DRÁMA-ARCHEOLÓGIA
Újabban színházaink
az archeológusokkal versengenek. Mindegyikük fel akar fedezni valamely
réges-rég elásott kincset, elfeledett értéket. Lázas ásatások folynak, egy eltemetett
drámakultúra-réteget próbálnak napvilágra hozni. Mindenfelé porolgatnak,
ragasztgatnak, restaurálnak. Az enyv és a tollseprű lett a legkeresettebb cikk
a színházakban. Ne is soroljuk fel, hány és hány soha elő nem adott,
színpadképtelennek tartott darabról sikerült bebizonyítani, hogy - valóban az.
Zavarba ejtő, hogy a múlt értékítéleteinek sem mindig az ellenkezője az igaz.
A magam részéről be kell vallanom, nem nagyon hiszek ebben a mélyben meghúzódó,
titkos drámavonulatban. Mégis, örömest unatkozom végig akárhány színházi
estét, ha ez az ára annak, hogy a próbaásatások során egyszer csak felszínre
kerüljön a csoda. A csoda késik. De ez a csodavárás a színház természetes
létközege.
Öt évtizedes késéssel Krúdy Gyula Vörös postakocsi-ja is begördült a
Vígszínház színpadára. A színdarabnak - melyet hajdanában Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház
igazgatója elutasított - nem sok köze van a legendás regényhez. Néhány azonos
figura, akik egyébként is állandó szereplői a Krúdy-mitológiának: Alvinczi
Eduárd, Szemere Miklósról, a híres mágnásról, a zöld
asztal, zöld gyep lovagjáról mintázva, Sylvester, a
vén titoknok, Rezeda Kázmér, az örökké szerelmes hírlapíró, Steinné,
a finom pesti nyilvánosház tulajdonosnője. Ez minden. S némi egészen elmosódott
hasonlóság az eredeti történettel.
A bemutató afféle ínyencség a Krúdy-rajongók egyre gyarapodó tábora
számára. Mert Krúdy írói nagysága évről évre növekszik az időben, akárcsak
Kafkáé. Nem véletlen a meghökkentő hasonlat. Kafka szorongásos, verítékes álmai és Krúdy idilli nosztalgiái mélyén van valami közös.
Mindketten sosemvolt világot álmodnak, realitás és irrealitás keverékét,
melyet csupán művészetük belső törvénye irányít, s az idő múlásának távlatából
e magánterület egyre határozottabb körvonalú, egyre szuverénebb
birodalomnak látszik, Krúdy-országban az óra olyan időt mutat, amely talán
sohasem létezett. Hiába eleveníti meg a századforduló Magyarországának
eseményeit, hiába rajzol valóban létező személyek modellje után, ez a
varázslatos Magyarország, ezek a mesealakok valójában csak fantáziájának
szüleményei. S ahogyan a sivár és célszerű ipari formák között élő mai ember
sóvárgását a világméretű tömegpszichózis egyre inkább a szecesszió édeskés
cikornyái, kedvesen ósdi tárgyai felé fordítja, ahogyan az utóbbi évek
divatjának vizuális kultúrájában a századforduló díszítőelemei mind nagyobb
helyet kapnak, nem kellett különösebb jóstehetség előre látni Krúdy régmúlt
igeidőben mesélő művészetének fokozódó népszerűségét.
„A vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami
szerelem, ezért nem illik durva kézzel hozzányúlni. Vajon van finom, megértő
kéz a színpadon, amely e hervadó, törékeny virágot bántalom nélkül tartani
tudja?” - kérdi Krúdy egy 1918-ban megjelent cikkében. A Vígszínház
ősbemutatója után ezt kell felelnünk: nem tudunk ilyen kézről. Kapás Dezső rendezése hiába
próbált sok beleérzéssel „krúdys atmoszférát” teremteni a színpadon, hiába
formálta meg kitűnően Darvas Iván Alvinczi fejedelmi
alakját, Halász Judit a gyermekien érzelmes
Esztellát, Tahi-Tóth László Rezeda
Kázmért, Bulla Elma a
rokonszenves
leánykereskedőnét, az összhatás mégsem tudott drámai
élménnyé összeállni. Krúdy áttetsző figurái a színpadra döccenve elvesztették
lebegésüket, különös, szinte abszurd humorukat. A dialógusok,
hosszadalmas és körülményes cirkalmaikkal, melyekről az elbeszélésekben,
regényekben eszünkbe sem jut, hogy ezek valóságban elmondott párbeszédek is
lehetnének, itt gyakran követhetetlen lírai ömlengésekké változtak. A
megjelenítés látványának realitásában kibukkant a stílus alól az alaptörténet
romantikus melodrámája, amit prózában Krúdynál sohasem veszünk észre.
Regényeiben a történet csupán ürügy, amelyet elfed az alakok tarkasága, a
sajátos gondolattársítások meghökkentő lírája, a jelzők, színek, hangulatok
muzsikája. Vigyázzunk, Krúdy bódító jelzői ragályosak, mint a kanyaró. Aki
Krúdyról ír, annak ajánlatos előbb fertőtlenítőszerbe mártania a tollát.
A Krúdy-bemutató igazi meglepetése akkor következik, miután a színházból
hazatérve elolvassuk az eredeti darabot. A könyvben kinyomtatott mű olyan, mint
valami lírai képburjánzásban túltengő idegenforgalmi prospektus „Krúdyland”-ről. A humor szinte teljesen hiányzik a
biedermeier szerelmi történetből, a stílus szándékolt dekorativitása szembeötlő.
Ha nem volna a darabban egy kis marhahús és velőscsont, megcsömörlenénk édességétől. A
Vígszínházban előadott változat, nem túlzunk, legalább ötven százalékkal jobb,
hívebb Krúdyhoz, mint az eredeti színmű. (Nem tudom, mennyi az érdeme az
átdolgozás szellemes munkájában Kapás Dezső rendezőnek és mennyi a színház
dramaturgiájának.) A dramaturgiai beavatkozás
módszere arra emlékeztet, amikor az orvosi gyógyászatban saját vérből vett
injekciókkal erősítik fel a pácienst. Az Asszonyságok díjá-ból és Krúdy más
írásaiból kölcsönzött részletek groteszk ellenpontozásával állították helyre a
líra és az irónia egyensúlyát a szinte elviselhetetlenül érzelmes jeleneteknél.
A füredi Anna-bál szürrealista álomképeit a nagy étvágyú Unghonberky
úr (Bilicsi Tivadar) és az öreg Sylvester (Pethes Sándor) epikureus bölcsességei
szakítják újra és újra félbe. Rezeda Kázmér szárnyalását a virágok
kétségbeesett arcáról, az égi szerelemről, a földi szerelem szavai
ellensúlyozzák Sylvester előadásában. A fakó ruhájú
hölgy szerint a hold már lehullott a tengerbe. Mire Unghonberky
megjegyzi: háromszor eszik fokhagymát naponta. És így tovább. A zárdában
nevelkedett Esztella melodrámáját a nyilvánosházban egészségesen ellensúlyozza
Alvinczi és Steinné ironikusan komoly párbeszéde a
walesi herceg kifinomult étvágyáról, sportos emésztéséről. Az átdolgozás
mindvégig bravúrosan injekciózza vissza a színműbe a regényíró sajátos
művészetét.
Mi lett volna, ha Krúdynak, a huszadik századi magyar próza nagy
egyéniségének nem veszi el a kedvét a drámaírástól a visszautasítás? A modern
dráma európai méretű kolosszusai sorába lép? Ki tudja. Krúdy jellegzetesen epikus-lírai
alkata nem teszi meggyőzővé e feltételezést.
(Létay Vera: Igent és nemet mondani.
Bp. 1972, Magvető. 225-228. p./Elvek és utak/)