KÉTSZÓLAMÚ INVENCIÓ

 

Felgyulladt a villany a kis vetítőteremben. Mi volt ez? Mi történt bennünk? Tündér­álom? Miért oly könnyű, szinte kedves a lét, s miért, hogy közöttünk minden olyan, mintha otthon lennénk „itt e világban”? Miféle cinkos varázslat történt velünk?

E sor „miért”-re kellene most felelnem – mint a nézők egyikének – mert erre kért a Szerkesztőség. Nem szakszerű elem­zést kértek – erre illetéktelen is len­nék –, nem a rendezés, a játék, a fény­képezés vagy a muzsika taglalását várták tőlem, de nem is Krúdy írói hitelességé­nek ellenőrzését. Ezt nem is vállaltam volna. Egyszerűen: emlékeimet kérték. Er­ről szívesen írok. Kezdjük tehát:

A nézőről, aki most beszélni fog

Azért kell róla – rólam – beszélnünk, mert más környezetben felnőtt, más élettapasztalatú nézőre nyilván más hat a filmből, másként hat a film is. Olyan tá­jakon gyermekeskedtem, amilyeneken a film is játszik. Nem ugyan a Felvidéken, hanem egy kis erdélyi szász városkában.

Felette sziklahegyen az Anjou-kori vár, nagy piaca s hegynek-meredek utcái macs­kakövesek, a házakat Mansard-tetők ko­ronázzák. A magas padlásterekben régenholt papok poros könyvei, emlékükvesztett szerelmesek elárvult esküvői csokrai. Hosszú kapualjak boltívei alatt konganak a lé­pések: vajon ki jár ott a messze múltból? Az ablakok függönyének libbenése mögött figyelő szemek kajánul vigyáznak mások erkölcseire. A szobákban, éléskamrákban zamatos batul-almák illata árad. Szeretők­ről hallottunk, akik bánatukban elemész­tették drága életüket; titokban surranó úrfikról, a járásbíró megesett szolgálójáról s feketébe öltözött sápadtarcú, kisírtszemű szépséges feleségéről meséltek suttogó asszonyok. Boszorkány is élt a Vár utcában: szegény Vastag Julis, a mosóné, aki nem tudta, hogy miért rebbenünk szét előtte félve, magyar gyermekek.

Mindez újraéled a Szindbád-ban. De va­jon hogyan éli ezt át, aki nem ebben a világban nőtt fel? Egyszer régebben meg­kérdeztem Kiss Lajost, a magyar néprajz nagy öregjét, aki „az Alföld porában” nőtt fel, hogy miként vágyik pihenni? Mert én, a hegyek és erdők gyermeke, mindig napfoltos, pisztrángos patak mellé vágyom, s annak hűsében szeretném figyelni a ha­lak ezüst-testének villanását. A pisztrán­gos patakok hangulatát is megtalálhattam a Szindbád-ban.

Végezzük azzal ezt a bevezető medi­tációt, hogy a film felélesztette gyermek­korom hamu alá került emlékeit.

Ebben a filmben megszűnik az idő

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy ma­gyarázzam...”, pedig most érnék a film­ről való emlékezés lényegéhez, most, hogy utólag megkísérlem okát adni másfélórás boldog lebegésemnek. Jól emlékszem: ezt a lebegést áthatotta valami sajátos rit­mikus lengés. Most már azt is meg tu­dom mondani, hogy mihez hasonló:

„...Mint az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban...”

Vajda János „Nádas tavon”-jából jöttek segítségemre ezek a sorok. A film esz­méletünk ingaórájának mozgására épül. Életünk színe-fonákja váltakozik benne, hol az egyik, hol a másik tér vissza, álruhá­ban: „észrevétlen, mondhatatlan, andalító hangulatban”. Természeti képek – cso­dás hatású felületek – és emberi moz­zanatok szeletelik az időt, mint az órainga lengése. Nem az idő egyértelmű, egy­irányú füzérét, múlását kapjuk – nem kibomló cselekményt –, hanem az inga ringását. Ezáltal az idő kikapcsolódik, ép­pen azt szűrte ki belőle a film, ami lé­nyege: a megfordíthatatlanságot. Így egyik tételből a másikba lendül át a film, majd újra metszi előbbi terét. Nézhetem a fil­met Szindbádnak és „thiasosának” szem­üvegén át, és akkor a „hol van a tavalyi hó” szép leányait és hervadó asszonyait látom benne, de nézhetem ugyanezt a ter­mészeti képsoron át is. Kétszólamú ez a mű, és – anélkül, hogy szótári hűséggel lefordítanók – a két képsor egymás szí­ne-fonákja. Egyik is, másik is ugyanazt mondja a maga nyelvén.

Két dolog ragadott meg ebben a „két­szólamú invenció”-ban. Az egyik: népünk gondolkodásával való ösztönös – vagy tu­datos? – egybahangolódás („Sír az út előttem, bánkódik az ösven...”, „Ez az utca, bánatutca...” „Aláfoly a Tisza, nem foly többé vissza, elment az én ró­zsám nem jön többé vissza...”). A ter­mészet nem lélektelen környezet, hanem velünk együttélő, szomorkodó, örvendező világ, amelynek középpontjában – talán mint pók a hálójában? – ott várakozik énünk. Népművészetünk ember-természet azonosulását ez a film európai szintre emelte, s nem erezném túlzásnak, ha ezt nagy muzsikusaink magatartásával rokonítanók! De más is van ebben a színeváltó ismételgetésben. Vegyük akármelyik népballadánkat, amelynek szenvedélyes, tö­mör szövege drámai ívelésű, s közben ezt a szöveget a négysoronként ismétlődő, szinte részvétlen dallam az élet belenyugvó bölcsességébe ringatja el, monoton ütemrendbe szőve bele a tragédiát. Nos, valami ilyenfélét is éreztem Szindbád időt­lenné váló filmjében. Az események sem egyirányúak, folyamatuk visszaverődik a zárt tételek partjairól, akárcsak a gyűrűző víz, és remegő fényhálót terít az esemé­nyekre: az idő egyhelyben ring. Talán-talán a filmet a végétől is lehetne kezdeni, vagy akár közepétől, hiszen nem köti az idő múlása. Ez pedig legmélyebb létélmé­nyünket szabadítja fel! Gondolom, hogy a film lenyűgöző hatásának ez egyik „titka”.

A képek véget nem érő tárlata

Még annyit el kellett volna mondanom a nézőről – mármint magamról –, hogy nemcsak gyermekkora van, hanem régész és képzőművész is, s ez a két énje is élénken figyelt a filmre, s ez a két énje is feloldódott benne. Amit képkomponálásban, amit színakkordokban láthattam, felért az újkori festészet csodás tárlatával. Fekete-fehér „grafikai” kockák váltakoz­tak pállott pasztellekkel és zsíros csillogású olajfesték-felületekkel, együttlélegez­ve a film ütemrendjével. Micsoda remek művészet is a film! A festőnek a benne felrajzó képsorból végül is egy „álló- kép”-nél ki kell kötnie, mert egyszerre csak egy képet festhet, a többi meghal benne. Nem így a filmen: egyik kép úgy megy át a másikba, akárcsak álomban látnók. S ez nem csupán hasonlat! Figyel­tem a filmben néha alkalmazott eljárást, hogy vagy szirtes foltok jelentkeznek először, s aztán szilárdul képpé a jelenet, vagy pedig az előbb még éles kép tárgy­talan színakkorddá bomlik. Az álomképek elemzői pontosan ilyen folyamatot figyel­tek meg az álom képsorát követve: előbb még a fények átjátszanak a lecsukott szemhéjon, és a fáradt idegrostok is kiegészítő színekre váltanak át, s ekként a szem mélyén létrejön egy „tárgytalan” színes fe­lület, s ez kezd lassan képpé átváltozni, s ez indítja el az álom mesélő menetét. Nyilván ez a fogás is hozzájárul ahhoz, hogy a film végül is a legvaskosabb re­alitást is át tudja helyezni az emlékezés mesehangulatába.

Elejétől végig a film egésze hatott reám, nem tudtam – s nem is akartam – kü­lönválasztani a rendezést, a játékot, a fényképzést és a muzsikát. Lám, a muzsikára nem is emlékszem, ami csak úgy érthető, hogy nagyon jó volt, rátapadt a jelensé­gekre, azoknak „adott hangot”.

Műalkotás született

Vehették észre, hogy emlékezésem a mű­ről szólt, amelynek számára szinte közöm­bös, hogy kik valósították még. Félreértés ne essék: itt nem a rendező, a színész, az operatőr és a muzsikus lebecsüléséről van szó – ellenkezőleg! azt hiszem, éppenség­gel ez a legnagyobb dicsőségük. Sikerült olyan művet alkotniuk, amely túlnő egyé­niségükön (ez természetesen éppen azáltal vált lehetővé, mert nagy egyéniségek!) és személyes tulajdonunkká váló, mintegy bennünk született élményt teremt- abból, ami életünkben csak átsuhanó, foghatat­lan érzés, s teremti ezt: „észrevétlen, mondhatatlan, andalító hangulatban...”

Köszönet és hála a film alkotóinak.

László Gyula

 

(Filmkultúra, 1971/6. /november-december/ 11-14. p.)