KÖNYVEKRŐL
Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter
Regénynek
túl valóságos, szociográfiának túl regényes. A leghelyesebb talán korrajznak
nevezni.
1882-ben
tűnt el Solymosi Eszter. 1883-ban volt a nagy per. Híre Tiszaeszlár és
Magyarország nevét hetekre kitette a világlapok címoldalára. Sokáig úgy tűnt,
hogy mint szégyentáblára. De végül a vádlottakat felmentő ítélet született.
Fél
évszázadra rá, 1931-ben Krúdy Gyula úgy szólal meg, mintha erezné, hogy már
nincsen sok ideje hátra, és gyorsan el kell mondania, meg kell vallania, amit
erről az ügyről ő tud, csak ő, senki más. Ezután még két évig élt.
Nem
végzett új nyomozást. Ami a hírhedt vérvádat vagy akár csak a tiszaeszlári Solymosi Eszter mindközönséges eltűnését
illeti, nem tárt fel rejtett bizonyítékokat. A per létrejöttének és
kimenetelének leírásában elsősorban a korabeli – jegyzőkönyv részletességű, s
rengeteg kitűnő szubjektív észrevétellel is kiegészített – hírlapi
tudósításokra támaszkodott. És természetesen felhasználta Eötvös Károly
alapvető műve, A nagy per jogászilag is, íróilag is hallatlanul érdekes
és értékes anyagát. Felhasználta mindezeket közvetve, előtanulmányként, de
magától értetődő módon közvetlenül is, ollózva-idézve belőlük.
Az egész
ügy azonban Krúdy tollán úgy elevenedik meg, hogy semmi kétségünk nincsen:
jogosan érezte megszólalását szükségesnek, tanúvallomását pótolhatatlannak.
Egyrészt azért, mert az évek, az évekkel el nem tűnt, sőt újra burjánzó, torz
indulatok kiáltóan aktuálissá tették az ötven év előtti tanulságokat. Másrészt
azért, mert ő mindenkinél többet tudott, tudhatott erről a perről. Pedig
lefolytatása idején kisgyerek volt, elkapatott nyíregyházi úrifiú.
Idézi
nagyapja korabeli naplóját. Közli idősb Krúdy Gyula és 11 nyíregyházi
ügyvédtársa a per körüli hadakozásokba beavatkozó folyamodványát. Említi egyik-másik
koronatanúval való későbbi keletű ismeretségét. Tulajdonképpen így sem jutott
azonban olyan adatokhoz, melyek ezt az egész országot felkavaró és szégyenbe
borító koncepciós pert igazán új fényben mutatnák.
Honnan
való hát Krúdy meggyőződése, honnan igaza; honnan az a tudása, ami valóban
jogossá, indokolttá, morális kötelességgé tette sietős megszólalását, szinte a
sírból mentett, késői tanúvallomását? A válasz banális, a válasz annak, aki jól
ismeri Krúdyt, magától értetődő.
Krúdy
otthon volt Szabolcsban.
Ismerte a
helyet és a kort, ahol és amikor Solymosi Eszter 14 éves tiszaeszlári
kiscseléd elveszte a Tiszában, zsidók elleni vérvád alapja lett. Ahol és amikor
a kiscseléddel egykorú Scharf Móric, a tiszaeszlári zsidó templomszolga fia úgy vall apja, anyja,
hitsorsosai ellen, mint a vízfolyás. A helyet és a kort, ahol és amikor a konok
tagadás és az önpusztító beismerés látszólag követhetetlen logika és indulatok
szerint váltakozik. Ahol és amikor rögtön akad tutajos zsidó és tutajos
rusznyák Máramarosból, kik hamis hullát úsztattak volna le a Tiszán, hogy a
ravasz eszlári zsidók azután Solymosi Eszterként bemutassák,
mentségül prezentálják annak el nem metszett nyakát.
Ismerte
Szabolcsot, ahol a kuruc függetlenség emléke, a nemrégi
szabadságharc részben még élő hőseinek osztrákellenes és a kormányzó központi
hatalom elleni indulatai a nemesi, azaz most már a dzsentri vármegye
„önállóságának” olyan támogatásába torkollnak, amiben a jóra törekvés, a
tegnapi progresszió is a visszájára fordul, s az „Ugocsa non coronat” szelleme jár vissza kísérteni.
A
kiegyezés után, nehéz külső és belső körülmények szorításában korszerűsíteni, európaibb államéletet kialakítani próbáló központi hatalom
megyei ellenzéke – most már egy szóba sűrítve – a polgárosodással száll szembe.
A polgárosodásnak még azzal a felemás, elkésett változatával is, melybe annyi
feudális maradvány épült be. S eközben a bálványozott Kossuth szavára sem
adnak, amikor ő Turinból óva inti az országot az
abszurd vérvád és általában a „zsidókérdés” dolgában; aki tegnap orákulum volt,
ha rögtön meg nem tagadják, legalább azt terjesztik róla: egy bizalmába férkőzött
zsidó hamisítja a leveleit...
Ismerte
Szabolcsot? És az osztályt, amelyből vétetett. Krúdy egyik nagy „fogása”, hogy
nem tárja fel aprólékos részletességgel – holott például a tárgyalást igencsak
részletezi, és bőven elidőz sokféle apró momentumnál – a „nagy per” mögött
húzódó „nagy összeesküvést”. Nem írja le rendre, hogyan fonódott az a maffia,
melynek különböző rendű és rangú tagjai, szigorú feladatmegosztás szerint,
hallatlanul szoros érdekszövetségben létrehozták az egész pert, az első, gonoszul
elhintett kis gyanúmagvaktól a hamis vallomások
olyan, első pillantásra szorosan záró szövevényéig, hogy majdnem sikerült elérniök a kívánt, a vérvádat „igazoló” ítéletet, a
kolosszális justizmordot.
Nem tárja
ezt fel. Csak érzékelteti. Mindig éppen azon a ponton diszkrét, ahol a szálak
összefutnak, ahol a per konstruálásának csomópontjait eléri. Minuciózusan pontos viszont egy sereg mellékesnek tűnő
jelenség körül. Ám éppen így, az események és az alakok leírásának,
jellemzésének látszólag másodlagos vonásain szinte elédelegve, az apró
történésekbe a nagyobbak logikáját, értelmét, lélektani és eseménytörténeti
magyarázatát finoman elrejtve jelzi, bizonyítja, mutatja meg a romlás
szélességét és mélységét. Azt az őstalajt, amiből természetesen sarjadt a koncepciós
per, a Tiszaeszláron csak ürügyet talált, de a fejekben, a torz eszmékben, a
mohó hatalomvágyban és konok maradiságban már előbb is szinte kész
összeesküvés. Összeesküvés? Igen, Krúdy nem egyszerűen antiszemita hecckampányt
lát e perben, hanem az államrend ellen irányuló, konzervatív konspirációt.
Amióta
Krúdy Gyula nem kitagadott, nem „dekadens” író, hanem páratlan értékeinek
kezdjük igazi helyét megkeresni, sokszor, sokan próbálták megfogalmazni, hogy
milyen kornak milyen írója volt ő. Nosztalgiák? De mennyi! Ám éppen nosztalgiái
ellenpontjaként válik gyilkos keménységűvé és teljes hitelűvé ítélete. Olyan
megbocsátó-szépen tudja lefesteni férfias figuráját azoknak, akiknek azután
rongyember voltáról, hitvány, gyáva tetteiről, ostobaságáról látszólag indulat
nélkül közli a megsemmisítő tényeket. S a szülőföld varázslatos világa,
tájainak ködhangulata, kúriáinak zsalugáterei mögül a kiszüremkedő, halk zene –
és a „feszítsd meg!” átharsogása e ködön és zenén...
Aki így,
aki ilyennek ismer valamit, benne többnyire csak gyűlöletest lát – és nem
igazolják-e gyűlöletét a tények? Krúdy úgy imádja Szabolcsot, ahogyan csak
szerelmetes szülőföldjét imádhatja, akit táj, ember, történelem testközel,
testmeleg emlékek ismerős viszonylatrendszerével, eleven emlékként holtáig
gazdagít. Miért is ne szeretné? Hiszen ismeri nemcsak az arcát, hanem a sorsát
is.
Mikor ő
született, már századok óta háttérbe szorult vidék ez, útjai elnéptelenedtek;
magukba fordult falvak, elvadult urak világa. A tutajosok végigsuhannak a Tiszán,
ha valami hasznot útközben hagynak, csak Tokajnak; úticéljuk
lentebb Szolnok, Szeged. Erdélyt nem köti már itt keskeny, utakkal zsúfolt sáv
a királyi Magyarországhoz; a Monarchiában átrendeződtek a Kárpát-medence
gazdasági erővonalai; már a só nem a Tiszán jön Máramarosból, a hortobágyi
gulyákkal nem kerülnek erre, fölfelé.
Krúdy nem
vegyít a szövegébe gazdaságtörténeti kiselőadásokat. Annál tisztábban ábrázolja
– a társadalmi és a politikai elemzéstől sem tartózkodva – a következményeket.
A maradiság forrásvidékét. A dacos, az úrhatnám, a csakazértis
akaratokat. A maffiává alakuló rokoni érdekszövetségeket, kompániákat. A részeg
duhajkodást, a bizonyos társadalmi helyzetben szinte kötelező
szoknyabotrányokat. Azt, ahogyan a fönt levők eszközemberkék seregét mozgatják,
s ellenszolgáltatásként mentik, a piszkos munka elvégeztetésében és „méltó”
honorálásában nagy rutinnal.
Azt az úri
társaságot, mely a zsidót is kész befogadni, ha az is urizál, átveszi a
dzsentri-viselkedés külsőségeit és a dzsentri normarendszerét. A szabolcsiaknak
azt a „krémjét”, akik közé egy zaftos, pletykálni és röhögni valót kínáló
különcség lassan ugyanolyan ajánlólevél, mint a családfa „de genere Huba”.
S nemcsak
azokról kapunk remek portré-sorozatot, akik a konstrukciós per mozgatói. Hanem
azokról is, akik között és akik ellen folyik a per. Krúdy csöppet sem
idealizálja azokat a parasztokat, akiknek jelentős része hitelt adott a
vérvádnak, és akiknek elfogult tanúskodása annyira nehezítette az igazság
feltárásának esélyeit. Alig talál közöttük „igaz embert”, de akármilyenek:
megbocsátó szeretettel-haraggal ír róluk, sok tekintetben ahhoz hasonlóan,
ahogyan Tömörkény ábrázolta a „célszerű szegény emberek” eszejárását,
küllemét, viselkedését. S nem idealizálja a tiszaeszlári
zsidókat sem, akiknek a védekezését nemcsak az évszázados megfélemlítettség,
hanem az ostobaság, a bár logikus, mégis káros bezárkózás, a fatalista
beletörődés is nehezítette.
Szabolcs
felett lelassult az idő járása, holtágaiból, állóvizeiből ártó gőzök gomolyognak
elő. Krúdynak nem voltak illúziói a Tisza Kálmán-korszakról. Jól mutatja ezt
rögtön a könyv elején a pesti antiszemita zavargások leírása, kommentálása. De
tudta, hogy ezzel a Szabolccsal szemben odafent lakik az igazság. És azok
oldalán, akik helyben is a maffia ellen fordultak, kockázatot vállalva, nehéz
szolgálatban szülőföldjük becsületéért.
Krúdy
napilap számára, s nyilván nem egy nekifutással, hanem a folytatásoknak
megfelelő részenként írta meg a tiszaeszlári Solymosi
Eszter történetét 1931-ben. Látszanak is az elvarratlan szálak. Minuciózusan kidolgozott jeleneteket elnagyoltak követnek.
Egyes alakok exponálása többet ígér, mint ami szerephez később jutnak, mások
szinte előkészítetlen tűnnek fel fontos csomópontokon. Néhol nem elég szerves a
dokumentumok egybeépítése a rekonstruált, illetve a nyilvánvalóan fiktív
részletekkel. Mindez keveset számít, alig ront. A remekmű sokat elbír.
A tiszaeszlári Solymosi Eszter 1931 tavaszán 101 folytatásban jelent meg a Magyarország
hasábjain. Könyv alakban – ez az első kiadása. (Magvető, 1975.)
(Valóság,
1975/11. 94-96. p.)