Hivatalosan halálra ítélte a főváros a tabáni
Mélypincét
„500 éves építkezés, de nem műemlék” –
hangzott el a helyszíni szemlén az utolsó ítélet
Mélypince! ... Van-e, aki e
nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor,
Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük
-, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú
és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor
és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen
székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije
mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is
sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor
híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két
partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása
miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca
6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs
Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca
7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál
szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek
egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik,
nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új,
modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép
emlékekről...
„Alapítva 1549-ben”
Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt
már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De
a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el
végkép. Hírmondót hagynak belőle az
utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad.
Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben
elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a
borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott
arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos
Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a
beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz
felé a tábla:
„Vendéglő a Mélypincéhez.
Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi
bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek
barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja,
melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem
Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt,
egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak
megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos
bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald.
Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő
mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.”
Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad
kételkedni az évszámban senkinek!
Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje
Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át
mindazt, ami a Mélypincével 1549-től
1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a
múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum,
mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották
ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán
nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos.
Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi
bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi
épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és
hírlapíró urak biztattak, hogy ez az
épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben.
Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán,
épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni
szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A
fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk.
Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a
bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római
boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent
szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták
fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam,
ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül,
hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén
megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést:
„500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés
nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ...
Őszintén szólva
azt reméltem, hogy
műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a
felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.
„Tizenhét állandó kuncsaftot
vesztettem el eddig”
Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta
jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a
gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már
elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el.
Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a
tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt
meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd
el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új
paloták nőnek ki a földből.
De mi
tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...
A Mélypince halálára
Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi
kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe
a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a
verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az
utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc
strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,
Mindent, mi régi, elpusztítanak,
Az apró, csendes kis házak helyét
Gőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset
ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a
feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes
Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces
emléksorok váltakoznak az albumban.
(Érdekes,
hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba
kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt
írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez
címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy
Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince
haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja
valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)