent. Az asszonyok konyhaművészetükre büszkék, a férfiaknak törzshelyük van a városka kiskocsmáiban s a pörköltet és sört szinte szertartásos ünnepélyességgel fogyasztják el. Kispolgárok és „a vidéki intelligencia” világa ez, álomnak maradt vágyak világa, gondosan elhatárolt, zárt formák rendje. Krúdy érzi benne a szomorú belenyugvást, látja életük mind nehezebben takarható kopottságát, önámító, boldogságot hazudó illúzióikat. Rokonszenve mellettük van, de gyakran láttatja helyzetük fonákságait.

Mégis őket szerette leginkább Krúdy s a múltban lejátszódó történetei nagyrészének is éppen a Felvidék polgárvároskái a színterük. De pontosan látja a fejlődés irányát: hogy az imperializmus korában a kispolgárok fontoskodásukkal, sokszor félszegségükkel és nem egyszer szomorú egyedülvalóságukkal olyanok, mintha szélmalomharcot folytatnának. Túlment rajtuk az idő s itt maradtak. Itt felejtette őket a múlt, mint ahogy a kisvárosok fotográfus-kirakataiban állnak mozdulatlanul, előkészített ünnepélyességgel az arcok, mintha tudomást sem vennének a körülöttük zajló életről.

Ebben a világban csend van és meghatódottság. Az elmúlás csendje. De az alakok sokszor maguk is érzik komikus helyzetüket s a magukra vállalt szerep fonákságát. Ilyenkor kinevetik magukat és szinte bohócosan, komikusan eltúlozzák a szerepüket. Marx szerint meghalásra ítélt társadalmak nevetséges formában halnak meg, az emberiség derűsen búcsúzik múltjától. A nők a szigorú, zárt formákat csak külsőségeiben élik, a férfiak bókjaiban nem hisznek már sem ők, sem az, aki mondja.

Szelíd humorába csak akkor csendül a gúny kacaja, midőn szenteskedő arisztokraták korlátoltságáról, kegyeskedő együgyűségéről rántja le a leplet. A polgári házasság ellen hadakozó újfajta keresztes vitézről, az egyház és a trón támaszáról, aki imáival akarja megállítani az idők haladását. Titkolt, kis fészek őrzi kedvesét a nyilvánosság kíváncsi szemei elől, akinek hitbeli buzgalommal, vallásos áhítatban kell élnie a szerető szerepet.

«Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig» – mondja az író. A vörös postakocsiban Krúdy lantján sok ilyen félbemaradt dal hangzik el. A folyó partjáról tekint át egyik hőse a túlsó part felé. De nem megy át, mert nem akarja felcserélni illúzióit a valósággal.

Szereplőinek nagy része «nem e világból való ember». Megközelíthetetlennek maradt színésznők, írók, akikben benne van az «irodalom édes mérge», emberek, akik eszméikért koplalnak, mint a megszállottságig fanatikus «utolsó nihilista», aki becsületesen megy a nyomorúság, a tüdőbaj után a halál felé.

Nemes méltósággal, tisztán és becsületesen haladt át az életen Krúdy is. Magános maradt abban a korban, amelyben a polgári osztály tagjának, ha osztályából nem tudott kitörni, szükségképpen magánosnak kellett lennie – ha meg akart maradni tisztának és becsületesnek. A parasztról és munkásról nem ír, befelé élő magánosságában csak futólag találkozik velük. Hűséges képét adta azonban osztályának s írásai – mint a többi nagy realistának írásai – világosan megmutatták a társadalmi fejlődés megjárt útját.

Krúdy 1918–19-ben már-már megtalálta a helyes utat: lelkesedett az új világot hozó forradalomért, amelyben 1848 eszméinek beteljesítőjét látta. Ezt írta:

«Belélegzettem a forradalom kábító füstjét, eltehettem szívembe lángját, követhettem tekintetemmel felszálló röppentyűjét –, amelyet hiába vártak a legjobb magyarok a múlt században».

Az osztály azonban, amelyből származott s a környezet, amelyben élt, visszahúzta őt. Új utat nem jelölt meg, de egy teljesebb, emberibb élet vágyát beleoltotta olvasói lelkébe.

Azokat becsülte, akik életet tudtak áldozni érzéseikért, eszméikért. Ő maga is áldozott: az irodalomnak adta életét. Rendkívüli műgonddal megalkotott írásaiban stílusának varázsa megejtő: hangjában ott muzsikál a magyar nyelv minden zeneisége, színeiben ott ragyog a magyar ősz színgazdagsága. Sajátos szépségű írásai ma már irodalmunk legklasszikusabb hagyományai közé tartoznak, tiszta embersége pedig haladó hagyományaink első sorába helyezi műveit.

Láng István

 

(Viharsarok /Békéscsaba/, 1953/248. /október 22./ 4. p.)