A hírlapíró és a halál

 

Harminc esztendővel ezelőtt, mikor Krúdy Gyula, a magyar irodalom egyik legeredetibb művésze meghalt, már csak nyomaiban élt az a világ, amelyet nem múló fényű könyveinek egész sorában ábrázolt. A világot akkor már régen megrázta az első világháború vaskeze, már emelgette fejét a fasizmus, az emberiségre már a második világháború vetette fenyegető árnyékát – és Krúdy haláláig mesélte végtelen és gyönyörű meséit arról a világról, melynek „hősei” gyermeki örömmel eszik végig sok órás ebédjeiket, melyben legfeljebb kocsizörgés zavarja a délutáni álmot, ahol a békebeli tiszta borok mámorában válik költészetté a vacsora melletti beszélgetés és ahol a leggyilkosabb golyó valamely kékszemű ártatlan leányért vívott párbajban röppen fel a levegőbe. Ma, három évtized idő és három évszázadnyi szörnyűség után ezek a mesék még édesebbek, mint mikor keletkeztek. Sajátos, semmihez nem hasonlítható ízük van ezeknek az írásoknak, mint a bennük leírt ételeknek és italoknak. Pedig a receptjük tulajdonképpen egyszerű: egy rész felszabadult nevetés azokon a figurákon és helyzeteken, melyeken már rég túllépett a történelem; egy rész szeretet és sajnálat az iránt, ami ebben a vissza nem hozható világban szép, vagy legalábbis kedves és harmonikus volt, és nagyon sok rész elemezhetetlen, el nem múló költészet.

Talán éppen ez a „lírai” elem teszi, hogy olyan nehéz ezeket az írásokat megeleveníteni a színpadon. A Televízió most mégis megpróbálkozik vele: több Krúdy-novella felhasználásával készített televíziójátékot az író halálának 30. évfordulója alkalmából, – kapunyitásként Krúdy művészetének kincseskamrájába.

Litványi Károly

(Szombat, 21.15)

 

(Rádió és televízió újság, 1963/25. /június 24-30./ 4. p.)