Levelek könyvekről.
Kisbán Miklós, Krudy
Gyula, Lakatos László
[…]
II.
Kegyesem! Odakünn zuhog az egyhangú tavaszi eső, nagyokat
koppan az ablakon és én fázom itt a szobában. Mostanig
olvastam, a lelkem másfelé járt és most, hogy a könyvet letettem, a lelkem
Önhöz repült el, Kegyesem.
Igen. Kiszállt innen az álmodó szobából, elfutott az eső
felett ki a városból, elrepült a sarjadzó vetések, virágzó rétek felett és
aztán leszállt egy tiszaparti kis városnak egyik
házára. A teteje piros és pirosak a muskátli virágok is az ablakban.
Nem tudom, Kegyesem, szokott-e még eszébe jutni az a
vékony dongájú diákgyerek, akivel valamikor együtt sétált a városka parkjában,
aki első verseit Önhöz írta és aki először Önért akart
minden áron meghalni? Alig tudta lebeszélni róla. Én emlékezem, hogyan történt,
emlékezem, mint simogatta annak a fiúnak a fejét, mint csókolta meg és hogyan
enyhült a fájdalom és világgyűlölet rajongássá abban a fiúban.
Hogy mindezekről most emlékezem, annak Krudy Gyula két könyve az okozója. A «Pudert« és
a «Palotai álmok« című két kötetét olvastam és minden betű lábra kelt a
könyvben, belelépett a szívembe és most ott szokatlan zajgást okoz. Nem jó ez
az esős idő, nagyon megélezi az idegeket, hamar elérzékenyedik az ember!
Én, Kegyesem, elolvastam a Péter Pál és Szekszti Judit kisasszony esetét
és most nem tudok nyugodni tőle. Ez a Krudy Gyula
megfogta a lelkemet és kézen fogva vitte magával,
elvitte a kis városba, ahova Péter Pállal elutaztam és a lelkem ott felejtkezett
abban a környezetben, amit Krudy megirt. Most is ott
vagyok. Látom a bánatos arcú Szekszti kisasszonyt, a
nagyszerű Radics Máriát, a színészeket, hallom, amint
a fekete lovas paripáján csattog a patkó, ahogy éjfélkor végigvágtat a kis
város utcáján és aztán látom a többi alakot, ahogy
kilépnek sorjában a novellákból és elénk állanak úgy,
ahogy gyerekkorunkban álmodtuk meg őket. Akkor, amikor még valóság és álom egy
volt.
Az élet ezer gondja őröl, a nagyváros lélegzete festi halványra
orcámat. Hajam már szürkülni kezd, régen volt, amikor fürtjeim csigákba
szaladtak még és Ön a kis város parkjában föléjük borult, hogy emlékeket
nyújtson át ennek az öregedő embernek, aki most a betűket rója itten. Régen
volt.
Azaz nem is volt régen. Most volt. Ahogy Krúdy könyveit
olvastam, újból átéltem mindent. Ami szép volt az életemben, néhány remegő
hangulat, ami a lelkemben csak szunnyadt, néhány félénk érzés, amely nem tud
itt a városi lármában nagyra nőni, az most mind kitört, mind felébredt. Én nem
tudok egyebet tenni, Önre gondolok, Kegyesem, Önre, akinek bizonyára nagy
gyermekei vannak már és nem is gondol arra, hogy van
még valaki, aki mikor Szekszti Judit históriáját
olvassa, Ön jut az eszébe. Mert Ön bizonyára nem álmodik már
és sohasem ül ölbe tett kezekkel az ablaknál esős tavaszi délutánokon. Nem ér
rá a gyerekek miatt.
Ha kezébe jut ez az írásom, vegye belőle üdvözletemet.
Olvassa el ezt a két könyvet és eszébe fog jutni az a hosszú diákgyerek, aki
meg akart halni önért. Mi már az életben aligha fogunk találkozni, de
találkozhatunk a «Palotai álmok«-ban,
amely a mi történetünk is. Mindenkié ez a könyv, aki ember és álmodni szeret.
Isten Önnel, Kegyesem!
[…]
Lippay Gyula
(Budapest, 1914/128. /május 31./ 39-40. p.)