A mai színházi est.

I.

Krudy Gyula: Zoltánka.

— A Magyar Színház bemutatója. —

1.

— Örökre! — mondja a kedves doktor bácsi; Szendrey Júlia igéző toilettében az ajtó előtt áll, a karosszékben, fehér párnára hajtva fejét, Petőfi Zoltán pihen, ez a kis feketerigó, aki a kőszáli sas útját akarta követni a végtelenben. Oly gyenge volt szegény, hogy elszédült, amikor a magasba nézett. Most meghalt, csendesen és hősiesen; a tüdővészes és a zseni közt csupán annyi a különbség, hogy az egyik testi, a másik lelki rendellenesség. Az elmúlás kiegyenlíti ezt a különbséget is. Zoltánka halott arca, mondják, csudálatosan emlékeztetett Petőfi Sándor borongós arckifejezésére. A függöny legördül, de Krudy Gyula annyira primitív és mégis öntudatos művészete tovább cseng hallgatói szívében; az orgona hangja ez, amely templomi áhítatot parancsol. A színház pedig, ahol Krudy első színpadi műve megelevenedett, nem templom, még a hangversenyterem fülledt ünnepélyességéhez sem hasonlítható. (Ennek a színműnek méltó előadásához nemes tradíciók kellenek, lelkes és lelkiismeretes rendező, színészek, akikben hit és rajongás él, a Nemzeti Színház jut eszembe csupán, bár összes színházaink működésében ebben a szezonban fájdalmas dekadencia érezhető.) A mai est meleg és őszinte sikerében kevés része van a Magyar Színháznak. Mély és megindult hódolatunk az íróé.

2.

Négy gyönyörű novella. Az első Szendrey Júliáról szól, akit még tömjénfüst leng körül, az elesett költő szerelme. Mily érthető és emberi az a lázas és állhatatos hajsza, amivel az 1850. utáni Pest fiatalsága a szép asszony után vetette magát. Még ma is, hogy az isteni Júlia porából talán már kamélia nyílik, átborzong rajtunk a hím kíváncsisága: az ajka íze, Petőfi itta; a válla remegése, Petőfi karja fonta át; a karja fehérsége, Petőfi hajtotta rá megittasult fejét. Krudy Gyula tágranyílt szemű érzékisége, stílusának buja illata még fokozza Szendrey Júlia jelenlétének testiségét. Valóban ez a hölgy az, aki a költő fejfájára sötét lobogóul akasztotta özvegyi fátylát, az érzelgős, kacér, sajátszerű társadalmi helyzetétől bódult asszony, amint a függönyeibe temeti a fejét és lopva a havas utcát figyeli. A gavallérja hajadonfőn áll a sarkon, lakkcsizmában és galambszürke pantallóban, kékre fázott kezében rózsabokrétát szorongat. (Ezt a bidermájer-képet ily hűen csak Krudy Gyula festhette, az ő színei ragyognak itt, mindazok az előkelő és ellenállhatatlanul vonzó kvalitások, amelyek az írónak megkülönböztetett pozíciót biztosítottak a modern magyar litteraturában.) Az első felvonás után teljes hangulat áradd a nézőtérre. És ahogy Zoltánka belép tépett, fekete dolmányában, fürjtollas, poros kalapkájában, saját magyar sorsunk tragikuma nyilal belénk. Júlia asszony bálba készül, az üres lakásba beoson két rongyos magyar színész, Petőfi Zoltán céltalan bolyongásának kísérői. Egy verset dalolnak az elbukó hattyúról, az élet fájdalmairól; egy ismeretlen Petőfi-költeményt. Megrázó hatása van. Krudy novellisztikus beállítása minden színpadi tudatosság nélkül a lélekbe markol. Egy pillanatra elmúlt ifjúságunk fénye fátyolozza el a szemünket, nyárfák zizegnek, egy tó vizébe fehér kavicsok hullanak, esti séták a ligetben, amelynek lombjait bizonyára kivágták már, fejszecsapások ütemes zaja, egy fehérruhás kisleány a zsebkendőjét lengeti, őszi este temeti el a kis várost, az emlékezés göröngyei hullanak a múlt koporsójára. — A gödöllői erdőben verset ír Zoltán és egy rajongó, bájos gyermek ölébe hajtja lázas, beteg fejét. Csudálatosan finom és artisztikus ez a felvonás, annyira üde és friss, mint az erdei tisztás, amely az élettől búcsúzó Petőfi Zoltán boldogtalan, első és utolsó kalandjának tanúja. — Zoltánkának még egyszer játszanak a színészek, szerelmese megsimogatja a homlokát, aztán minden emóció nélkül utolsót pislog a kiégett kanóc: Petőfi fia csöndesen elszenderül...

3.

Krudynak kedves témája a forradalom utáni írók fantasztikus, korcsmázó ifjúsága; az öreg Szendrey nyers és konok közönye, amivel a gyűlölt Petőfi fiának killobbanását nézte, a vándorló színészek borgőzös útja, Zoltánka emésztő sóvárgása; néhány, tökéletes acélmetszetre emlékeztető írása tanúskodik arról, hogy bus-komoly, férfias lírája mennyire elmerült e korban, hogy érzi és érti a szerepeit, mily szeretetteljes közösséget tart az ősi magyar bohémek kalandos életével. A „Zoltánka” ezeknek a hangulatoknak becses ajándéka. Egy nagy és kiforrott költői talentum szól benne a publikumhoz, keresetlen eszközökkel a makulátlan, szűzi irodalom hangján. Megvalljuk, aggódva néztünk a mai premier elé. Megértik vajjon, lesz visszhangja Krudy szépségektől túlzsúfolt színművének?

Őszinte meghatottsággal adjuk hírét Krudy Gyula rendkívüli sikerének. A közönség már az első felvonás alatt beleélte magát a darab hangulatába és felüdülve, boldogan élvezte az író nagyszerű magyar stílusát; előbb a mű magyarsága fogta meg, aztán önfeledten követte az írót, aki magával vitte a nézőteret olyan régiókba is, ahol a pesti bemutatók publikuma már régen nem járt. Az első felvonás után nyolcszor, a második után húszszor, a harmadik után még többször tapsolták ki a függöny elé Krudy Gyulát, a negyedik felvonás alatt rég nem látott megindultság lett úrrá a nézőtéren. Krudynak a darab végén még számtalanszor kellett megköszönnie a közönség tomboló elismerését.

4.

A szereplők közül elsősorban Cs. Aczél Ilonát kell megemlítenünk, aki Szendrey Júlia nehéz szerepében teljes illúziót keltett. Sugárzóan szép és értelmes volt, művészi pályája legnagyobb és legértékesebb sikerét aratta. A Nemzeti Színház súlyos hibát követett el, amikor a művésznőt elengedte. Aczél Ilonát nyílt színen is megtapsolták és minden felvonás végén ismételten hívták a lámpák elé. Emlékezetes estéje volt; remélhető, hogy ezután gyakrabban gyönyörködünk finom, keresetlen és oly kifejező művészetében. Törzs, a tüdővészes, rajongó Zoltánka, intelligens, komoly színészi munkát produkált. Legjobb volt a negyedik felvonásban. Nagyszerű vén komédiás Papp Miska, aki a mai estén talán a legközelebb járt ahhoz a figurához, akit az író elgondolt. Verő Márta újra meglepett bájosságával és egyszerűségével. A közönség tüntető melegséggel fogadta. Igen jó Dobos Margit egy komorna szerepében. A többi szereplő játékához, a szerző iránt való tiszteletből, ez alkalommal nincs szavunk

Lázár Miklós.

 

(Pesti Napló, 1913/271. /november 16./ 17-18. p.)