Színház

LÉTAY VERA:

A postakocsi nyomában

Krúdy betűrendbe szedett álmoskönyve szerint „színházban lenni: kár”. S bár nem hiszünk az álmoskönyvekben, be kell vallanunk, az író mégoly megalapozatlan előérzetei ez esetben nem csaltak.

A különböző Krúdy-írásokból és megzenésített Ady-versekből összeállított furcsa karnevál a „régi szép Budapestről”, amelyet Rezeda Kázmér szép élete címmel mutattak be a Vígszínházban, olyan mintha a színpad bal szélén a terített asztalnál helyet foglaló, s a hosszú tésztával, belevert tojással, sárgarépával, zellerrel, karalábéval, karfiolcsutkával, sőt burgonyával dúsított dupla húslevest követően, még az egész étlapot szép sorjában végigevő temetkezési vállalkozó álmodta volna, nyugtalan hánykolódástól gyűrött ágyában, miután gargantuai étvágyával túlságosan megterhelte gyomrát.

A dramatizáló és rendező Kapás Dezső tiszteletteljes nosztalgiával válogatott Krúdy utolsó, könyvalakban csak halála után megjelent regényéből, s a hozzá szervesen illeszthető más művekből. Ezek a nagy mesélő utánozhatatlan hangján, tündérien ironikus, borongó kedélyével elmondott történetek azonban valóságos dialógusokra szaggatva, a leíró részleteket is színészi párbeszédekké alakítva, a különböző helyszíneken játszódó, különböző érzelmi töltésű jeleneteket a színpadi önkény szürrealizmusával összerázva – mintha csak valami egyszerre ódon és modernkedő kaleidoszkóp rajzolná a mintákat – lehangolóan mesterkélt produkciót eredményeztek.

Magában a vállalkozásban rejtőzne önön lehetetlensége? Nincs okunk, hogy vallásosan higgyünk az előre elrendeltetésben. Gondoljunk csak Huszárik Zoltán Szindbád filmjének képpé formálódó költészetére.

Krúdy fantáziájának bukolikus természetességgel burjánzó, szürrealista lírai látomásai, mindig ellenpontozva a korabeli valóság groteszk megfigyeléseivel, nehezen fordíthatóak le a színházi divatokat utánzó látványos énhasadásra, amikoris a negyvenéves Rezeda Kázmér hírlapírót végigkísérik ifjúságának és jövendő rokkant öregségének fehérre mázolt képű clown-figurái. Ez a megháromszorozódás az epikai leírás mondatai mögött valóban tragikus árnyékot vetít a jelenidejű elbeszélésre. Az idegösszeroppanásban szenvedő, beteges öregúr, ápolójával a liget padján ülve, Krúdy életének egy ténylegesen sötét korszakát állítja fenyegető kontrasztként a szerelmesek ujjongó és sejtelmes találkozásai mögé – a színpadi hármas tükör azonban igazi költészet helyett csupán költőieskedést villant elénk.

Rezeda Kázmér női délibábokat kíván megölelni. A párizsi szőke haj, a láthatatlanul összeforrott vakbélműtét kacér helye, a csábos fekete selyemharisnya, az első nászéjszakán viselt hímzett ingváll érzéki vonzása, a kereskedelmi utazók átmeneti szállásából pásztorórák színhelyévé változott kis hotelszoba, csupán a végérvényesen elvesztett múlt kergetését jelenti számára. Hiszen Rezeda Kázmér már régen „kivonult az életből”. Ezért sem illenek a hajdani zsákkereskedőnéből újságíró feleséggé előlépett (?) Császár Fruzsinával, azaz Késő Fannival folytatott titkos viszony eszményesítésére, érzelmeik drámaiasítására szolgáló, izzó pátoszú, tragikus zengésű Ady-versek ehhez az alapjában felszínes és hamari kiábrándulást hozó kapcsolathoz zenei aláfestéseként. (A versek zenéjét Darvas Ferenc szerezte.)

Ami Krúdynál a barátnői csalfaságról, állhatatlanságról szőtt félig-álom legenda, színpadi konkrétságában megelevenítve egy apamén megadó kötelességteljesítésére emlékeztet, s e férfiúi megpróbáltatások után nincs mit csodálkozni, ha az aléltan fekvő Rezeda Kázmért végül úgy borítják el szerelmi diadalai bizonyságaként a testére dobált női kalapok, mint emelkedő sírhantot a koszorúk. S a halál fehér krétájával kimeszelt arc az eléje tartott üvegezett képkeretből úgy mered a nézőkre, mint az élet ürességéről és sötét értelmetlenségéről hibernált filozófiai jelkép. S ez az erőltetett látomás tartalmában akkor is a filozófiai közhelyek felszínén lebeg, ha Rezeda Kázmér szép életének talaja alatt már ott dübörög a közelgő világháború földrengésének baljós moraja.

Darvas Iván színészi alkata eszményi Rezeda Kázmért ígér. A fanyarság, a kiábrándultság, a szalmaláng hevület hiteles színeit festi; a zavaros színpadi balett körülményei között azonban alakítása nem nőhetett igazán jelentőssé. Ugyanez vonatkozik Ruttkai Éva elragadó Császár Fruzsinájára, aki az elmondhatatlan színpadi dialógusokat is olyan édességgel ejti, mintha selyemcukor olvadna szét a szájában. Tomanek Nándor az öreg és Tahi Tóth László az ifjú Rezeda Kázmér megszemélyesítői az író narrátor szövegével küszködnek. Psota Irén kitűnő a hűtlen hírlapíróját önfeláldozóan szerető, a falusi édenébe visszavágyó leánykereskedőnő szerepében.

Drégely László díszlete a századforduló szecessziós tárgyainak egymásrahányt, varázsos szemétdombjával, a szárnyas idő repülésére figyelmeztető óráival, céltalan gyönyörűséggel szolgál a tekintetnek. A bútorokat, csillárokat, embereket letakaró porfogó leplek talán Csehov Cseresznyéskertjének díszletéből felejtődtek itt, bizonyítván a jó gazdálkodást, hogy nem csak az energia, de a színpadi kellék sem vész el, legfeljebb funkciójában átalakul.

Krúdy vörös postakocsija néhány évvel ezelőtt már átgördült a Vígszínház színpadán. Kár volna menetrend szerint közlekedő, retúrjáratot szervezni útjából.

 

(Élet és Irodalom, 1976/9. /február 28./ 13. p.)