LORÁND
IMRE
A
KRÚDY-RENESZÁNSZ ÉS ELŐZMÉNYEI
„A
népszerűség mámorító italából neki sokkal kevesebb jutott, igazában mindössze A
vörös postakocsi megjelenése (1913) s a forradalmak leverése közti jó
félévtizedben ízlelhetett belőle. Vajon ezt a rendkívüli tehetségéhez mérten
közepes visszhangot azzal magyarázzuk – mint első életrajzírója, Perkátai
László teszi –, hogy művészetéből a szorosabb értelemben vett politikum
hiányzott, asszociációktól túlterhelt, páratlanul zenei és érzékletes stílusa
pedig inkább csak a vájtfülűeket vonzotta? Ez is
igaz, azonban érzelmi gazdagsága, szerelemre koncentráltsága ettől még
hódíthatott volna, – aminthogy egy ideig mégiscsak megigézte a négy polgárinál
feljebb nem jutott nő-olvasókat is. A döntő okot tehát nem az említettekben
keresem, hanem másutt, úgy, amint ezt már ő is kimondta még a világháború előtt
Bálint Lajossal folytatott beszélgetésében: »Mesemondó vagyok, de nincs igazi
mesém. Nem történnek nálam olyanok, amik megfeszítenék az olvasó idegeit,
amitől nyugtalan várakozással fordítana át a következő oldalra. Ezért van, hogy
engem mindig csak százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni.« Nem
tévedett, bár ha ítéletét számszerűen meg is cáfolta a mai
Krúdy-reneszánsz.”
Nagy
Miklós Krúdy Gyulával, jelen tömeghatásával kapcsolatos, a Magyar
Irodalomtörténeti Társaság 1968-as nyíregyházai vándorgyűlésén elhangzott
szavaiból idéztünk. (Megjelent az Irodalomtörténet 1970. 1. számában Krúdy és
Jókai címen.)
Nem az az
érdekes, kik nem olvasták a nagy író műveit, hanem az, kik voltak,
milyen réteghez tartoztak a „vájtfülűek”? Mint minden
vonatkozásban, úgy az irodalomszociológiaiban is a dolgok jelen állása szerint
elsősorban Tóbiás Áron Krúdy világa címmel 1964-ben megjelent
válogatásához kell fordulnunk. A kötet anyaga feltáró jellegű, rendkívül
gazdag. Irodalomtudományunk máris nagyon sokat köszönhet neki (lásd elsősorban
Szabó Edének az Arcok és vallomások című sorozatban megjelent kitűnő kis
Krúdy-monográfiáját). A hazai hagyományokkal ellentétben „kényes”, valamint
bíráló jellegű dokumentumokat tartalmaz; minden csak nem „hozsánna-album”.
Izgalmas
magnó-interjúi – ugyancsak a fenti hagyományokkal szemben – azt bizonyítják:
irodalmi kérdésekről lehetséges minden fennköltséget mellőző,
természetes-fesztelen emberi hangon szólni.
Az egyik
ilyen interjú során Csathó Kálmán – természetesen
féltréfásan – megemlíti, hogy Krúdyt „csak az írók olvasták”. A Tóbiás
válogatásában található írások beszédes bizonyítékai annak, hogy nemcsak az
írók, hanem a szerkesztők, lektorok, kiadók stb. között igen sok volt a Krúdy-hivő. E „vájtfülűekből”
álló, a megjelentetés szempontjából döntési joggal vagy legalábbis befolyással
rendelkező kis csoport hosszú éveken keresztül (sőt, napjainkban is)
több-kevesebb sikerrel azon igyekezett, hogy – függetlenül az üzleti
szempontokból – minél több Krúdy könyvet adjanak ki, minél több írása jelenjen
meg a napilapok, folyóiratok hasábjain. A nagy író mellé akarták állítani a
kissé vonakodni látszó irodalmi közvéleményt.
A Kozocsa-féle bibliográfia (lásd Krúdy világa) tanúsága
szerint irodalomszociológiai szempontból mélypontnak tekinthetjük az író
halálát követő, 1934-től 1941-ig tartó időszakot. Akkor egyetlen kötete sem
jelent meg. Hogy a két világháború közötti időszakban nem volt siker-szerző,
azt ékesszólóan bizonyítja, hogy 1941-ben az Útitársból 1112, a Zoltánkából 1015, a Magyar Könyvtárban (tehát olcsó
kiadásban) megjelent Hét szilvafából 2080 példány porosodott a kiadó
raktárában, egyfajta kriptában.
Viszont
1943-ban 9, 44-ben 5 kötetét adták ki újra különböző kiadóvállalatok. A mai Krúdy
reneszánsznak – a periódusok törvényének megfelelően – volt egy úgynevezett
kora-reneszánsza. „Bizonyos – mondotta Kassák Lajos a Tóbiás Áronnal folytatott
magnó-beszélgetés során -, hogy az, hogy ma Krúdyt az első vonalban tartják
számon, erre a figyelmet Márai hívta föl. És ezzel minden esetre szolgálatot
tett a Krúdy-kultusznak, és szolgálatot tett az olvasóknak, akik hozzájuthatnak
egy olyan anyaghoz, ami magában áll a magyar irodalomban.”
Márai
Sándor 1940-ben megjelent Szindbád hazamegy című regényének irodalmi
közvéleményt ébresztő hatását (azt, hogy a bizonyos kiscsoport egy tagja ismét
a hóna alá nyúlt klasszikusunknak, aki sajna rászorult erre) már csak azért sem
vonhatom kétségbe mert – szerény adalékként – ide iktathatom, hogy engem is a
tudatos, leplezetlen, s főleg hódoló utánérzés e jelentős alkotása
vezetett el Krúdy életművéhez annak idején.
Ám az
1940-es évek elejének sajátos szellemi-politikai éghajlatára emlékezve olyan
sikertényezőkről sem feledkezhetünk meg, melyek közül egynéhány kissé durván
gyakorlatias jellegű. Akkoriban ugyanis a könyvpiac is reneszánszát élte. Egyre
kevesebb árucikket lehetett kapni gyorsan, biztosan beszerezhető ajándékként
elsősorban a könyv kínálkozott. Gombamódra
szaporodtak a nemes és nemtelen versengést folytató könyvkiadóvállalatok.
Az elsötétítés következményeként nemcsak ajándékoztak – olvastak is az emberek.
A választék szokatlanul bőséges volt. A politikus elmék, akik előtt
látomásszerűen kirajzolódtak a jövő körvonalai (vagy esetleg politikai kíváncsiságuk
keresett táplálékot) többek között megvásárolhatták Tarlé
Napóleon Oroszországban című, világosan érzékelhető párhuzamot tálcán
kínáló művét vagy esetleg Rátz Kálmán (egykori nyilas képviselő) Oroszország
története című vaskos kötetét, amelynek egyes fejezetei a Bolsevik Párt
története alapján íródtak. A kevésbé politikus elmék közül sokan csak
menekülni próbáltak egy politikai periódustól, amelynek foglyai voltak – az
angolszász bestsellereket, elsősorban az Elfújta a szelet olvasták. A
legnagyobb magyar autonóm álombirodalom megalapítójának, Krúdy Gyulának könyvei
a nemesebb értelemben vett narkotikum funkcióját szolgálva bukkantak fel – részben
a kiscsoport jóvoltából, részben közkívánatra – a feledés félhomályából.
Ismét csak
a Kozocsa-bibliográfia beszédes adatai szerint Krúdy
kora-reneszánsza nem állt meg a felszabadulás történelmi határkövénél. 1945-48
között 10 művét adták ki újra. 1949-ben már csak az Asszonyságok díját,
1950-51-ben csupán 1-1 kisterjedelmű ifjúsági könyvét.
Krúdyt – aki
soha senki ellen nem volt – magyar-nacionalistának aligha lehetett
bélyegezni. Bár nem tették indexre, mint Gárdonyit, feltehetőleg a „tiszta”
vagyis a megengedhetetlenül beszűkített realizmus nevében diszkriminálták, vagy
azért mert társadalombírálatát nem találták eléggé élesnek. Neves
irodalomtörténészünk, amikor annak idején Krúdyt „irodalmunk vonzó – taszító
torzójának” nevezte – az akkori irodalompolitika álláspontját fejezte ki.
Ezt az
álláspontot természetesen csak azok közé sorolhatjuk, amelyeket jóval könnyebb
formálisan indokolni, mint hosszú távon tartani. A lassú léptekkel
haladó irodalompolitikai enyhülés nyomán négy esztendős szünet után újra
megjelentek a nagy író kötetei. A reneszánsz azóta is tart, jelentős művei
látnak újra s újra napvilágot. A felszabadulás után napjainkig kiadott Krúdy
művek példányszáma jóval túlhaladta már a félmilliót – Jókai, Mikszáth,
Gárdonyi, Móricz után ő a legnépszerűbb klasszikusunk s ez jelentős eredmény
különösen akkor, ha tudjuk: egyik könyve sem kötelező iskolai olvasmány.
25 év
alatt több mint félmillió kötet „behatolása” irodalmi közvéleményünk közegébe:
jelentős, irodalomszociológiai értéket képviselő hódítás. Megszilárdulása még
abban az esetben is szinte természetszerű, ha – ne adj Isten! – soha többé nem
jelenne meg újabb Krúdy-mű. Nem számítva a felszabadulás előtt megjelent
kiadásokat: ennyi kötet puszta fizikai léte s ezzel szellemi értelemben vett
visszavonhatatlan jelenléte minden valószínűség szerint hosszú évtizedekre
biztosítja az olvasó és a remekmű találkozásának lehetőségét.
A
Krúdy-reneszánsz, az író mai közönségsikere: a kora-utókor értékelésének,
megbecsülésének bizonyítéka. Mint siker – gyanús. Rutinszerűen, óhatatlanul
felmerül a kérdés: mennyi a szerepe benne – akár más sikerek esetében – az értés
mellett az esetleg tömegméreteket öltő félreértésnek.
Bóka
László egy 1957-ben megjelent írásában hangot is adott ezirányú
gyanújának: „Megrendítő, hogy ezt az életművet mennyire félreértik azok az
olvasók, akiket megejtett Krúdy varázsos stílusa, s akik elábrándoztak a Krúdy-felidézte múlton észre sem véve, hogy Krúdy
iszonyodik ettől a múlttól.”
Egy
Krúdyhoz hasonló bonyolult írói egyéniség „megfejtésének” fölöttébb érthető
vágya az egymásnak ellentmondó értelmezések sokaságát eredményezi. A nehezen nyíló
zárban sok kulcsot próbálnak ki. Krúdy értékelését hitem szerint még a
legterjedelmesebb, legalaposabb tanulmány sem zárhatja majd le végérvényesen. S
ez fölöttébb örvendetes perspektíva, hiszen jól tudjuk, hogy a végérvényesen
értékelt életpályák az irodalomtörténet kriptájában foglalnak helyet; senki nem
zavarja nyugalmukat – legkevésbé az olvasóközönség.
A több
évtizedes „Krúdy-vita”-szemléletek, felfogások, nem
utolsósorban vérmérsékletek tisztázó hatású konfrontációja. A kritika sokszor
párosul szeretettel. A Bóka-idézet például ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik,
melynek szószólóit fölöttébb üdvös gyakorlati cél is vezérelte, ösztökélte: a
Krúdy-könyvek megjelenésének eszmei alátámasztása. 1955-56-ban nem volt
egészen fölösleges erőteljesen aláhúzni: társadalombíráló íróról van szó, a
dzsentri-világ ellenségéről. Ez nem volt alulról-fölfelé irányuló manipuláció,
még csak taktika sem. Az „aláhúzás” nem mondott ellent a kritikusok eddigi
esztétikai gyakorlatának vagy belső meggyőződésének. Ha nem is az életmű
alaptendenciája, de egyes vonásai alátámasztották az elgondolást. Utóvégre is –
ha az általános tapasztalatokhoz nyúlunk – az ábrázolás ilyen művészi
fokon óhatatlanul bírálat is. (Minél áttételesebb – annál hatásosabb.) S vajon
a környezetükkel, társadalmukkal elégedett mameluk-írók méltók-e az utókor
figyelmére? Ha Krúdy ilyen lett volna – ki törődik ma vele?
Ugyanekkor
azonban másirányú közelítések is reálisnak,
jogosultnak tűnnek, ha egy ennyire bonyolult életműről van szó. Schöpflin Aladár szerint (Krúdy világa): „Rengeteget írt a
múltról és félmúltról, de nem ajánlanám, hogy valaki adatszerű forrásnak
használja műveit; valóság, fantázia, szeszély formálja a tényeket és sokszor
összefolyik a múlt a jelennel.” Schöpflin, a nagyon
komoly, felelősségteljes kritikus 1872-ben született. Hiteles szemtanúnak
tűnik, ha a Krúdy-világ társadalombírálatától alig elválasztható valóságtartalmát
vizsgáljuk.
Nagy
Miklós kis tanulmányából idéztük azt a részt, amelyben azt is rögzíti, hogy a
nagy író „művészetéből a szorosabb értelemben vett politikum hiányzott.” Féja Géza Krúdy, a lángelme című mélyenszántó
tanulmánya (Lázadó alkonyat című tanulmány-kötet) követendő
munkahipotézisként a folklor s az azzal tagadhatatlan
kapcsolatban álló mélylélektan szemszögéből közelíti az életművet.
Megállapítja: „Móricz Zsigmond ... Krúdynál jobban ismerte a társadalmat, Krúdy
viszont mélyebbről az embert. Móriczot elsősorban alakjainak társadalmi mozgása
érdekelte, Krúdy az ember bizalmas dolgainak, a lélek rejtelmeinek, sőt a mélyléleknek
feltárásával mondott lényegeset és meglepően újat.”
A vitába –
amely érdekes, de csak egy a Krúdyval kapcsolatos lehetséges
véleményeltérések között – természetesen beleszól az olvasó is. Nélküle a
reneszánsz – lehetetlen volna. Véleménye értékes, rögzítendő.
Magán-közvéleménykutatásom során látszólag valóban Bóka László (s mások)
„vonala”, igazsága nyert igazolást. A megkérdezett olvasók alig-alig veszik
észre a Krúdy életmű társadalombíráló vonásait. Még kevésbé „isszonyodását.”
„A Krúdy
hősöket ne nagyon sajnáljuk – mondotta egy nyugdíjas mérnök, az író első
kiadásainak áldozatkész gyűjtője – azt csinálhatták, amit akartak. Azonban
többnyire semmit sem akartak csinálni, csak rezignáltan szemlélődni, álmodozni.
Sok embernél a rezignáció a jó közérzet szerves tartozéka. Krúdy jól érezte
magát a pesti kiskocsmákban vagy a nyírségi tanyákon. Azért érzem én jól
magam, ha könyveit olvasom.”
Ötvenéves
középiskolai tanár: „Krúdy világa kissé zárt, de színes, hangulatos. Stabilnak
látszhatott, mert megállt benne az idő. Van-e hitelesebb tanú egy nagy írónál?”
Valóban
ennyire félreértették volna Krúdyt olvasói? Vagy inkább azok, akik úgy vélték, hogy
nem túl következetes kritikai alapállása Tolnai Lajoséval rokonítható köz
érzettel
párosult? Arra a feltevésre hajlok, hogy a Krúdynál igen gyakran a megbocsájtó
irónia álruhájában jelentkező társadalombírálat ritkán szembeszökő. Nem
vennék észre az olvasók? Valószínűtlen. Csak nem tartják számon
fővonásaként. S ebben szerintem igazuk is van. A kor elég okát adta az éles
bírálatnak, ami viszont Krúdy írói alkatától kissé távol állt. Az olvasó
belenyugszik: Krúdy nem tartozik azon írók közé, akiket közéleti hév – vagy műhév – fűtött. Tudomásul vette a világot, finoman bírálta,
de nem fellebbezett ellene. Az olvasó sem fellebbezett az ő alapállása ellen.
Mai
népszerűsége valamiféleképpen bizonyíték. Vajon ha nem a múlt hangulatait,
színeit, ízeit érzékeltetné páratlan szuggesztivitással, hanem elsősorban
ellenérzésének vagy – mondjuk – iszonyának adott volna hangot s ez lett volna
az alaphang – beszélhetnénk-e Krúdy-reneszánszról? Ismerve a magyar
közönség többségének előszereteteit, viszolygásait – aligha. A lelki kényelem
szűrés és védekező mechanizmus útján való megóvása attól a valóban értő
közönség-hányadtól sem egészen idegen, melynek körében Krúdy napjainkban
hódított.
Milyen ez
a réteg? Öreg, nyugdíjas – véli a közhit, amely ez esetben sem alaptalan s ez
esetben sem egészen pontos, s amelyet látszólag alátámaszt a statisztika, amely
körülbelül 1 400 000 nyugdíjast regisztrál elöregedett hazánkban s egy másik,
ezzel szorosan összefüggő statisztika, amely azt bizonyítja, hogy az idősebb
korosztályból verbuválódik a közkönyvtári olvasók jelentős része.
Veszprémi
könyvtáros koromban (1950-51-ben) főleg olyan emberek vették ki A vörös
postakocsit vagy a Hét bagolyt, akiknek a
századvég személyes élményanyaguk volt; amikor Krúdyval, hőseivel azonosultak –
saját fiatalságukkal azonosultak s ugyanakkor saját, speciális jelenüktől is
menekültek (hazánkban az idő emigránsai korszakonként más és más réteghez
tartoznak – hiány sohasincs bennük) – ez a jelen
abban az időben „osztály elidegenedés” következményeként a legjobb esetben
éjjeliőri állás volt.
Ez a réteg
azóta vagy kihalt vagy már régen nem éjjeliőr. Mégis a mai Krúdy olvasók zöme –
a könyvtárosok meglehetősen egybehangzó véleménye szerint – legalább ötven éven
felüli ember. Nosztalgiájuk keresne táplálékot? Minden valószínűség szerint ez
sem elhanyagolható tényező. De talán többről van szó, mint a különböző irányú s
színvonalú nosztalgiák egyikéről. A Krúdy életmű oly magas művészi szinten
megjelenített rezignáció, a lélek téli nyugalma, visszapillantás, sőt búcsú
(egyedi irodalmi jelenség, hogy többnyire egy fiatal író tollából) – hogy nagyon
is megfelelő tápláléka a művelt, értő olvasó öregkori életérzéseinek.
Örvendetes,
hogy szép számmal akadnak fiatal vagy fiatalabb Krúdy-hivők
is. Többnyire egyetemisták, akik nem tartoznak az idősebb Krúdy olvasók köréből
kiváló szektához az első kiadások, a dedikált kötetek megszerzésére irányuló
gyűjtő szenvedély boldog megszállottjaihoz.
Nem
olvassák el – mint az említett szekta tagjai – ötször-hatszor egyes műveit. Nem
igen akarják birtokolni az író eddig megjelent összes köteteit. Másféle,
nehezebben elérhető, de szellemi teljességre törekednek. Mélyebben
akarják megismerni a magyar irodalmat – s ez Krúdy nélkül lehetetlen. Hiszen
egyik legnagyobb, mindenképpen legegyénibb, egyszeribb,
utánozhatatlan prózaírónk. „Manapság – mondta egy egyetemista – túlteng az
epigonizmus. Krúdyt azért szeretem, mert még önmagának sem volt epigonja.”
A
fiatalabb nemzedékhez tartozó Krúdy-olvasók egyben szorgalmas folyóirat
„fogyasztók” is. Ha nem említenék e körülményt, akkor is kiderülne. Szabatos,
csaknem nyomdakész esszé-stílusban beszélnek, ha irodalomról esik szó. A mai
irodalomesztétika iránytűjük, bár nem állíthatjuk, hogy vakon követik.
Hallottam olyan vélekedéseket, amelyekről nehéz megállapítani, hogy egyéniek-e
vagy sem. Sokat emlegetik Krúdy modernségét, ami – szerintük – cselekménytelenségben,
tudatfolyamatok elemzésében és időbontásban nyilvánul meg leginkább. „Virginia Woolfra emlékeztet, bár biztos nem olvasta az angol írónőt”
– hallottam egy fiatalembertől.
Ebből és
sok másból úgy tűnik, hogy az ifjabb nemzedék csak akkor vall magáénak egy
klasszikus írót, ha annak modernsége, ezzel mai érvénye – akár az esztétika
megállapításai, akár saját felismerései nyomán – bizonyítást nyert.
Talán
Krúdy modernségéhez („késői romantikus, korai modern”) kapcsolódik, hogy oly
sokan értékelik nagyra líráját. „Úgy kell olvasni műveit mint egy verskötetet –
tanácsolta egy lelkes, már nem egészen fiatal híve – újra meg újra fellapozni,
nem pedig „egy tagban” olvasni. Nem kikölcsönözni kell, megvásárolni, akár a
versköteteket.”
A magyar
olvasóközönség szinte valamennyi rétegének elnyomhatatlan realitásigényére
jellemző, hogy azok a Krúdy-művek a legnépszerűbbek, amelyeket a legtöbb szál
fűz a realitáshoz: a Boldogult úrfikoromban, a
Hét bagoly és A vörös postakocsi. Az utóbbi sikerét a
színmű-változat vígszínházi diadalútja – a reneszánsz másirányú
fontos megnyilvánulása – is befolyásolta.
Mindent
figyelembe véve: a Krúdy-reneszánsz mégsem az író érdeméhez méltó
közönségsiker. Úgynevezett elitréteg körében népszerű, részben a könyvtárügy, a
könyvkiadás fejlődése, a közművelődés minőségi-mennyiségi ugrása
következményeként. A tagadhatatlan siker tömegméretű kiszélesedését
elsősorban az gátolja (s e gát áttörése alig lehetséges), hogy művei nem szoros
értelemben vett ifjúsági olvasmányok, mint – mondjuk – Jókai regényei. Egy
másik hatalmas olvasóréteg: a nők körében sem hódít eléggé. Az okot elsősorban
az idézett szerzői önvallomás pontos megállapításában kell keresnünk: „...nincs
igazi mesém.” Továbbá a forma és tartalom bonyolultságában, esetleg rejtett,
sokakat zavard iróniájában kell keresnünk, vagy abban, hogy életműve
műveltséget, históriai érzéket s kíváncsiságot s mint általában minden
úgynevezett „nehéz" olvasmány intellektuális erőfeszítést, odaadást
igényel.
Krúdy
Gyula szinte páratlanul szuverén ember s ugyanilyen író volt. Jóformán senkihez
sem igazodott – olvasóihoz sem. Nem hibái – legnagyobb erényei egy
teljes „frontáttörés” akadályai.
(Jelenkor /Pécs/, 1971/3. 269-273. p.)