Könyvek

A legrosszabb Krúdy-regény

Krúdy Gyula: Kossuth fia
(Magvető, 413 old.)

Vagy nem is tekinthető Krúdy- regénynek? Hiszen majdnem úgy készült, mint a P. Howard-Rejtő Jenő neve alatt megjelent néhány utolsó opus: a hagyatékban talált töredékből? Amint arról a Jegyzetek bevezetője is beszámol, e kiadás szövegét A Kossuth-fiúk, vagy egy nemzeti küzdelem regénye című, az Esti Kurirban 1931-ben 26 folytatásban megjelent tárcaregényből és az A Kossuth-fiúk Ferenc József árnyékában és fényében című, ugyancsak napilapba szánt, de kéziratban maradt tárcaregényből állították össze, némi lektori-szabászati műveletek árán, s egy Krúdy-publicisztika címét illesztették az élére. (Az utóbbi, a kéziratban maradt rész alapján már megjelent ugyan egy kötet 1943-ban A magyar Sasfiók címmel Krúdy neve alatt, ennek szövege azonban rontott, tele önkényes húzásokkal és betoldásokkal. Jegyezzük itt még meg, amit viszont az Utószó, illetve a Jegyzetek elmulaszt közölni, hogy ez a második tárcaregény nyilvánvalóan befejezetlen, szinte „mondat közepén” szakad meg...)

Ám a probléma nem az, hogy Krúdy eredeti munkáit most montírozták csak egybe. A beavatkozás ugyanis ezúttal tapintatos és logikus; aligha ellentétes az eredeti szerzői szándékokkal. Hanem az, hogy ez a két — valóban összeillő — Krúdy-írás a hatalmas életműnek eleve leggyengébb hányadából való. Tárcaregénynek készült a hagyatékból ugyancsak nemrég élőásott A tiszaeszlári Solymosi Eszter — és majdnem ugyanekkor: Krúdy élete végén —, s ebben is sok a kidolgozatlan részlet, elvarratlan szál, akadnak benne téves adatok is. Ám az egésznek mégis a magyar „tényirodalom”, a nonfiction élvonalában a helye.

A Kossuth-fiúk, pontosabban inkább az apja temetése után itthon maradt és a hazai politikai küzdőtérre lépett Kossuth Ferenc történetét azonban Krúdy mintha rosszkedvűen, fáradtan írta volna. Hibás adatok sokasága, logikátlanságok, önismétlések; a szerkesztésnek, a tárcánként sem egységes részek összeillesztésének szinte teljes hiánya kiáltóan jelzik az írói invenció, az ihlet, a műgond apályát.

És mégis... Mennyit vissza kell adni abból, amit a fentiekben megtagadtunk... Elképesztően gazdag Krúdy Gyula világa, bőséges ismereteinek kincsestára, kiapadhatat lan tollának varázsereje. Még A Kossuth-fiúkban is micsoda bő tárházát találjuk az ismereteknek — eseményekben, portrékban, anekdotákban, helyszínrajzokban és hangulatképekben — a századforduló Magyarországáról: amikor már elmúlt a kiegyezés mámora, de a macskajajja is; amikor Kossuth neve már jórészt csak ürügy volt életében is, hát még a halála után; amikor a forradalom öröksége olyan alantas politikai küzdelmekben morzsolódott tovább, hogy szinte igazat kell adnunk Ferenc Jóskának, aki inkább a karakán testőrtábornok, báró Fejérváry „darabontkormányával” kormányoztatott, mint hogy a „függetlenségi” küzdelmek egymással torzsalkodó vezetői közül válassza ki — ahogyan alkotmányos esküje kívánná — „első szolgáját” a magyar királyságban. (Mint ahogy bizonyos fokig „igazat adott” neki Ady Endre vagy Nagy Lajos is.)

S a részismeretek áradó sokasága mellett még valami teszi emlékezetessé Krúdy e művét. Nehéz megállapítani, hogy mennyire volt tudatos, mennyire önkéntelen — de az egész szövegben két stílus-, két látás- és ábrázolásmód vegyül. Az egyik részben követi, részben szinte karikírozza a millenniumi idők felfokozott, lihegő újságstílusát, melyben a magas ember csak szálfatermetű lehet, a hazafias nő lángzó keblű honleány, a tíz méterről is hallható beszéd tölgyzúgású és gordonkahangú. A másik viszont egy vitriolos kedvű társadalombíráló néhol szinte szárazon tényszerű stílusa, aki — olykor egy mondaton vagy bekezdésen belül — szinte mindent visszavon, ellenkezőjére fordít: megmutatja a szónoklatok álságait, a forró 48-as tűz kihűlt görögtűzzé változását, a nagy eszmékre hivatkozások ürességét, a hazafias felbuzdulások talmi divattá silányulását, a még itt-ott fellelhető jószándékok és jószándékúak manipulálását.

Kezdetben úgy tűnhet, hogy a stílus, az ábrázolás e kettőssége az egész mű henye megfogalmazásából következik: hogy Krúdy a mondat vagy a bekezdés végén már nem emlékezett az elejére. Utóbb azonban rá kell jönnünk: a stílus- és nézőpont-váltás olyan gyakori és következetes, hogy csak tudatos lehetett. Egy fáradt, részben már sokszor felhasznált anyagból sietősen dolgozó nagy író olyan ajándéka ez a gunyoros játék, ami ezt a kései, gyengébb művet is az életmű hiteles, megőrzésre és olvasásra érdemes részévé, avatja.

Lázár István

(Élet és Irodalom, 1976/38. /szeptember 18./ 11. p.)