KÉTSZÓLAMÚ INVENCIÓ
Felgyulladt a villany a kis vetítőteremben. Mi volt ez? Mi történt
bennünk? Tündérálom? Miért oly könnyű, szinte kedves a lét, s miért, hogy
közöttünk minden olyan, mintha otthon lennénk „itt e világban”? Miféle cinkos varázslat
történt velünk?
E sor „miért”-re
kellene most felelnem – mint a nézők
egyikének – mert erre kért a Szerkesztőség.
Nem szakszerű elemzést kértek – erre
illetéktelen is lennék –, nem a rendezés, a
játék, a fényképezés vagy a muzsika taglalását várták tőlem, de nem is Krúdy
írói hitelességének ellenőrzését. Ezt nem is vállaltam volna. Egyszerűen:
emlékeimet kérték. Erről szívesen írok. Kezdjük tehát:
A nézőről, aki most beszélni
fog
Azért kell róla – rólam – beszélnünk,
mert más környezetben felnőtt, más élettapasztalatú nézőre nyilván más hat a
filmből, másként hat a film is. Olyan tájakon gyermekeskedtem, amilyeneken a
film is játszik. Nem ugyan a Felvidéken, hanem egy kis erdélyi szász
városkában.
Felette sziklahegyen az Anjou-kori
vár, nagy piaca s hegynek-meredek utcái macskakövesek, a házakat Mansard-tetők koronázzák. A magas padlásterekben régenholt papok poros könyvei, emlékükvesztett
szerelmesek elárvult esküvői csokrai. Hosszú kapualjak boltívei alatt konganak
a lépések: vajon ki jár ott a messze múltból? Az ablakok függönyének libbenése
mögött figyelő szemek kajánul vigyáznak mások erkölcseire. A szobákban,
éléskamrákban zamatos batul-almák illata árad.
Szeretőkről hallottunk, akik bánatukban elemésztették drága életüket;
titokban surranó úrfikról, a járásbíró megesett szolgálójáról s feketébe
öltözött sápadtarcú, kisírtszemű
szépséges feleségéről meséltek suttogó asszonyok. Boszorkány is élt a Vár
utcában: szegény Vastag Julis, a mosóné, aki nem
tudta, hogy miért rebbenünk szét előtte félve, magyar gyermekek.
Mindez újraéled a Szindbád-ban. De vajon
hogyan éli ezt át, aki nem ebben a világban nőtt fel? Egyszer régebben megkérdeztem
Kiss Lajost, a magyar néprajz nagy öregjét, aki „az Alföld porában” nőtt fel,
hogy miként vágyik pihenni? Mert én, a hegyek és erdők gyermeke, mindig
napfoltos, pisztrángos patak mellé vágyom, s annak hűsében szeretném figyelni a
halak ezüst-testének villanását. A pisztrángos patakok hangulatát is
megtalálhattam a Szindbád-ban.
Végezzük azzal ezt a bevezető meditációt,
hogy a film felélesztette gyermekkorom hamu alá került emlékeit.
Ebben a filmben megszűnik az idő
„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy
magyarázzam...”, pedig most érnék a filmről való emlékezés lényegéhez, most,
hogy utólag megkísérlem okát adni másfélórás boldog lebegésemnek. Jól
emlékszem: ezt a lebegést áthatotta valami sajátos ritmikus lengés. Most már
azt is meg tudom mondani, hogy mihez hasonló:
„...Mint
az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban...”
Vajda János „Nádas tavon”-jából jöttek segítségemre ezek a sorok. A film eszméletünk
ingaórájának mozgására épül. Életünk színe-fonákja váltakozik benne, hol az
egyik, hol a másik tér vissza, álruhában: „észrevétlen, mondhatatlan, andalító
hangulatban”. Természeti képek – csodás
hatású felületek – és emberi mozzanatok
szeletelik az időt, mint az órainga lengése. Nem az idő egyértelmű, egyirányú
füzérét, múlását kapjuk – nem kibomló
cselekményt –, hanem az inga ringását. Ezáltal
az idő kikapcsolódik, éppen azt szűrte ki belőle a film, ami lényege: a
megfordíthatatlanságot. Így egyik tételből a másikba lendül át a film, majd
újra metszi előbbi terét. Nézhetem a filmet Szindbádnak és „thiasosának” szemüvegén át, és akkor a „hol van a tavalyi
hó” szép leányait és hervadó asszonyait látom benne, de nézhetem ugyanezt a természeti
képsoron át is. Kétszólamú ez a mű, és –
anélkül, hogy szótári hűséggel lefordítanók –
a két képsor egymás színe-fonákja. Egyik is, másik is ugyanazt mondja a maga
nyelvén.
Két dolog ragadott meg ebben a „kétszólamú
invenció”-ban. Az egyik: népünk gondolkodásával való
ösztönös – vagy tudatos? – egybahangolódás („Sír az út
előttem, bánkódik az ösven...”, „Ez az utca,
bánatutca...” „Aláfoly a Tisza, nem foly többé vissza, elment
az én rózsám nem jön többé vissza...”). A természet nem lélektelen környezet,
hanem velünk együttélő, szomorkodó, örvendező világ,
amelynek középpontjában – talán mint
pók a hálójában? – ott várakozik énünk.
Népművészetünk ember-természet azonosulását ez a film európai szintre emelte, s
nem erezném túlzásnak, ha ezt nagy muzsikusaink magatartásával rokonítanók! De más is van ebben a színeváltó
ismételgetésben. Vegyük akármelyik népballadánkat, amelynek szenvedélyes, tömör
szövege drámai ívelésű, s közben ezt a szöveget a négysoronként ismétlődő,
szinte részvétlen dallam az élet belenyugvó bölcsességébe ringatja el, monoton
ütemrendbe szőve bele a tragédiát. Nos, valami ilyenfélét is éreztem Szindbád
időtlenné váló filmjében. Az események sem egyirányúak,
folyamatuk visszaverődik a zárt tételek partjairól, akárcsak a gyűrűző víz, és
remegő fényhálót terít az eseményekre: az idő egyhelyben ring. Talán-talán a
filmet a végétől is lehetne kezdeni, vagy akár közepétől, hiszen nem köti az idő
múlása. Ez pedig legmélyebb létélményünket szabadítja fel! Gondolom, hogy a
film lenyűgöző hatásának ez egyik „titka”.
A
képek véget nem érő tárlata
Még
annyit el kellett volna mondanom a nézőről – mármint magamról –, hogy nemcsak gyermekkora
van, hanem régész és képzőművész is, s ez a két énje is élénken figyelt a
filmre, s ez a két énje is feloldódott benne. Amit képkomponálásban, amit
színakkordokban láthattam, felért az újkori festészet csodás tárlatával.
Fekete-fehér „grafikai” kockák váltakoztak pállott pasztellekkel és zsíros
csillogású olajfesték-felületekkel, együttlélegezve a film ütemrendjével.
Micsoda remek művészet is a film! A festőnek a benne felrajzó képsorból végül
is egy „álló- kép”-nél ki kell kötnie, mert egyszerre
csak egy képet festhet, a többi meghal benne. Nem így a filmen: egyik kép úgy
megy át a másikba, akárcsak álomban látnók. S ez nem csupán hasonlat! Figyeltem
a filmben néha alkalmazott eljárást, hogy vagy szirtes foltok jelentkeznek
először, s aztán szilárdul képpé a jelenet, vagy pedig az előbb még éles kép
tárgytalan színakkorddá bomlik. Az álomképek elemzői pontosan ilyen folyamatot
figyeltek meg az álom képsorát követve: előbb még a fények átjátszanak a
lecsukott szemhéjon, és a fáradt idegrostok is kiegészítő színekre váltanak át,
s ekként a szem mélyén létrejön egy „tárgytalan” színes felület, s ez kezd
lassan képpé átváltozni, s ez indítja el az álom mesélő menetét. Nyilván ez a
fogás is hozzájárul ahhoz, hogy a film végül is a legvaskosabb realitást is át
tudja helyezni az emlékezés mesehangulatába.
Elejétől
végig a film egésze hatott reám, nem tudtam – s nem is akartam – különválasztani
a rendezést, a játékot, a fényképzést és a muzsikát. Lám, a muzsikára nem is
emlékszem, ami csak úgy érthető, hogy nagyon jó volt, rátapadt a jelenségekre,
azoknak „adott hangot”.
Műalkotás
született
Vehették
észre, hogy emlékezésem a műről szólt, amelynek számára szinte közömbös, hogy
kik valósították még. Félreértés ne essék: itt nem a rendező, a színész, az
operatőr és a muzsikus lebecsüléséről van szó – ellenkezőleg! azt hiszem,
éppenséggel ez a legnagyobb dicsőségük. Sikerült olyan művet alkotniuk, amely
túlnő egyéniségükön (ez természetesen éppen azáltal vált lehetővé, mert nagy
egyéniségek!) és személyes tulajdonunkká váló, mintegy bennünk született
élményt teremt- abból, ami életünkben csak átsuhanó, foghatatlan érzés, s
teremti ezt: „észrevétlen, mondhatatlan, andalító hangulatban...”
Köszönet
és hála a film alkotóinak.
László Gyula
(Filmkultúra,
1971/6. /november-december/ 11-14. p.)