Krúdy Gyula: A vörös postakocsi.

Írta: Lázár Miklós.

A kilencvenes évek derekán egy nyírségi fiatalember érkezett Budapestre, hogy életét az irodalomnak szentelje. Húszéves volt, mindenkinél egy fejjel magasabb, csupa csont és izom, de arckifejezésében, főleg dióbarna szemében fájdalmas bágyadtság borongott, a fejét féloldalt viselte, hosszú ujjaival, mintha araszonként mérte volna az utat, amely korai sírjához vezet. A különös fiatal ur öltözködésében is elütött pesti kartársaitól. Ruházata a kávéházi bohém és a vidéki gavallér különös keveréke: széles karbonári kalapot hordott és magas gallérjára lengő fekete máslit kötött, de nadrágjának szabása a huszártisztekéire emlékeztetett és lovagló pálcáján ötágú korona volt. Évekig alföldi városokban a helyi sajtót képviselte, egy kötetre való novellát is írt már, de tollforgató hírét inkább színházi kritikáinak köszönhette. A K. Gy. jegyű bírálatokat izgalommal várták Debrecenben és Nyíregyházán, mert írójuk a hórihorgas világfájdalom, nem rettent vissza attól sem, hogy álláspontjának az öklével szerezzen tekintélyt. Ez a világ, ahol Krúdy Gyula nevelkedett, a magyar Provance. A végtelen homoktenger, amely a nyírségi városokat átöleli, az égboltozat színorgiái, őszi alkonyatkor kigyullad a horizont, nagy tűzvész pirosas-sárga árnyalataiban égve, télen acélszürke, fehér és világoskék sávokkal, enyhe időben az álmodó tengerhez hasonló, úgy néz le a kettős tornyokra, a szérüskertekre, a nyírfákkal szegélyezett utakra, anyás tekintettel,, mint a dajka az ölében szunnyadó gyermekre; száraz időben örök porfelhő kóvályog a levegőben, ami az embereket arra szoktatta, hogy kissé lehajtsák a fejüket és befelé nézzenek, merengve, elgondolkozva az életen; a népesség a magyarnak és a szlávnak egymásba omlása, gőgös, érzelmes, minden nemes és nemtelen szenvedéllyel megvert, gyűlölni és szeretni, hevülni és kilobbanni úgy tud, mint semmi másfajta, romantikus, fényűző, szerelmes és hazárdőr, megingathatlanul konzervatív, a halál számukra nem több, mint amikor a fáradt arató végignyúlik a kévéjén, az élet pedig májusi séta erdei tisztáson, ahol kedveseink is gyakran megpihentek.

A magyar Provancenak meg kellett szülni a maga Alphonse Daudet-jét, mint ahogy két egészséges emberpár ölelkezésének szükségszerű következménye a gyermek.

——

Ne csudálkozzék senki azon, hogy Krúdy Gyula, aki teljes írói készséggel, rendkívüli értékekkel, a mesemondásnak nálunk olyan kivételes bőségével és passziójával kezdte pályáját, kevés hijján tizenöt évig a pesti újságírás és irodalom mostohagyermeke volt, elszigetelve, magára hagyva, anyagi és erkölcsi elismerés és biztatás nélkül dolgozott, úgyszólván önmagának és néhány finom lélek szórakoztatására és gyönyörködtetésére. A hozzá hasonló egyéniségek és tehetségek rendes sorsa ez, a szenvedésektől és szenvedélyektől feldúlt élet, a mesterségük iránt való végtelen gyöngédség és érzékenység, ami útját állja annak, hogy talajukat találják. Az a hitem, hogy igazi művésznek a mellőzés és a közöny csupán látszólag van ártalmára, valójában nem haszontalan, mert magára utalja, lazítja, elmélyedésre készteti, hozzájárul a kiforráshoz, emberek, életviszonyok zavartalan megismerésére vezeti, színében és ízében nemesül, mint a pezsgő, amit évekig őriznek dohos pincék gádorában. Krúdy művészetének is az elvonulás, a kétség és reménytelenség évei adták azt a sajátos, hasonlíthatlan patinát, ami írásait oly vonzóvá, becsessé és egyénivé teszi.

——

A vörös postakocsi című regény, (Singer és Wolfner kiadása, 1913.) nemcsak azért jelentős eseménye Krúdy Gyula írói pályájának, mert az olvasóközönség és ami kevésbbé fontos, a kritika is lelkendező zsebkendőlobogtatással fogadta. A legfrissebb Krúdy-kötetet teljessége emeli az író egyéb munkái fölé. Ebben minden benne van, ami veleszületett, kifejlődött és eltanult kvalitása eddig felcsillant, érvényre jutott és bámulatba ejtett, ebben az egész ember és az egész író áll ki a porondra, elragadóan férfias tartással, egy őszülő úriember, a harmincon túl, aki egy elérzékenyült pillanatában meglibbenti a múltját, leveti zárkózottságának mellvértjét , és halkan, szivarozva mesélni kezd. Az elmúlt esztendők története „A vörös postakocsi”, a kilencvenes évek Pestjének mesteri leírása, drága, hervadt acélmetszet, leheletnyi aranykeretben. Nem egyenletes, vasszerkezetből összepántolt regény, ahogy a francia klasszikusok tanítják; — ez a költő a saját bőrén tanulta meg a mesterségét, nem könyvből, mások után érezve, ami a könyvben fáj, az néki is sajgott, ami szívfacsaró keserűség a borongós fejezeteken átreszket, szemben virrasztott vele kávéházi asztalnál, vagy az ágya támlájáról leselkedett rá. A magyar író regénye nem kerti ház verandáján készült, vagy regényes park gesztenyefája alatt, gondtalan jólétben, boldog elmélyedés érett gyümölcseként. Így szép, így emberibb, így tökéletes!

——

Ha gondolkodom, hogy Krúdy Gyula íróművészetét, mely festő alkotásához hasonlítsam, két hollandus jut az eszembe: Adrian Brower és David Teniers. Mind a két festő tisztára novellista és az író annyira tudatosan piktor, hogy szinte érezhető olykor, mint állítja be a figuráit vászonra és mily babonás biztonsággal keveri színeit egy-egy természeti kép megérzékesítésére. „S közben gyermekesen lágy tekintetet, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér a törpe fűzfák, elhagyott kis hidak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból...” Ilyen és ehhez hasonló száz akad a regényben. A férfias szentimentalizmus, amely mögött egész világnézlet rejlik, egy írónál sem olyan ellenállhatatlanul rokonszenves és megnyerő, mint „A vörös postakocsi” szerzőjénél. Van egy fejezete, címe: Indiában rossz volt a termés, a Jókai-regények legjobbjainak hömpölygő folyamatosságára, bódultan érdekfeszítő oldalaira emlékeztet. Alvinci Eduárdnak hívják a vörös postakocsi tulajdonosát, de a regény igazi hőse nem ő, hanem Rezeda úr, a múlt ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekintgető férfiú, maga az író, félreismerhetetlen inkognitóban. A regény így nemcsak Budapest kortörténeti dokumentuma, de a mai magyar íróé is, azé az íróé, akinek a jövője mindenkiénél jobban izgat és érdekel. Beláthatatlan írói karriér áll Krúdy Gyula előtt. Most megindult rajta.

(Pesti Napló, 1913/218. /szeptember 14./ 21. p.)