Színház

LÉTAY VERA:

DRÁMA-ARCHEOLÓGIA

Újabban színházaink az archeológusokkal versengenek. Mindegyikük fel akar fedezni valamely régesrég elásott kincset, elfeledett értéket. Lázas ásatások folynak, egy eltemetett drámakultúra-réteget próbálnák napvilágra hozni. Mindenfelé porolgatnak, ragasztgatnak, restaurálnak. Az enyv és a tollseprű lett a legkeresettebb cikk a színházakban. Ne is soroljuk fel, hány és hány soha elő nem adott, színpadképtelennek tartott darabról sikerült bebizonyítani, hogy – valóban az. Zavarba ejtő, hogy a múlt értékítéleteinek sem mindig az ellenkezője az igaz. A magam részéről, be kell vallanom, nem nagyon hiszek ebben a mélyben meghúzódó, titkos drámavonulatban. Mégis, örömest unatkozom végig akárhány színházi estét, ha ez az ára annak, hogy a próbaásatások során egyszer csak felszínre kerüljön a csoda. A csoda késik. De ez a csodavárás a színház természetes létközege.

Öt évtizedes késéssel Krúdy Gyula Vörös postakocsija is bekarikázott a Vígszínház színpadára. A színdarabnak – melyet hajdanában Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház igazgatója elutasított – nem sok köze van a legendás regényhez. Néhány azonos figura, akik egyébként is állandó szereplői a Krúdy-mitológiának: Alvinczi Eduárd, Szemere Miklósról, a híres mágnásról, a zöldasztal, zöld gyep lovagjáról, mintázva, Sylvester, a vén titoknok, Rezeda Kázmér, az örökké szerelmes hírlapíró, Steinné, a finom pesti nyilvánosház tulajdonosnője. Ez minden. S némi egészen elmosódott hasonlóság az eredeti történettel.

A bemutató afféle ínyencség a Krúdy-rajongók egyre gyarapodó tábora számára. Mert Krúdy írói nagysága évről évre növekszik az időben, akárcsak Kafkáé. Nem véletlen a meghökkentő hasonlat. Kafka szorongásos, verítékes álmai és Krúdy idilli nosztalgiái mélyén van valami közös. Mindketten sohsemvolt világot álmodnak, realitás és irrealitás keverékét, melyet csupán művészetük belső törvénye irányít, s az idő múlásának távlatából e magánterület egyre határozottabb körvonalú, egyre szuverénebb birodalomnak látszik. Krúdy-országban az óra olyan időt mutat, amely talán sohasem létezett. Hiába eleveníti meg a századforduló Magyarországának eseményeit, hiába rajzol valóban létező személyek modellje után, ez a varázslatos Magyarország, ezek a mesealakok valójában csak fantáziájának szüleményei. S ahogyan a sivár és célszerű ipari formák között élő mai ember sóvárgását a világméretű tömegpszichózis egyre inkább a szecesszió édeskés cikornyái, kedvesen ósdi tárgyai felé fordítja, ahogyan az utóbbi évek divatjának vizuális kultúrájában a századforduló díszítőelemei mind nagyobb helyet kapnak, nem kellett különösebb jóstehetség előrelátni Krúdy régmúlt igeidőben mesélő művészetének fokozódó népszerűségét.

„A vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami, szerelem, ezért nem illik durva kézzel hozzányúlni. Vajon van finom, megértő kéz a színpadon, amely, e hervadó, törékeny virágot bántalom nélkül tartani tudja?” – kérdi Krúdy egy 1918-ban megjelent cikkében. A Vígszínház ősbemutatója után ezt kell felelnünk: nem tudunk ilyen kézről. Kapás Dezső rendezése hiába próbált sok beleérzéssel „krúdys atmoszférát” teremteni a színpadon, hiába formálta meg kitűnően Darvas Iván Alvinczi fejedelmi alakját, Halász Judit a gyermekien érzelmes Esztellát, Tahi Tóth László Rezeda Kázmért, Bulla Elma a rokonszenves leánykereskedőnét, az összhatás mégsem tudott drámai élménnyé összeállni. Krúdy áttetsző figurái a színpadra döccenve elvesztették lebegésüket, különös, szinte abszurd humorukat. A dialógusok, hosszadalmas és körülményes cirkalmaikkal, melyekről az elbeszélésekben, regényekben eszünkbe sem jut, hogy ezek valóságban elmondott párbeszédek is lehetnének, itt gyakran követhetetlen lírai ömlengésekké változtak. A megjelenítés látványának realitásában kibukkant a stílus alól az alaptörténet romantikus melodrámája, amit prózában Krúdynál sohasem veszünk észre. Regényeiben a történet csupán ürügy, amelyet elfed az alakok tarkasága, a sajátos gondolattársítások elragadó és meghökkentő lírája, a jelzők, színek, hangulatok hasonlíthatatlan muzsikája. Vigyázzunk. Krúdy hódító jelzői ragályosak, mint a kanyaró. Aki Krúdyról ír, annak ajánlatos előbb fertőtlenítőszerbe mártania a tollát.

A Krúdy-bemutató igazi meglepetése akkor következik, miután a színházból hazatérve, elolvassuk az eredeti darabot. A könyvben kinyomtatott mű olyan, mint valami lírai képburjánzásban túltengő idegenforgalmi prospektus Krúdyland-ről. A humor szinte teljesen hiányzik a biedermeier szerelmi történetből, a stílus szándékolt dekorativitása szembeötlő. Ha nem lenne a darabban egy kis marhahús és velőscsont, megcsömörlenénk édességétől. A Vígszínházban előadott változat, nem túlzunk, legalább ötven százalékkal jobb, hívebb Krúdyhoz, mint az eredeti színmű. Nem tudom, mennyi az érdeme az átdolgozás szellemes munkájában Kapás Dezső rendezőnek, és mennyi a színház dramaturgiájának.) A dramaturgiai beavatkozás módszere arra emlékeztet, amikor az orvosi gyógyászatban saját vérből vett injekciókkal erősítik fel a pacienst. Az Asszonyságok díjából és Krúdy más írásaiból kölcsönzött részletek groteszk ellenpontozásával állították helyre a líra és az irónia egyensúlyát a szinte elviselhetetlenül érzelmes jeleneteknél. A füredi Anna-bál szürrealista álomképeit a nagyétvágyú Unghonberky úr (Bilicsi Tivadar) és az öreg Sylvester (Pethes Sándor) epikureus bölcsességei szakítják újra és újra félbe, Rezeda Kázmér szárnyalását a virágok kétségbeesett arcáról, az égi szerelemről, a földi szerelem szavai ellensúlyozzák Sylvester előadásában. A fakóruhájú hölgy szerint a hold már lehullott a tengerbe. Mire Unghonberky megjegyzi: háromszor eszik fokhagymát naponta. És így tovább. A zárdában nevelkedett Esztella melodrámáját a nyilvánosházban, Alvinczi és Steinné ironikusan komoly párbeszéde enyhíti a velszi herceg kifinomult étvágyáról, sportos emésztéséről. Az átdolgozás mindvégig bravúrosan injekciózza vissza a színműbe a regényíró sajátos művészetét.

Mi lett volna, ha Krúdynak a huszadik századi magyar próza nagy egyéniségének nem veszi el a kedvét a drámaírástól a visszautasítás? Valóban a modern dráma európai méretű kolosszusai sorába lépett volna? Ki tudja. Krúdy jellegzetesen epikus-lírai alkata nem teszi meggyőzővé e feltételezést.

De ha csak a fele annyi türelemmel, szeretettel és kísérletezőkedvvel foglalkoznának színházaink a ma élő írók műveivel, mint a régiek felkutatásával, a magyar dráma ügye is messzebb tartana.

(Élet és Irodalom, 1968/47. /november 23./ 8. p.)