KÖNYVEKRŐL

Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter

Regénynek túl valóságos, szociográfiának túl regényes. A leghelyesebb talán korrajznak nevezni.

1882-ben tűnt el Solymosi Eszter. 1883-ban volt a nagy per. Híre Tiszaeszlár és Magyarország nevét hetekre kitette a világlapok címoldalára. Sokáig úgy tűnt, hogy mint szégyentáblára. De végül a vádlottakat felmentő ítélet született.

Fél évszázadra rá, 1931-ben Krúdy Gyula úgy szólal meg, mintha erezné, hogy már nincsen sok ideje hátra, és gyorsan el kell mondania, meg kell vallania, amit erről az ügyről ő tud, csak ő, senki más. Ezután még két évig élt.

Nem végzett új nyomozást. Ami a hírhedt vérvádat vagy akár csak a tiszaeszlári Solymosi Eszter mindközönséges eltűnését illeti, nem tárt fel rejtett bizonyítékokat. A per létrejöttének és kimenetelének leírásában elsősorban a korabeli – jegyzőkönyv részletességű, s rengeteg kitűnő szubjektív észrevétellel is kiegészített – hírlapi tudósításokra támaszkodott. És természetesen felhasználta Eötvös Károly alapvető műve, A nagy per jogászilag is, íróilag is hallatlanul érdekes és értékes anyagát. Felhasználta mindezeket közvetve, előtanulmányként, de magától értetődő módon közvetlenül is, ollózva-idézve belőlük.

Az egész ügy azonban Krúdy tollán úgy elevenedik meg, hogy semmi kétségünk nincsen: jogosan érezte megszólalását szükségesnek, tanúvallomását pótolhatatlannak. Egyrészt azért, mert az évek, az évekkel el nem tűnt, sőt újra burjánzó, torz indulatok kiáltóan aktuálissá tették az ötven év előtti tanulságokat. Másrészt azért, mert ő mindenkinél többet tudott, tudhatott erről a perről. Pedig lefolytatása idején kisgyerek volt, elkapatott nyíregyházi úrifiú.

Idézi nagyapja korabeli naplóját. Közli idősb Krúdy Gyula és 11 nyíregyházi ügyvédtársa a per körüli hadakozásokba beavatkozó folyamodványát. Említi egyik-másik koronatanúval való későbbi keletű ismeretségét. Tulajdonképpen így sem jutott azonban olyan adatokhoz, melyek ezt az egész országot felkavaró és szégyenbe borító koncepciós pert igazán új fényben mutatnák.

Honnan való hát Krúdy meggyőződése, honnan igaza; honnan az a tudása, ami valóban jogossá, indokolttá, morális kötelességgé tette sietős megszólalását, szinte a sírból mentett, késői tanúvallomását? A válasz banális, a válasz annak, aki jól ismeri Krúdyt, magától értetődő.

Krúdy otthon volt Szabolcsban.

Ismerte a helyet és a kort, ahol és amikor Solymosi Eszter 14 éves tiszaeszlári kiscseléd elveszte a Tiszában, zsidók elleni vérvád alapja lett. Ahol és amikor a kiscseléddel egykorú Scharf Móric, a tiszaeszlári zsidó templomszolga fia úgy vall apja, anyja, hitsorsosai ellen, mint a vízfolyás. A helyet és a kort, ahol és amikor a konok tagadás és az önpusztító beismerés látszólag követhetetlen logika és indulatok szerint váltakozik. Ahol és amikor rögtön akad tutajos zsidó és tutajos rusznyák Máramarosból, kik hamis hullát úsztattak volna le a Tiszán, hogy a ravasz eszlári zsidók azután Solymosi Eszterként bemutassák, mentségül prezentálják annak el nem metszett nyakát.

Ismerte Szabolcsot, ahol a kuruc függetlenség emléke, a nemrégi szabadságharc részben még élő hőseinek osztrákellenes és a kormányzó központi hatalom elleni indulatai a nemesi, azaz most már a dzsentri vármegye „önállóságának” olyan támogatásába torkollnak, amiben a jóra törekvés, a tegnapi progresszió is a visszájára fordul, s az „Ugocsa non coronat” szelleme jár vissza kísérteni.

A kiegyezés után, nehéz külső és belső körülmények szorításában korszerűsíteni, európaibb államéletet kialakítani próbáló központi hatalom megyei ellenzéke – most már egy szóba sűrítve – a polgárosodással száll szembe. A polgárosodásnak még azzal a felemás, elkésett változatával is, melybe annyi feudális maradvány épült be. S eközben a bálványozott Kossuth szavára sem adnak, amikor ő Turinból óva inti az országot az abszurd vérvád és általában a „zsidókérdés” dolgában; aki tegnap orákulum volt, ha rögtön meg nem tagadják, legalább azt terjesztik róla: egy bizalmába férkőzött zsidó hamisítja a leveleit...

Ismerte Szabolcsot? És az osztályt, amelyből vétetett. Krúdy egyik nagy „fogása”, hogy nem tárja fel aprólékos részletességgel – holott például a tárgyalást igencsak részletezi, és bőven elidőz sokféle apró momentumnál – a „nagy per” mögött húzódó „nagy összeesküvést”. Nem írja le rendre, hogyan fonódott az a maffia, melynek különböző rendű és rangú tagjai, szigorú feladatmegosztás szerint, hallatlanul szoros érdekszövetségben létrehozták az egész pert, az első, gonoszul elhintett kis gyanúmagvaktól a hamis vallomások olyan, első pillantásra szorosan záró szövevényéig, hogy majdnem sikerült elérniök a kívánt, a vérvádat „igazoló” ítéletet, a kolosszális justizmordot.

Nem tárja ezt fel. Csak érzékelteti. Mindig éppen azon a ponton diszkrét, ahol a szálak összefutnak, ahol a per konstruálásának csomópontjait eléri. Minuciózusan pontos viszont egy sereg mellékesnek tűnő jelenség körül. Ám éppen így, az események és az alakok leírásának, jellemzésének látszólag másodlagos vonásain szinte elédelegve, az apró történésekbe a nagyobbak logikáját, értelmét, lélektani és eseménytörténeti magyarázatát finoman elrejtve jelzi, bizonyítja, mutatja meg a romlás szélességét és mélységét. Azt az őstalajt, amiből természetesen sarjadt a koncepciós per, a Tiszaeszláron csak ürügyet talált, de a fejekben, a torz eszmékben, a mohó hatalomvágyban és konok maradiságban már előbb is szinte kész összeesküvés. Összeesküvés? Igen, Krúdy nem egyszerűen antiszemita hecckampányt lát e perben, hanem az államrend ellen irányuló, konzervatív konspirációt.

Amióta Krúdy Gyula nem kitagadott, nem „dekadens” író, hanem páratlan értékeinek kezdjük igazi helyét megkeresni, sokszor, sokan próbálták megfogalmazni, hogy milyen kornak milyen írója volt ő. Nosztalgiák? De mennyi! Ám éppen nosztalgiái ellenpontjaként válik gyilkos keménységűvé és teljes hitelűvé ítélete. Olyan megbocsátó-szépen tudja lefesteni férfias figuráját azoknak, akiknek azután rongyember voltáról, hitvány, gyáva tetteiről, ostobaságáról látszólag indulat nélkül közli a megsemmisítő tényeket. S a szülőföld varázslatos világa, tájainak ködhangulata, kúriáinak zsalugáterei mögül a kiszüremkedő, halk zene – és a „feszítsd meg!” átharsogása e ködön és zenén...

Aki így, aki ilyennek ismer valamit, benne többnyire csak gyűlöletest lát – és nem igazolják-e gyűlöletét a tények? Krúdy úgy imádja Szabolcsot, ahogyan csak szerelmetes szülőföldjét imádhatja, akit táj, ember, történelem testközel, testmeleg emlékek ismerős viszonylatrendszerével, eleven emlékként holtáig gazdagít. Miért is ne szeretné? Hiszen ismeri nemcsak az arcát, hanem a sorsát is.

Mikor ő született, már századok óta háttérbe szorult vidék ez, útjai elnéptelenedtek; magukba fordult falvak, elvadult urak világa. A tutajosok végigsuhannak a Tiszán, ha valami hasznot útközben hagynak, csak Tokajnak; úticéljuk lentebb Szolnok, Szeged. Erdélyt nem köti már itt keskeny, utakkal zsúfolt sáv a királyi Magyarországhoz; a Monarchiában átrendeződtek a Kárpát-medence gazdasági erővonalai; már a só nem a Tiszán jön Máramarosból, a hortobágyi gulyákkal nem kerülnek erre, fölfelé.

Krúdy nem vegyít a szövegébe gazdaságtörténeti kiselőadásokat. Annál tisztábban ábrázolja – a társadalmi és a politikai elemzéstől sem tartózkodva – a következményeket. A maradiság forrásvidékét. A dacos, az úrhatnám, a csakazértis akaratokat. A maffiává alakuló rokoni érdekszövetségeket, kompániákat. A részeg duhajkodást, a bizonyos társadalmi helyzetben szinte kötelező szoknyabotrányokat. Azt, ahogyan a fönt levők eszközemberkék seregét mozgatják, s ellenszolgáltatásként mentik, a piszkos munka elvégeztetésében és „méltó” honorálásában nagy rutinnal.

Azt az úri társaságot, mely a zsidót is kész befogadni, ha az is urizál, átveszi a dzsentri-viselkedés külsőségeit és a dzsentri normarendszerét. A szabolcsiaknak azt a „krémjét”, akik közé egy zaftos, pletykálni és röhögni valót kínáló különcség lassan ugyanolyan ajánlólevél, mint a családfa „de genere Huba”.

S nemcsak azokról kapunk remek portré-sorozatot, akik a konstrukciós per mozgatói. Hanem azokról is, akik között és akik ellen folyik a per. Krúdy csöppet sem idealizálja azokat a parasztokat, akiknek jelentős része hitelt adott a vérvádnak, és akiknek elfogult tanúskodása annyira nehezítette az igazság feltárásának esélyeit. Alig talál közöttük „igaz embert”, de akármilyenek: megbocsátó szeretettel-haraggal ír róluk, sok tekintetben ahhoz hasonlóan, ahogyan Tömörkény ábrázolta a „célszerű szegény emberek” eszejárását, küllemét, viselkedését. S nem idealizálja a tiszaeszlári zsidókat sem, akiknek a védekezését nemcsak az évszázados megfélemlítettség, hanem az ostobaság, a bár logikus, mégis káros bezárkózás, a fatalista beletörődés is nehezítette.

Szabolcs felett lelassult az idő járása, holtágaiból, állóvizeiből ártó gőzök gomolyognak elő. Krúdynak nem voltak illúziói a Tisza Kálmán-korszakról. Jól mutatja ezt rögtön a könyv elején a pesti antiszemita zavargások leírása, kommentálása. De tudta, hogy ezzel a Szabolccsal szemben odafent lakik az igazság. És azok oldalán, akik helyben is a maffia ellen fordultak, kockázatot vállalva, nehéz szolgálatban szülőföldjük becsületéért.

Krúdy napilap számára, s nyilván nem egy nekifutással, hanem a folytatásoknak megfelelő részenként írta meg a tiszaeszlári Solymosi Eszter történetét 1931-ben. Látszanak is az elvarratlan szálak. Minuciózusan kidolgozott jeleneteket elnagyoltak követnek. Egyes alakok exponálása többet ígér, mint ami szerephez később jutnak, mások szinte előkészítetlen tűnnek fel fontos csomópontokon. Néhol nem elég szerves a dokumentumok egybeépítése a rekonstruált, illetve a nyilvánvalóan fiktív részletekkel. Mindez keveset számít, alig ront. A remekmű sokat elbír.

A tiszaeszlári Solymosi Eszter 1931 tavaszán 101 folytatásban jelent meg a Magyarország hasábjain. Könyv alakban – ez az első kiadása. (Magvető, 1975.)

LÁZÁR ISTVÁN

 

(Valóság, 1975/11. 94-96. p.)