Színház
LÉTAY VERA:
Krúdy
betűrendbe szedett álmoskönyve szerint „színházban lenni: kár”. S bár nem
hiszünk az álmoskönyvekben, be kell vallanunk, az író mégoly megalapozatlan
előérzetei ez esetben nem csaltak.
A különböző
Krúdy-írásokból és megzenésített Ady-versekből összeállított furcsa karnevál a
„régi szép Budapestről”, amelyet Rezeda Kázmér szép élete címmel
mutattak be a Vígszínházban, olyan mintha a színpad bal szélén a terített
asztalnál helyet foglaló, s a hosszú tésztával, belevert tojással,
sárgarépával, zellerrel, karalábéval, karfiolcsutkával, sőt burgonyával
dúsított dupla húslevest követően, még az egész étlapot szép sorjában végigevő
temetkezési vállalkozó álmodta volna, nyugtalan hánykolódástól gyűrött ágyában,
miután gargantuai étvágyával túlságosan megterhelte
gyomrát.
A
dramatizáló és rendező Kapás Dezső tiszteletteljes nosztalgiával
válogatott Krúdy utolsó, könyvalakban csak halála
után megjelent regényéből, s a hozzá szervesen illeszthető más művekből. Ezek a
nagy mesélő utánozhatatlan hangján, tündérien ironikus, borongó kedélyével
elmondott történetek azonban valóságos dialógusokra szaggatva, a leíró
részleteket is színészi párbeszédekké alakítva, a különböző helyszíneken
játszódó, különböző érzelmi töltésű jeleneteket a színpadi önkény
szürrealizmusával összerázva – mintha csak valami egyszerre ódon és modernkedő
kaleidoszkóp rajzolná a mintákat – lehangolóan mesterkélt produkciót
eredményeztek.
Magában a
vállalkozásban rejtőzne önön lehetetlensége? Nincs okunk, hogy vallásosan
higgyünk az előre elrendeltetésben. Gondoljunk csak Huszárik Zoltán Szindbád
filmjének képpé formálódó költészetére.
Krúdy
fantáziájának bukolikus természetességgel burjánzó, szürrealista lírai
látomásai, mindig ellenpontozva a korabeli valóság groteszk megfigyeléseivel,
nehezen fordíthatóak le a színházi divatokat utánzó látványos énhasadásra, amikoris a
negyvenéves Rezeda Kázmér hírlapírót végigkísérik ifjúságának és jövendő
rokkant öregségének fehérre mázolt képű clown-figurái.
Ez a megháromszorozódás az epikai leírás mondatai mögött valóban tragikus
árnyékot vetít a jelenidejű elbeszélésre. Az
idegösszeroppanásban szenvedő, beteges öregúr, ápolójával a liget padján ülve,
Krúdy életének egy ténylegesen sötét korszakát állítja fenyegető kontrasztként
a szerelmesek ujjongó és sejtelmes találkozásai mögé – a színpadi hármas tükör
azonban igazi költészet helyett csupán költőieskedést
villant elénk.
Rezeda
Kázmér női délibábokat kíván megölelni. A párizsi szőke haj, a láthatatlanul
összeforrott vakbélműtét kacér helye, a csábos fekete selyemharisnya, az első
nászéjszakán viselt hímzett ingváll érzéki vonzása, a kereskedelmi utazók
átmeneti szállásából pásztorórák színhelyévé változott kis hotelszoba, csupán a
végérvényesen elvesztett múlt kergetését jelenti számára. Hiszen Rezeda Kázmér
már régen „kivonult az életből”. Ezért sem illenek a hajdani zsákkereskedőnéből újságíró feleséggé előlépett (?) Császár
Fruzsinával, azaz Késő Fannival folytatott titkos viszony eszményesítésére,
érzelmeik drámaiasítására szolgáló, izzó pátoszú, tragikus zengésű Ady-versek
ehhez az alapjában felszínes és hamari kiábrándulást
hozó kapcsolathoz zenei aláfestéseként. (A versek zenéjét Darvas Ferenc
szerezte.)
Ami
Krúdynál a barátnői csalfaságról, állhatatlanságról szőtt félig-álom legenda,
színpadi konkrétságában megelevenítve egy apamén megadó kötelességteljesítésére
emlékeztet, s e férfiúi megpróbáltatások után nincs mit csodálkozni, ha az aléltan fekvő Rezeda Kázmért
végül úgy borítják el szerelmi diadalai bizonyságaként a testére dobált női
kalapok, mint emelkedő sírhantot a koszorúk. S a halál fehér krétájával
kimeszelt arc az eléje tartott üvegezett képkeretből úgy mered a nézőkre, mint
az élet ürességéről és sötét értelmetlenségéről hibernált filozófiai jelkép. S
ez az erőltetett látomás tartalmában akkor is a filozófiai közhelyek felszínén
lebeg, ha Rezeda Kázmér szép életének talaja alatt már ott dübörög a közelgő
világháború földrengésének baljós moraja.
Darvas
Iván színészi
alkata eszményi Rezeda Kázmért ígér. A fanyarság, a kiábrándultság, a
szalmaláng hevület hiteles színeit festi; a zavaros színpadi balett körülményei
között azonban alakítása nem nőhetett igazán jelentőssé. Ugyanez vonatkozik Ruttkai
Éva elragadó Császár Fruzsinájára, aki az elmondhatatlan színpadi
dialógusokat is olyan édességgel ejti, mintha selyemcukor olvadna szét a
szájában. Tomanek Nándor az öreg és Tahi
Tóth László az ifjú Rezeda Kázmér megszemélyesítői az író narrátor
szövegével küszködnek. Psota Irén
kitűnő a hűtlen hírlapíróját önfeláldozóan szerető, a falusi édenébe
visszavágyó leánykereskedőnő szerepében.
Drégely
László díszlete
a századforduló szecessziós tárgyainak egymásrahányt,
varázsos szemétdombjával, a szárnyas idő repülésére figyelmeztető óráival,
céltalan gyönyörűséggel szolgál a tekintetnek. A bútorokat, csillárokat,
embereket letakaró porfogó leplek talán Csehov Cseresznyéskertjének díszletéből
felejtődtek itt, bizonyítván a jó gazdálkodást, hogy nem csak az energia, de a
színpadi kellék sem vész el, legfeljebb funkciójában átalakul.
Krúdy
vörös postakocsija néhány évvel ezelőtt már átgördült a Vígszínház színpadán.
Kár volna menetrend szerint közlekedő, retúrjáratot szervezni útjából.
(Élet és Irodalom, 1976/9.
/február 28./ 13. p.)