LORÁND IMRE

A KRÚDY-RENESZÁNSZ ÉS ELŐZMÉNYEI

„A népszerűség mámorító italából neki sokkal kevesebb jutott, igazában mindössze A vörös postakocsi megjelenése (1913) s a forradalmak leverése közti jó félévtizedben ízlelhetett belőle. Vajon ezt a rendkívüli tehetségéhez mérten közepes visszhangot azzal magyarázzuk – mint első életrajzírója, Perkátai László teszi –, hogy művészetéből a szorosabb értelemben vett politikum hiányzott, asszociációktól túlterhelt, páratlanul zenei és érzékletes stílusa pedig inkább csak a vájtfülűeket vonzotta? Ez is igaz, azonban érzelmi gazdagsága, szerelemre koncentráltsága ettől még hódíthatott volna, – aminthogy egy ideig mégiscsak megigézte a négy polgárinál feljebb nem jutott nő-olvasókat is. A döntő okot tehát nem az említettekben keresem, hanem másutt, úgy, amint ezt már ő is kimondta még a világháború előtt Bálint Lajossal folytatott beszélgetésében: »Mesemondó vagyok, de nincs igazi mesém. Nem történnek nálam olyanok, amik megfeszítenék az olvasó idegeit, amitől nyugtalan várakozással fordítana át a következő oldalra. Ezért van, hogy engem mindig csak százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni.« Nem tévedett, bár ha ítéletét számszerűen meg is cáfolta a mai Krúdy-reneszánsz.”

Nagy Miklós Krúdy Gyulával, jelen tömeghatásával kapcsolatos, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1968-as nyíregyházai vándorgyűlésén elhangzott szavaiból idéztünk. (Megjelent az Irodalomtörténet 1970. 1. számában Krúdy és Jókai címen.)

Nem az az érdekes, kik nem olvasták a nagy író műveit, hanem az, kik voltak, milyen réteghez tartoztak a „vájtfülűek”? Mint minden vonatkozásban, úgy az irodalomszociológiaiban is a dolgok jelen állása szerint elsősorban Tóbiás Áron Krúdy világa címmel 1964-ben megjelent válogatásához kell fordulnunk. A kötet anyaga feltáró jellegű, rendkívül gazdag. Irodalomtudományunk máris nagyon sokat köszönhet neki (lásd elsősorban Szabó Edének az Arcok és vallomások című sorozatban megjelent kitűnő kis Krúdy-monográfiáját). A hazai hagyományokkal ellentétben „kényes”, valamint bíráló jellegű dokumentumokat tartalmaz; minden csak nem „hozsánna-album”.

Izgalmas magnó-interjúi – ugyancsak a fenti hagyományokkal szemben – azt bizonyítják: irodalmi kérdésekről lehetséges minden fennköltséget mellőző, természetes-fesztelen emberi hangon szólni.

Az egyik ilyen interjú során Csathó Kálmán – természetesen féltréfásan – megemlíti, hogy Krúdyt „csak az írók olvasták”. A Tóbiás válogatásában található írások beszédes bizonyítékai annak, hogy nemcsak az írók, hanem a szerkesztők, lektorok, kiadók stb. között igen sok volt a Krúdy-hivő. E „vájtfülűekből” álló, a megjelentetés szempontjából döntési joggal vagy legalábbis befolyással rendelkező kis csoport hosszú éveken keresztül (sőt, napjainkban is) több-kevesebb sikerrel azon igyekezett, hogy – függetlenül az üzleti szempontokból – minél több Krúdy könyvet adjanak ki, minél több írása jelenjen meg a napilapok, folyóiratok hasábjain. A nagy író mellé akarták állítani a kissé vonakodni látszó irodalmi közvéleményt.

A Kozocsa-féle bibliográfia (lásd Krúdy világa) tanúsága szerint irodalomszociológiai szempontból mélypontnak tekinthetjük az író halálát követő, 1934-től 1941-ig tartó időszakot. Akkor egyetlen kötete sem jelent meg. Hogy a két világháború közötti időszakban nem volt siker-szerző, azt ékesszólóan bizonyítja, hogy 1941-ben az Útitársból 1112, a Zoltánkából 1015, a Magyar Könyvtárban (tehát olcsó kiadásban) megjelent Hét szilvafából 2080 példány porosodott a kiadó raktárában, egyfajta kriptában.

Viszont 1943-ban 9, 44-ben 5 kötetét adták ki újra különböző kiadóvállalatok. A mai Krúdy reneszánsznak – a periódusok törvényének megfelelően – volt egy úgynevezett kora-reneszánsza. „Bizonyos – mondotta Kassák Lajos a Tóbiás Áronnal folytatott magnó-beszélgetés során -, hogy az, hogy ma Krúdyt az első vonalban tartják számon, erre a figyelmet Márai hívta föl. És ezzel minden esetre szolgálatot tett a Krúdy-kultusznak, és szolgálatot tett az olvasóknak, akik hozzájuthatnak egy olyan anyaghoz, ami magában áll a magyar irodalomban.”

Márai Sándor 1940-ben megjelent Szindbád hazamegy című regényének irodalmi közvéleményt ébresztő hatását (azt, hogy a bizonyos kiscsoport egy tagja ismét a hóna alá nyúlt klasszikusunknak, aki sajna rászorult erre) már csak azért sem vonhatom kétségbe mert – szerény adalékként – ide iktathatom, hogy engem is a tudatos, leplezetlen, s főleg hódoló utánérzés e jelentős alkotása vezetett el Krúdy életművéhez annak idején.

Ám az 1940-es évek elejének sajátos szellemi-politikai éghajlatára emlékezve olyan sikertényezőkről sem feledkezhetünk meg, melyek közül egynéhány kissé durván gyakorlatias jellegű. Akkoriban ugyanis a könyvpiac is reneszánszát élte. Egyre kevesebb árucikket lehetett kapni gyorsan, biztosan beszerezhető ajándékként elsősorban a könyv kínálkozott. Gombamódra szaporodtak a nemes és nemtelen versengést folytató könyvkiadóvállalatok. Az elsötétítés következményeként nemcsak ajándékoztak – olvastak is az emberek. A választék szokatlanul bőséges volt. A politikus elmék, akik előtt látomásszerűen kirajzolódtak a jövő körvonalai (vagy esetleg politikai kíváncsiságuk keresett táplálékot) többek között megvásárolhatták Tarlé Napóleon Oroszországban című, világosan érzékelhető párhuzamot tálcán kínáló művét vagy esetleg Rátz Kálmán (egykori nyilas képviselő) Oroszország története című vaskos kötetét, amelynek egyes fejezetei a Bolsevik Párt története alapján íródtak. A kevésbé politikus elmék közül sokan csak menekülni próbáltak egy politikai periódustól, amelynek foglyai voltak – az angolszász bestsellereket, elsősorban az Elfújta a szelet olvasták. A legnagyobb magyar autonóm álombirodalom megalapítójának, Krúdy Gyulának könyvei a nemesebb értelemben vett narkotikum funkcióját szolgálva bukkantak fel – részben a kiscsoport jóvoltából, részben közkívánatra – a feledés félhomályából.

Ismét csak a Kozocsa-bibliográfia beszédes adatai szerint Krúdy kora-reneszánsza nem állt meg a felszabadulás történelmi határkövénél. 1945-48 között 10 művét adták ki újra. 1949-ben már csak az Asszonyságok díját, 1950-51-ben csupán 1-1 kisterjedelmű ifjúsági könyvét.

Krúdyt – aki soha senki ellen nem volt – magyar-nacionalistának aligha lehetett bélyegezni. Bár nem tették indexre, mint Gárdonyit, feltehetőleg a „tiszta” vagyis a megengedhetetlenül beszűkített realizmus nevében diszkriminálták, vagy azért mert társadalombírálatát nem találták eléggé élesnek. Neves irodalomtörténészünk, amikor annak idején Krúdyt „irodalmunk vonzó – taszító torzójának” nevezte – az akkori irodalompolitika álláspontját fejezte ki.

Ezt az álláspontot természetesen csak azok közé sorolhatjuk, amelyeket jóval könnyebb formálisan indokolni, mint hosszú távon tartani. A lassú léptekkel haladó irodalompolitikai enyhülés nyomán négy esztendős szünet után újra megjelentek a nagy író kötetei. A reneszánsz azóta is tart, jelentős művei látnak újra s újra napvilágot. A felszabadulás után napjainkig kiadott Krúdy művek példányszáma jóval túlhaladta már a félmilliót – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz után ő a legnépszerűbb klasszikusunk s ez jelentős eredmény különösen akkor, ha tudjuk: egyik könyve sem kötelező iskolai olvasmány.

25 év alatt több mint félmillió kötet „behatolása” irodalmi közvéleményünk közegébe: jelentős, irodalomszociológiai értéket képviselő hódítás. Megszilárdulása még abban az esetben is szinte természetszerű, ha – ne adj Isten! – soha többé nem jelenne meg újabb Krúdy-mű. Nem számítva a felszabadulás előtt megjelent kiadásokat: ennyi kötet puszta fizikai léte s ezzel szellemi értelemben vett visszavonhatatlan jelenléte minden valószínűség szerint hosszú évtizedekre biztosítja az olvasó és a remekmű találkozásának lehetőségét.

A Krúdy-reneszánsz, az író mai közönségsikere: a kora-utókor értékelésének, megbecsülésének bizonyítéka. Mint siker – gyanús. Rutinszerűen, óhatatlanul felmerül a kérdés: mennyi a szerepe benne – akár más sikerek esetében – az értés mellett az esetleg tömegméreteket öltő félreértésnek.

Bóka László egy 1957-ben megjelent írásában hangot is adott ezirányú gyanújának: „Megrendítő, hogy ezt az életművet mennyire félreértik azok az olvasók, akiket megejtett Krúdy varázsos stílusa, s akik elábrándoztak a Krúdy-felidézte múlton észre sem véve, hogy Krúdy iszonyodik ettől a múlttól.”

Egy Krúdyhoz hasonló bonyolult írói egyéniség „megfejtésének” fölöttébb érthető vágya az egymásnak ellentmondó értelmezések sokaságát eredményezi. A nehezen nyíló zárban sok kulcsot próbálnak ki. Krúdy értékelését hitem szerint még a legterjedelmesebb, legalaposabb tanulmány sem zárhatja majd le végérvényesen. S ez fölöttébb örvendetes perspektíva, hiszen jól tudjuk, hogy a végérvényesen értékelt életpályák az irodalomtörténet kriptájában foglalnak helyet; senki nem zavarja nyugalmukat – legkevésbé az olvasóközönség.

A több évtizedes „Krúdy-vita”-szemléletek, felfogások, nem utolsósorban vérmérsékletek tisztázó hatású konfrontációja. A kritika sokszor párosul szeretettel. A Bóka-idézet például ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik, melynek szószólóit fölöttébb üdvös gyakorlati cél is vezérelte, ösztökélte: a Krúdy-könyvek megjelenésének eszmei alátámasztása. 1955-56-ban nem volt egészen fölösleges erőteljesen aláhúzni: társadalombíráló íróról van szó, a dzsentri-világ ellenségéről. Ez nem volt alulról-fölfelé irányuló manipuláció, még csak taktika sem. Az „aláhúzás” nem mondott ellent a kritikusok eddigi esztétikai gyakorlatának vagy belső meggyőződésének. Ha nem is az életmű alaptendenciája, de egyes vonásai alátámasztották az elgondolást. Utóvégre is – ha az általános tapasztalatokhoz nyúlunk – az ábrázolás ilyen művészi fokon óhatatlanul bírálat is. (Minél áttételesebb – annál hatásosabb.) S vajon a környezetükkel, társadalmukkal elégedett mameluk-írók méltók-e az utókor figyelmére? Ha Krúdy ilyen lett volna – ki törődik ma vele?

Ugyanekkor azonban másirányú közelítések is reálisnak, jogosultnak tűnnek, ha egy ennyire bonyolult életműről van szó. Schöpflin Aladár szerint (Krúdy világa): „Rengeteget írt a múltról és félmúltról, de nem ajánlanám, hogy valaki adatszerű forrásnak használja műveit; valóság, fantázia, szeszély formálja a tényeket és sokszor összefolyik a múlt a jelennel.” Schöpflin, a nagyon komoly, felelősségteljes kritikus 1872-ben született. Hiteles szemtanúnak tűnik, ha a Krúdy-világ társadalombírálatától alig elválasztható valóságtartalmát vizsgáljuk.

Nagy Miklós kis tanulmányából idéztük azt a részt, amelyben azt is rögzíti, hogy a nagy író „művészetéből a szorosabb értelemben vett politikum hiányzott.” Féja Géza Krúdy, a lángelme című mélyenszántó tanulmánya (Lázadó alkonyat című tanulmány-kötet) követendő munkahipotézisként a folklor s az azzal tagadhatatlan kapcsolatban álló mélylélektan szemszögéből közelíti az életművet. Megállapítja: „Móricz Zsigmond ... Krúdynál jobban ismerte a társadalmat, Krúdy viszont mélyebbről az embert. Móriczot elsősorban alakjainak társadalmi mozgása érdekelte, Krúdy az ember bizalmas dolgainak, a lélek rejtelmeinek, sőt a mélyléleknek feltárásával mondott lényegeset és meglepően újat.”

A vitába – amely érdekes, de csak egy a Krúdyval kapcsolatos lehetséges véleményeltérések között – természetesen beleszól az olvasó is. Nélküle a reneszánsz – lehetetlen volna. Véleménye értékes, rögzítendő. Magán-közvéleménykutatásom során látszólag valóban Bóka László (s mások) „vonala”, igazsága nyert igazolást. A megkérdezett olvasók alig-alig veszik észre a Krúdy életmű társadalombíráló vonásait. Még kevésbé „isszonyodását.”

„A Krúdy hősöket ne nagyon sajnáljuk – mondotta egy nyugdíjas mérnök, az író első kiadásainak áldozatkész gyűjtője – azt csinálhatták, amit akartak. Azonban többnyire semmit sem akartak csinálni, csak rezignáltan szemlélődni, álmodozni. Sok embernél a rezignáció a jó közérzet szerves tartozéka. Krúdy jól érezte magát a pesti kiskocsmákban vagy a nyírségi tanyákon. Azért érzem én jól magam, ha könyveit olvasom.”

Ötvenéves középiskolai tanár: „Krúdy világa kissé zárt, de színes, hangulatos. Stabilnak látszhatott, mert megállt benne az idő. Van-e hitelesebb tanú egy nagy írónál?”

Valóban ennyire félreértették volna Krúdyt olvasói? Vagy inkább azok, akik úgy vélték, hogy nem túl következetes kritikai alapállása Tolnai Lajoséval rokonítható köz

érzettel párosult? Arra a feltevésre hajlok, hogy a Krúdynál igen gyakran a megbocsájtó irónia álruhájában jelentkező társadalombírálat ritkán szembeszökő. Nem vennék észre az olvasók? Valószínűtlen. Csak nem tartják számon fővonásaként. S ebben szerintem igazuk is van. A kor elég okát adta az éles bírálatnak, ami viszont Krúdy írói alkatától kissé távol állt. Az olvasó belenyugszik: Krúdy nem tartozik azon írók közé, akiket közéleti hév – vagy műhév – fűtött. Tudomásul vette a világot, finoman bírálta, de nem fellebbezett ellene. Az olvasó sem fellebbezett az ő alapállása ellen.

Mai népszerűsége valamiféleképpen bizonyíték. Vajon ha nem a múlt hangulatait, színeit, ízeit érzékeltetné páratlan szuggesztivitással, hanem elsősorban ellenérzésének vagy – mondjuk – iszonyának adott volna hangot s ez lett volna az alaphang – beszélhetnénk-e Krúdy-reneszánszról? Ismerve a magyar közönség többségének előszereteteit, viszolygásait – aligha. A lelki kényelem szűrés és védekező mechanizmus útján való megóvása attól a valóban értő közönség-hányadtól sem egészen idegen, melynek körében Krúdy napjainkban hódított.

Milyen ez a réteg? Öreg, nyugdíjas – véli a közhit, amely ez esetben sem alaptalan s ez esetben sem egészen pontos, s amelyet látszólag alátámaszt a statisztika, amely körülbelül 1 400 000 nyugdíjast regisztrál elöregedett hazánkban s egy másik, ezzel szorosan összefüggő statisztika, amely azt bizonyítja, hogy az idősebb korosztályból verbuválódik a közkönyvtári olvasók jelentős része.

Veszprémi könyvtáros koromban (1950-51-ben) főleg olyan emberek vették ki A vörös postakocsit vagy a Hét bagolyt, akiknek a századvég személyes élményanyaguk volt; amikor Krúdyval, hőseivel azonosultak – saját fiatalságukkal azonosultak s ugyanakkor saját, speciális jelenüktől is menekültek (hazánkban az idő emigránsai korszakonként más és más réteghez tartoznak – hiány sohasincs bennük) – ez a jelen abban az időben „osztály elidegenedés” következményeként a legjobb esetben éjjeliőri állás volt.

Ez a réteg azóta vagy kihalt vagy már régen nem éjjeliőr. Mégis a mai Krúdy olvasók zöme – a könyvtárosok meglehetősen egybehangzó véleménye szerint – legalább ötven éven felüli ember. Nosztalgiájuk keresne táplálékot? Minden valószínűség szerint ez sem elhanyagolható tényező. De talán többről van szó, mint a különböző irányú s színvonalú nosztalgiák egyikéről. A Krúdy életmű oly magas művészi szinten megjelenített rezignáció, a lélek téli nyugalma, visszapillantás, sőt búcsú (egyedi irodalmi jelenség, hogy többnyire egy fiatal író tollából) – hogy nagyon is megfelelő tápláléka a művelt, értő olvasó öregkori életérzéseinek.

Örvendetes, hogy szép számmal akadnak fiatal vagy fiatalabb Krúdy-hivők is. Többnyire egyetemisták, akik nem tartoznak az idősebb Krúdy olvasók köréből kiváló szektához az első kiadások, a dedikált kötetek megszerzésére irányuló gyűjtő szenvedély boldog megszállottjaihoz.

Nem olvassák el – mint az említett szekta tagjai – ötször-hatszor egyes műveit. Nem igen akarják birtokolni az író eddig megjelent összes köteteit. Másféle, nehezebben elérhető, de szellemi teljességre törekednek. Mélyebben akarják megismerni a magyar irodalmat – s ez Krúdy nélkül lehetetlen. Hiszen egyik legnagyobb, mindenképpen legegyénibb, egyszeribb, utánozhatatlan prózaírónk. „Manapság – mondta egy egyetemista – túlteng az epigonizmus. Krúdyt azért szeretem, mert még önmagának sem volt epigonja.”

A fiatalabb nemzedékhez tartozó Krúdy-olvasók egyben szorgalmas folyóirat „fogyasztók” is. Ha nem említenék e körülményt, akkor is kiderülne. Szabatos, csaknem nyomdakész esszé-stílusban beszélnek, ha irodalomról esik szó. A mai irodalomesztétika iránytűjük, bár nem állíthatjuk, hogy vakon követik. Hallottam olyan vélekedéseket, amelyekről nehéz megállapítani, hogy egyéniek-e vagy sem. Sokat emlegetik Krúdy modernségét, ami – szerintük – cselekménytelenségben, tudatfolyamatok elemzésében és időbontásban nyilvánul meg leginkább. „Virginia Woolfra emlékeztet, bár biztos nem olvasta az angol írónőt” – hallottam egy fiatalembertől.

Ebből és sok másból úgy tűnik, hogy az ifjabb nemzedék csak akkor vall magáénak egy klasszikus írót, ha annak modernsége, ezzel mai érvénye – akár az esztétika megállapításai, akár saját felismerései nyomán – bizonyítást nyert.

Talán Krúdy modernségéhez („késői romantikus, korai modern”) kapcsolódik, hogy oly sokan értékelik nagyra líráját. „Úgy kell olvasni műveit mint egy verskötetet – tanácsolta egy lelkes, már nem egészen fiatal híve – újra meg újra fellapozni, nem pedig „egy tagban” olvasni. Nem kikölcsönözni kell, megvásárolni, akár a versköteteket.”

A magyar olvasóközönség szinte valamennyi rétegének elnyomhatatlan realitásigényére jellemző, hogy azok a Krúdy-művek a legnépszerűbbek, amelyeket a legtöbb szál fűz a realitáshoz: a Boldogult úrfikoromban, a Hét bagoly és A vörös postakocsi. Az utóbbi sikerét a színmű-változat vígszínházi diadalútja – a reneszánsz másirányú fontos megnyilvánulása – is befolyásolta.

Mindent figyelembe véve: a Krúdy-reneszánsz mégsem az író érdeméhez méltó közönségsiker. Úgynevezett elitréteg körében népszerű, részben a könyvtárügy, a könyvkiadás fejlődése, a közművelődés minőségi-mennyiségi ugrása következményeként. A tagadhatatlan siker tömegméretű kiszélesedését elsősorban az gátolja (s e gát áttörése alig lehetséges), hogy művei nem szoros értelemben vett ifjúsági olvasmányok, mint – mondjuk – Jókai regényei. Egy másik hatalmas olvasóréteg: a nők körében sem hódít eléggé. Az okot elsősorban az idézett szerzői önvallomás pontos megállapításában kell keresnünk: „...nincs igazi mesém.” Továbbá a forma és tartalom bonyolultságában, esetleg rejtett, sokakat zavard iróniájában kell keresnünk, vagy abban, hogy életműve műveltséget, históriai érzéket s kíváncsiságot s mint általában minden úgynevezett „nehéz" olvasmány intellektuális erőfeszítést, odaadást igényel.

Krúdy Gyula szinte páratlanul szuverén ember s ugyanilyen író volt. Jóformán senkihez sem igazodott – olvasóihoz sem. Nem hibái – legnagyobb erényei egy teljes „frontáttörés” akadályai.

 

(Jelenkor /Pécs/, 1971/3. 269-273. p.)