DRÁMA-ARCHEOLÓGIA

 

Újabban színházaink az archeológusokkal versengenek. Mindegyikük fel akar fedezni valamely réges-rég elásott kincset, elfeledett értéket. Lázas ásatások folynak, egy el­temetett drámakultúra-réteget próbálnak napvilágra hozni. Mindenfelé porolgatnak, ragasztgatnak, restaurálnak. Az enyv és a tollseprű lett a legkeresettebb cikk a színházak­ban. Ne is soroljuk fel, hány és hány soha elő nem adott, színpadképtelennek tartott darabról sikerült bebizonyítani, hogy - valóban az. Zavarba ejtő, hogy a múlt értékítéletei­nek sem mindig az ellenkezője az igaz. A magam részéről be kell vallanom, nem nagyon hiszek ebben a mélyben meg­húzódó, titkos drámavonulatban. Mégis, örömest unatko­zom végig akárhány színházi estét, ha ez az ára annak, hogy a próbaásatások során egyszer csak felszínre kerüljön a csoda. A csoda késik. De ez a csodavárás a színház termé­szetes létközege.

Öt évtizedes késéssel Krúdy Gyula Vörös postakocsi-ja is begördült a Vígszínház színpadára. A színdarab­nak - melyet hajdanában Ambrus Zoltán, a Nemzeti Szín­ház igazgatója elutasított - nem sok köze van a legendás regényhez. Néhány azonos figura, akik egyébként is állan­dó szereplői a Krúdy-mitológiának: Alvinczi Eduárd, Szemere Miklósról, a híres mágnásról, a zöld asztal, zöld gyep lovagjáról mintázva, Sylvester, a vén titoknok, Rezeda Kázmér, az örökké szerelmes hírlapíró, Steinné, a finom pesti nyilvánosház tulajdonosnője. Ez minden. S némi egészen elmosódott hasonlóság az eredeti történettel.

A bemutató afféle ínyencség a Krúdy-rajongók egyre gyarapodó tábora számára. Mert Krúdy írói nagysága év­ről évre növekszik az időben, akárcsak Kafkáé. Nem vélet­len a meghökkentő hasonlat. Kafka szorongásos, verítékes álmai és Krúdy idilli nosztalgiái mélyén van valami közös. Mindketten sosemvolt világot álmodnak, realitás és irrea­litás keverékét, melyet csupán művészetük belső törvénye irányít, s az idő múlásának távlatából e magánterület egyre határozottabb körvonalú, egyre szuverénebb birodalomnak látszik, Krúdy-országban az óra olyan időt mutat, amely talán sohasem létezett. Hiába eleveníti meg a századforduló Magyarországának eseményeit, hiába rajzol valóban létező személyek modellje után, ez a varázslatos Magyarország, ezek a mesealakok valójában csak fantáziájának szülemé­nyei. S ahogyan a sivár és célszerű ipari formák között élő mai ember sóvárgását a világméretű tömegpszichózis egyre inkább a szecesszió édeskés cikornyái, kedvesen ósdi tárgyai felé fordítja, ahogyan az utóbbi évek divatjának vizuális kultúrájában a századforduló díszítőelemei mind nagyobb helyet kapnak, nem kellett különösebb jóstehetség előre látni Krúdy régmúlt igeidőben mesélő művészetének foko­zódó népszerűségét.

A vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami szerelem, ezért nem illik durva kézzel hozzányúlni. Vajon van finom, megértő kéz a színpadon, amely e hervadó, törékeny virá­got bántalom nélkül tartani tudja?” - kérdi Krúdy egy 1918-ban megjelent cikkében. A Vígszínház ősbemutatója után ezt kell felelnünk: nem tudunk ilyen kézről. Kapás Dezső rendezése hiába próbált sok beleérzéssel „krúdys at­moszférát” teremteni a színpadon, hiába formálta meg ki­tűnően Darvas Iván Alvinczi fejedelmi alakját, Halász Ju­dit a gyermekien érzelmes Esztellát, Tahi-Tóth László Re­zeda Kázmért, Bulla Elma a rokonszenves leánykereskedőnét, az összhatás mégsem tudott drámai élménnyé össze­állni. Krúdy áttetsző figurái a színpadra döccenve elvesz­tették lebegésüket, különös, szinte abszurd humorukat. A dialógusok, hosszadalmas és körülményes cirkalmaikkal, melyekről az elbeszélésekben, regényekben eszünkbe sem jut, hogy ezek valóságban elmondott párbeszédek is lehet­nének, itt gyakran követhetetlen lírai ömlengésekké változ­tak. A megjelenítés látványának realitásában kibukkant a stílus alól az alaptörténet romantikus melodrámája, amit prózában Krúdynál sohasem veszünk észre. Regényeiben a történet csupán ürügy, amelyet elfed az alakok tarkasága, a sajátos gondolattársítások meghökkentő lírája, a jelzők, színek, hangulatok muzsikája. Vigyázzunk, Krúdy bódító jelzői ragályosak, mint a kanyaró. Aki Krúdyról ír, annak ajánlatos előbb fertőtlenítőszerbe mártania a tollát.

A Krúdy-bemutató igazi meglepetése akkor következik, miután a színházból hazatérve elolvassuk az eredeti dara­bot. A könyvben kinyomtatott mű olyan, mint valami lírai képburjánzásban túltengő idegenforgalmi prospektus „Krúdyland”-ről. A humor szinte teljesen hiányzik a biedermeier szerelmi történetből, a stílus szándékolt dekorativitása szem­beötlő. Ha nem volna a darabban egy kis marhahús és velőscsont, megcsömörlenénk édességétől. A Vígszínházban előadott változat, nem túlzunk, legalább ötven százalékkal jobb, hívebb Krúdyhoz, mint az eredeti színmű. (Nem tu­dom, mennyi az érdeme az átdolgozás szellemes munkájában Kapás Dezső rendezőnek és mennyi a színház drama­turgiájának.) A dramaturgiai beavatkozás módszere arra emlékeztet, amikor az orvosi gyógyászatban saját vérből vett injekciókkal erősítik fel a pácienst. Az Asszonyságok díjá-ból és Krúdy más írásaiból kölcsönzött részletek gro­teszk ellenpontozásával állították helyre a líra és az irónia egyensúlyát a szinte elviselhetetlenül érzelmes jeleneteknél. A füredi Anna-bál szürrealista álomképeit a nagy étvágyú Unghonberky úr (Bilicsi Tivadar) és az öreg Sylvester (Pethes Sándor) epikureus bölcsességei szakítják újra és újra félbe. Rezeda Kázmér szárnyalását a virágok kétségbeesett arcáról, az égi szerelemről, a földi szerelem szavai ellensúlyozzák Sylvester előadásában. A fakó ruhájú hölgy szerint a hold már lehullott a tengerbe. Mire Unghonberky megjegyzi: háromszor eszik fokhagymát naponta. És így tovább. A zárdában nevelkedett Esztella melodrámáját a nyilvánosházban egészségesen ellensúlyozza Alvinczi és Steinné ironikusan komoly párbeszéde a walesi herceg ki­finomult étvágyáról, sportos emésztéséről. Az átdolgozás mindvégig bravúrosan injekciózza vissza a színműbe a re­gényíró sajátos művészetét.

Mi lett volna, ha Krúdynak, a huszadik századi magyar próza nagy egyéniségének nem veszi el a kedvét a drámaírástól a visszautasítás? A modern dráma európai méretű kolosszusai sorába lép? Ki tudja. Krúdy jellegzetesen epi­kus-lírai alkata nem teszi meggyőzővé e feltételezést.

 

(Létay Vera: Igent és nemet mondani.
Bp. 1972, Magvető. 225-228. p./Elvek és utak/)