Disznóölés a Margitszigeten

Írta LESTYÁN SÁNDOR

Krúdy Gyula emlékének

Három király napja után, amikor vidéken egyremásra ölik le a disznót és a Jászságból, meg Csongrádból felrándult, bárány bőrrel bélelt, zsinóros harang-bundában gömbölyödő ismerőseim egyre gyakrabban mesélnek a disznótorokról (sőt H. R. barátom még kóstolót is küldött, a régi világ divatja szerint!), eleven képekben kísért az emlék: egy disznóölés története a Margitszigeten. Azt hiszem, az utolsó disznóölés volt azon a tájon, sőt azt megelőzően se igen láttak Szent Margit király kisasszony kolostorának romjai és Arany János tölgyei ilyesfajta vérengzést, amióta Palatinus Jóskáék elköltöztek a sárgult metszet-laphoz hasonló főhercegi lakból.

Van ennek a szigeti disznóölésnek egy másik oldala is, ami emlékezésre és nyomdafestékre érdemesíti: Krúdy Gyula disznóját öltük le a kilencszázhuszas évek elején a szigeten! Csak éppen azt nem tudom, hogy jutott Gyula bácsi a disznóhoz, holott az egyenesen irodalomtörténeti adat volna, mert ha ő eleven disznóhoz juthatott, akkor valami rendkívülit kellett alkotnia! (Az a kérdés, hogy az irodalom területén-e, vagy az Otthon Körben kártyaasztalnál, miután többnyire páros művészetből – írásból és az ördög bibliájából – teremtette elő a pénzt, ha a föld alól is elő kellett teremtenie.)

Gyula bácsi akkoriban a régi főhercegi kastély emeletén lakott, mint egy várúr, a múlt dicsőségéről regélő romok között. Mert – mi tagadás – a kastély abban az időben nem volt jó állapotban: az ablakon besüvített a szél, mely Óbuda felöl kelt át a jeges Dunán, a vakolat málladozott és a tetőt állandóan toldozni-foltozni kellelt, hogy be ne csurogjon a víz, meg az olvadó hólé a padlásra, ahol megáztak volna az egerek, melyek ócska könyvek és folyóiratok rágcsálásával foglalkoztak. Ma sem értem, hogy tudtak úgy elszaporodni, miután Gyula bácsiék kamrájára hiába is jártak volna, ott legfeljebb a kopott szőrű kandúr várta őket, maga is zörgő oldalbordával, örökösen prédára lesve. A szobában, ahol Gyula bácsi dolgozott, állandó, kellemes muzsika szólt a magasból, a padlás felöl: az egerek futkosásának, kapirgálásának szelíd, falusi muzsikája. Éppen csak a hangszerelés volt tökéletlen, nem volt dió a padláson, mellyel az egérhad gurigázhatott volna, ami az ilyesfajta zenei művet oly vonzóvá emeli, gyermekkori mesehangulatba ringatva a hallgatóságot.

A kastély feljárója sötét volt, egy szál dróton himbálódzó ócska villanykörte világította meg a kőlépcsőket, melyeket még József nádor ezüstsarkantyús csizmája és Alexandra Pavlovna nádorné, az orosz császárleány pici cipellője kezdett kikoptatni, több mint egy évszázaddal azelőtt! Bizony, nem ilyen állapotban volt a kastély a nádor életében, amikor a bécsi kongresszus lerándult Budára és három uralkodó szüretelt a szigeten. Bihari muzsikájára táncoltak a koronás fők a szüretelő leányokkal, akik nem voltak mások, mint a jó budai polgárok népi ruhába öltöztetett bájos leányai. (I. Sándor cár őfelségének, a hagyomány szerint, romantikus szerelmi kalandja is akadt ezen a szigeti szüreten, de hát ez most nem ide tartozik.) Azóta polgári lett az egész sziget és polgári lakóhely lett a főhercegi kastély is, bár Gyula bácsi személyében fejedelmi lakó élt a falak között. Ami a régi kastélyból omladozó formájában is megmaradt: az ég volt, mely föléje borult, a szigeti fák, melyek körülölelték, a Duna, mely ezüstösen csillogott nyári éjszakákon a holdfényben és a rózsaillat, mely a kertészet felől szállt el hozzá bódítón, néhai Tusi Károly főhercegi, udvari kertész művészetének emlékét idézve.

*

Itt élt, Krúdy Gyula, a sziget szerelmese, aki úgy mesélt nekem a sziget régi lakóiról: Arany Jánosról és Salamon Ödönről (a „fejedelem”-ről), egykori regatta ünnepélyekről és táncvigalmakról, mint én most őróla és a disznóölésről, melynek a kövér koca csak jelképes hőse, főhőse maga az író!

Egy kedves kis újságot is szerkesztett Gyula bácsi abban az időben a szigeten. ,,Szigeti séták” volt a címe. Egyszemélyben volt a lap főszerkesztője, kiadója és hirdetési ügynöke (ez utóbbira különös súlyt helyezett!). Négyen voltunk a munkatársak: boldogult Hunyady Sándor, aki akkoriban pihenő újságíró volt és színdarabírásról álmodozott, Kárpáti Aurél, aki mellettem lakott a „Kis-szállodá”-ban és Szép Ernő, aki az igazgatósági épület egyik földszintes lakásában rezideált és órákig elbeszélgetett a sárgarigókkal, mikor azok az ablakára szálltak. Én voltam a legfiatalabb a szerkesztőségben, Krúdy Gyula tehát a „reportás”-t bízta rám, ami tudvalévően frissességet, fürgeséget és ifjúi odaadást követel. Első riportomban Gyuri bácsit szólaltattam meg (teljes nevén Helyes György), aki a Kis-szálloda (írók és költők szállodája) postása volt. Gyuri bácsi mint inasgyerek kezdte pályafutását a Kis-szállodában, Arany tekintetes úr cipőit pucolta és Arany Jánosné tekintetes asszony elé ment a hajóállomáshoz, hogy átvegye tőle az ennivalóval megtömött szatyrot, melyben Toldi írójának „hazai” tápláléka volt, mellyel a szigeti felsővendéglő főztjét pótolgatta. Gyula bácsi azt mondta, hogy a „Szigeti séták” munkatársait illő tiszleletdíjban fogja részesíteni s állandóan K. S. bankártól várt egy nagyobb összeget, melyből a nyomdaszámla is futná (mert a lapot természetesen hitelbe nyomták!), ám ez az összeg soha nem akart megérkezni. A bankár külföldi úton volt s mire hazaérkezett, a „Szigeti séták” kénytelen volt beszüntetni megjelenését. Gyula bácsi lótott futott pénz után, hogy a lapot feltámaszthassa s azon a reggelen, mikor bekopogtatott hozzám, azt hittem, a „Szigeti séták” ügyében hoz örvendetes híreket. (Az elmaradt honoráriumra nem gondoltam sem én, sem a munkatársak, szégyen, gyalázat is lett volna arra gondolni!)

Ám Gyula bácsi nem a lapról beszélt, ahogy korareggel ott állott az ágyam mellett, botratámaszkodva: kissé félrefordított fejjel, ami a szokása volt, hanem közölte velem, hogy beválasztott a küldöttségbe, mely a dunai rendőrkerület kapitányához készül. Egyáltalán tudatta, hogy a küldöttség kettőnkből áll s ebben a felemelő tudatban nyomban kiugrottam az ágyból. Mialatt öltözködtem, Gyula bácsi elmondta, hogy „valami ostoba rendelet” miatt a szigeten nem szabad tüzet rakni. Márpedig erre okvetlenül szükség van, miután nála holnap reggel disznóölés lesz és a leszúrt kocát meg kell perzselni. (Hogy el ne felejtsem, kissé fogvacogva kapkodtam magamra a ruhát, mert a szigeti szobákban ugyan nem volt tilos tüzet rakni, de kis vaskályhám, ott a II. emelet 45.-ben, csak ritka, ünnepélyesebb alkalmakkor lakhatott jól fával: vitán felül áll, hogy anyagi körülmények miatt.)

Mikor elkészültem, megindultunk Gyula bácsival a hóban, szűzfehér hóban, a menyasszonyi fehérbe öltözött szigeti fák között, ugrándozó rigók és fagyoskodón károgó feketevarjak között a lóvasúthoz. Pistának hívták a lovat, sőt Pistának hívták a kocsist is, mely a ma már gyerekjátéknak tűnő kis alkalmatosságot a Felső-szigetről az alsószigeti megállóig vezérelte. De az ablakokra szebbnél szebb jégvirágokat rajzolt a tél és én a jégvirágok csokrába egy szívet karcoltam, meg egy „F” betűt, kacskaringósan. Hol van már az a tél, a jégvirágos lóvasúti ablak az én „F” betűmmel s a szívemmel, mely akkoriban egy huszesztendős ifjú szívének dobbanásából került az ablakra! És hol van Gyula bácsi, szép szigeti éveim Krúdy Gyulája! Már Geguss Dániel sincs, aki akkor a dunai rendőrkerület kapitánya volt, írók, újságírók és kutyák barátja, maga is lelkes tollforgató! Hozzá állított be „a küldöttség”, neki terjesztette elő Gyula bácsi a kérést és a kapitány úr hamiskásan hunyorgatott a szemüvege mögül: „Értem, értem... Komoly dolog... A disznóölés nagyon komoly dolog!” – mondta s látszott, hogy egész lelkével magáévá tette ügyünket. Megígértette Gyula bácsival, hogy a tűzre vigyázni fogunk, aztán „kivételesen” megadta az engedélyt. Egy cédulát is kaptunk, aláírással és körpecséttel, azt Bosuyákovits fogalmazó úrnak kellett leadni, aki a margitszigeti rendőrkülönítmény parancsnoka volt. Én aztán el is búcsúztam Gyula bácsitól, mert éppen ideje volt, hogy a szerkesztőségbe menjek, de ő még a lelkemre kötötte, hogy reggel nyolcra pontosan a kastélyban legyek, akkorra van odarendelve Óbudáról a böllér. Felugrottam a villamosra, mely a szerkesztőség felé vitt, ő még állt egy darabig a Vámház-körúton, a szikrázó téli napsütésben és integetett utánam a botjával. Aztán láttam. hogy megindul a csarnok felé, mert a csarnok mögött ismert egy kis kocsmát, ahol igazi, kisüstön főzött szilvóriumot mérnek.

*

Ma is restellem, de elkéstem azt a felemelő pillanatot, amikor a böllérkés a disznóba vágott. Mire a kastély elé érkeztem, már lobogott az ellapátolt és elegyengetett havas mezőn a tűz és a kocát éppen a lángok közé emelték. Lehetett vagy másfél mázsányi, hárman-négyen is bajlódtak vele. Már perzselődni kezdett a szőre, már megcsapta az arcomat az a jellegzetes illat és Gyula bácsi kissé neheztelve fordult felém: „Nem kapsz a farkából, mert elaludtál!” Ebben a pillanatban éktelen sivítás tört fel a lángok közül, szinte kísértetiesen hangzott, mintha a leszúrt disznó szelleme incselkedne velünk, de nem szellem volt, hanem maga a disznó! Hosszul irányozhatta a böllér a kését, a szúrás nem ölte meg a kocát, csak elkábította. A perzselő tűzben, hogy-hogynem magához tért, s a feltámadt életösztön olyan erőt adod neki, hogy – kiugrott a lángokból és uccu. vad vágtába kezded a kertészei irányában! Visított, sivalkodott éktelenül!... A szőre égett, olyannak tűnt, mint egy eleven fáklya, amint rohant a havon, tüzes uszályával és a füstfelleggel, ami ezt a szikrázó, izzó uszályt hamuszürkén, hosszú, lebegő fátyolként bészegte!

A poraiból, illetve tűzből feltámadt disznó rohant a szigeten és mi utána! Elől Gyula bácsi és a böllér, én a nyomukban, mögöttem pedig a népség-katonaság és a Krúdy-gyerekek: Ilonka, Mária és a kis Gyula! (A legkisebb, akkor még csak járni tanult.) Rohant az égő, lángoló disznó s mi nem tudtuk beérni. Elvágtatott a kertészet mellett, a kis kápolnánál, a romok között, hóbuckákon, gödrökön, ahogy mondani és írni szokás: árkon bokron keresztül! Alólunk csak a paripa hiányzott és kezünkből a hosszúnyelű lándzsa, hogy indiai vaddisznóvadászatnak tűnjön a kép, a hóban, a télben, zúzmarás fák és égi vattával teletömött cserjék közölt. „Hohó!” – ordította az óbudai böllér. „Hohó! Fogják meg!” Gyula bácsi a nyelvével csettentgetett, teljesen céltalanul: „Koca! Koca ne!” A Krúdy-gyerekek nyilván azt hitték, hogy mind ez csak látványosság és az ő szórakoztatásukra történik. Nevettek, viháncoltak, hasra estek a hóban, aztán feltápászkodtak és rózsás arccal, harsogva, nevetve loholtak a felnőttek után. Az óbudai böllér (az első világháború katonája volt) pontos haditervet dolgozott ki: be kell keríteni a „vadat!” Úgy rendelkezett velünk, mint egy hadvezér. Be is kerítettük a disznót a Nagyszálloda előtti tágas hómezőn, de kitört és egyenesen a Nagyszálloda felé vágtatott! Még mindig lángolt, még egyre égett s a hangja egyre rémesebb lett. Úgy visított, mintha nem perzselődne, hanem elevenen nyúznák!

A Nagyszálloda személyzete, portás, liftes, szobaleány, pincér mind csatlakozott a hajtóvadászathoz. Sőt a lóvasúti kocsis, a fürdő pénztároskisasszonya, meg a himlőhelyes arcú „Kroncsi néni”, a szigeti kistrafik bérlője is. A szálloda vendégei az ablakokból nézték a nem mindennapi látványosságot és a szigeti patikus azt ordítozta, hogy hívni kell a tűzoltókat!

Gyula bácsi éktelen haragra gerjedt: „Nem oltani kell a kocát, hanem meg kell fogni!” A bölcs patikus erre a rendőrséget indítványozta. Szerencsére nem került sor sem erre, sem arra, mert a koca egyszerre csak végsőt ordított, aztán összerogyott. „Kampec!” – mondta az óbudai böllér, aki elsőnek merészkedett hozzá a késével és megadta a végérvényesen kimúlt állatnak a kegyelemdöfést.

...Lóvasúti kocsi vitte vissza Krúdy Gyula kocáját a kastélyhoz. Perzselni már alig-alig kellett, aztán annak rendje és módja szerint, nyírségi recept és óbudai kivitelezés alapján megtörtént a feldolgozása.

A disznótoron már mindannyian jót nevettünk a történeten. Nem is volt semmi hiba a hurka kolbász, frissen sütött vér és pirosló pecsenye körül. Gyula bácsi a töltött káposztával is meg volt elégedve, de mire ott tartottunk, elfogyott a bor! Ilonka, a nagyobbik Krúdy-leány, leszaladt az éjszakában a Dunához s tölcsért formálva a tenyeréből, kiabálni kezdett Óbudára, Darabcsiknak, a sánta csónakosnak, hogy jöjjön át. Darabcsik átevezett a zajló jégtáblák között a szigetre, Ilonka beült a rozoga ladikba a két üres demizsonnal és mire a turóscsuszához értünk, már meg is jött a borral.

– Kifizetted? - kérdezte Gyula bácsi Ilonkától, akinek térdig ért a szoknyája, magasszárú fűzőscipőt, cérnaharisnyát viselt és a két hosszú copfba volt fonva.

A kisleány szeme úgy ragyogott, mint a kárbunkulus-kő:

– Ki! – mondta büszkén és még hozzáfűzte nevetve: – Felírták a többi mellé...

 

(Ujság, 1944/ . /január 23./ 7. p.)