Krúdy Gyula mesél...

 

... A szél dudorász a nádas fölött, a hold a szerelemtől, a meghatottságtól s a bánattól, kendővel takarta el arcát, az éjféli lovag könnyű fekete csónakban közeledik a tavon s a partmenti ablak alatt várnak már a zenészek, halk pengetéssel hangolva a húrokat... Krúdy Gyula mesél... A sötét ablak mögött az álmok hölgye szívére szorítja drága, fehér kezét és sápadt arca és kék szeme – költők és vándorok szokták magukat a vízbe ölni miatta – aggodalmasan és reménykedőn les a tó felé, ahol kiköt a csónak és a nedves homokon egyedül jő a titokzatos lovag, a gordonka megszólal, fölsír a szerenád. A tó színe megborzong, a hölgy remegve meggyújtja a gyertyát... Krúdy Gyula mesél... Reggelre kelve aztán a lovag útra kél e tájról ...

De a gordonka tovább zeng és egybeolvad az éj rejtelmes, csodálatos, kimeríthetetlen hangjaival, néha meghalkul és azt hinnéd, már csak a lelkedben rezonál, néha ismét fölzúg és mintha csavarna egyet túlcsorduló szíveden, aztán bizarr lesz, kissé tréfás és csúfolódó, aszerint, hol fordul meg a nyugtalan lelkű gavallér, akiről úgy véled, hogy e percben fölényes, spleenes lordnak öltözve, hódította meg egy távoli kastélyban a hercegnőt, vagy mint csalódott szerelmes, elhagyva bolyong az erdőben a bál után, holott rongyos és megviselt ruhában, ma hajnalban megérkezett Pest alá, vándorbotját megpihenve támasztva a határkőnek, oly utazások után, melyek mindenkor rejtélyek maradnak mindenki előtt...

A vándor, az ismerős, egykor annyira imádott házak és alvó kapuk láttán – melyeket kalandozásaiban majdnem elfelejtett – egy égő könnyet törül ki szeméből. Amint végigkopog a szürkülő kövezeten, talán felriadnak álmukból a fehér leányszobák lakói, akik egykor, nem is olyan régen, mind utána sóhajtoztak és amikor ismét útra indult, elhatározták, hogy örökké várni fogják. De a bujdosó nem kopog a lezárt zsalugátereken. Ebben az időben, átmulatott éjszaka után, éppen hazafelé bandukolsz s amikor megpillantod, utána indulsz, hogy meglesd: hova megy. De nem tudod követni: eltűnt. S másnap előkelő szalonokban találkozol vele, ahol bájos történeteket regél a régi Pestről, oly finom szatírával, hogy nem tudod: igazat beszél-e, de áhítattal hallgatod, mint mindenki e társaságban, ahol a hölgyek nyitva felejtették ajkaikat, mosolyognak néha, de néha szeretnének fölzokogni, majd szemük álmodozó lesz s nem is értik talán a beszélőt, de a gordonkát hallják, amely újra búg...

Az embereket, akikről e ritka s páratlan bujdosó beszél, talán te is ismered, de még sohasem láttad őket ily furcsáknak, kedveseknek és vonzóknak, mint amikor a beszélő elmondja róluk szellemdús megjegyzéseit s történeteiket, melyek pedig esetleg meg sem történtek s a képeket is csodálod, melyeket különös, teljes zengésű szavaival elébed fest .., holott te is láttad már e tájakat, házakat, utcákat, személyeket, embereket és csak most veszed észre: csakugyan, ilyenek voltak mindig.

Később aztán hallod, hogy ugyanezen az éjjelen estétől-reggelig látták őt egy klub kártyaszobájában, ahol hallgatagon ülve az asztalfőn, fáradhatatlanul forgatta a harminckét színes lapot és a coeur dámának udvarolt, aki pedig korántsem volt oly odaadó, mint az álmok és valóságok asszonyai...

Mi az álom és mi a valóság, ki tudná megmondani? Álmodban látod őt és azt hiszed: ébren vagy, olvasod sorait s azt hiszed: álmodol, mert a költő oly érzéseket és hangokat szólaltatott meg csoda-líráján, aminők csak legbensőbb és legtitkosabb álmodnak szoktak kísérő zenéi lenni. Elmerülsz hangulataiba s egyszerre már nem is érted az elfutó szavak egyszerű jelentését, csak zenéjét hallod, amelyet nem tudsz megragadni, mert oly halk és sejtelmes, mint a végtelenség.

Krúdy Gyula mesél... Régen mesél már és a nők, akiknek értelme százszorta finomabb és fogékonyabb, mint a férfiaké, mindig őt szerették legjobban hallgatni. Ők sohasem ütköztek meg azon, amin az alacsony elmék, akik a költő egy-egy regéjénél nem éreztek kielégülést, mert a történet – mondották – nincsen befejezve. A nők tudják, hogy az életben soha semmi nincs befejezve s az élesen poentírozott és végleg befejezett novellákban hamisan és rosszhiszeműen hazudnak az írók. A műértők pedig, akik a költők pályafutását figyelemmel kísérik, megállapítják, hogy soha szebb, egyenesebb, lángolóbb emelkedést nem láttak: Krúdy mindig, mindig szebbeket mesél s a legszebbek nyilván azok lesznek, amiket még tartogat, rejteget a kimeríthetetlen lanton, mint csupa új, gyönyörű, meglepő ékkövet...

De a nyugtalan vándor megint útra kelt s már nyilván a város végén, a havas országúton mendegél, a csikorgó fagyon, hátra-hátra pillantva, mert a gyors fogatot várja, amely váltott lovakkal viszi majd előre, kideríthetetlen utakra és homályos városokba, ahol egy-egy kaland kedvéért, egy-egy éjjelre megpihen... Az álmok hölgye pedig, – Istenem, minden hölgy az álmoké – aki oly nemes, mint a kócsagmadár és oly szép, mint a jelenkor divatja, s aki e havas éjen egyedül jött haza a kapuig, mert a szegény, háborús konflisló útközben kimúlt, – e nemes hölgy levetve drága prémjét, remegve dől a kerevetre, hogy az éj hátralevő részét olvasással töltse el. A hó tovább hulldogál és a szél már csak magának muzsikál, mert senki sem hallgatja a halandók közül. Hajnalban fáradtan hullik ki az átszellemült arcú hölgy fehér ujjai közül a könyv, egy kis, új, sárga könyv: Pest 1916-ban. Krúdy Gyula mesélt...

Ifj. Lovászy Márton.

 

(Magyarország, 1917/21. /január 21./ 24. p.)