Harminc esztendővel ezelőtt, mikor Krúdy Gyula,
a magyar irodalom egyik legeredetibb művésze meghalt, már csak nyomaiban élt az
a világ, amelyet nem múló fényű könyveinek egész sorában ábrázolt. A világot akkor
már régen megrázta az első világháború vaskeze, már emelgette fejét a fasizmus,
az emberiségre már a második világháború vetette fenyegető árnyékát – és Krúdy
haláláig mesélte végtelen és gyönyörű meséit arról a világról, melynek „hősei”
gyermeki örömmel eszik végig sok órás ebédjeiket, melyben legfeljebb
kocsizörgés zavarja a délutáni álmot, ahol a békebeli tiszta borok mámorában
válik költészetté a vacsora melletti beszélgetés és ahol a leggyilkosabb golyó
valamely kékszemű ártatlan leányért vívott párbajban röppen fel a levegőbe. Ma,
három évtized idő és három évszázadnyi szörnyűség után ezek a mesék még
édesebbek, mint mikor keletkeztek. Sajátos, semmihez nem hasonlítható ízük van
ezeknek az írásoknak, mint a bennük leírt ételeknek és italoknak. Pedig a
receptjük tulajdonképpen egyszerű: egy rész felszabadult nevetés azokon a
figurákon és helyzeteken, melyeken már rég túllépett a történelem; egy rész
szeretet és sajnálat az iránt, ami ebben a vissza nem hozható világban szép,
vagy legalábbis kedves és harmonikus volt, és nagyon sok rész elemezhetetlen,
el nem múló költészet.
Talán
éppen ez a „lírai” elem teszi, hogy olyan nehéz ezeket az írásokat
megeleveníteni a színpadon. A Televízió most mégis megpróbálkozik vele: több
Krúdy-novella felhasználásával készített televíziójátékot az író halálának 30.
évfordulója alkalmából, – kapunyitásként Krúdy művészetének kincseskamrájába.
Litványi Károly
(Szombat, 21.15)
(Rádió és televízió újság, 1963/25. /június 24-30./ 4. p.)