Krúdy Gyula mesél...
... A szél dudorász a nádas fölött, a hold a szerelemtől, a
meghatottságtól s a bánattól, kendővel takarta el arcát, az éjféli lovag könnyű
fekete csónakban közeledik a tavon s a partmenti
ablak alatt várnak már a zenészek, halk pengetéssel hangolva a húrokat... Krúdy Gyula mesél... A sötét
ablak mögött az álmok hölgye szívére szorítja drága, fehér kezét és sápadt arca
és kék szeme – költők és vándorok szokták magukat a vízbe ölni miatta – aggodalmasan
és reménykedőn les a tó felé, ahol kiköt a csónak és a nedves homokon egyedül jő a titokzatos lovag, a gordonka megszólal,
fölsír a szerenád. A tó színe megborzong, a hölgy remegve meggyújtja a gyertyát... Krúdy Gyula mesél... Reggelre
kelve aztán a lovag útra kél e tájról ...
De a gordonka tovább zeng és egybeolvad az éj
rejtelmes, csodálatos, kimeríthetetlen hangjaival, néha meghalkul és azt
hinnéd, már csak a lelkedben rezonál, néha ismét fölzúg és mintha csavarna egyet
túlcsorduló szíveden, aztán bizarr lesz, kissé tréfás és csúfolódó, aszerint,
hol fordul meg a nyugtalan lelkű gavallér, akiről úgy véled, hogy e percben
fölényes, spleenes lordnak öltözve, hódította meg egy távoli kastélyban a
hercegnőt, vagy mint csalódott szerelmes, elhagyva bolyong az erdőben a bál
után, holott rongyos és megviselt ruhában, ma hajnalban megérkezett Pest alá, vándorbotját
megpihenve támasztva a határkőnek, oly
utazások után, melyek mindenkor rejtélyek maradnak mindenki előtt...
A vándor, az ismerős, egykor annyira imádott házak és
alvó kapuk láttán – melyeket kalandozásaiban majdnem elfelejtett – egy égő
könnyet törül ki szeméből. Amint végigkopog a szürkülő kövezeten, talán
felriadnak álmukból a fehér leányszobák lakói, akik egykor, nem is olyan régen,
mind utána sóhajtoztak és amikor ismét útra indult,
elhatározták, hogy örökké várni fogják. De a bujdosó nem kopog a lezárt
zsalugátereken. Ebben az időben, átmulatott éjszaka után, éppen hazafelé bandukolsz s amikor megpillantod, utána indulsz, hogy
meglesd: hova megy. De nem tudod követni: eltűnt. S másnap előkelő szalonokban találkozol
vele, ahol bájos történeteket regél a régi Pestről, oly finom szatírával, hogy
nem tudod: igazat beszél-e, de áhítattal hallgatod, mint mindenki e
társaságban, ahol a hölgyek nyitva felejtették ajkaikat, mosolyognak néha, de
néha szeretnének fölzokogni, majd szemük álmodozó lesz s nem is értik talán a
beszélőt, de a gordonkát hallják, amely újra búg...
Az embereket, akikről e ritka s páratlan bujdosó
beszél, talán te is ismered, de még sohasem láttad őket ily furcsáknak,
kedveseknek és vonzóknak, mint amikor a beszélő elmondja róluk szellemdús
megjegyzéseit s történeteiket, melyek pedig esetleg meg sem történtek s a
képeket is csodálod, melyeket különös, teljes zengésű szavaival elébed fest ..,
holott te is láttad már e tájakat, házakat, utcákat, személyeket, embereket és
csak most veszed észre: csakugyan, ilyenek voltak mindig.
Később aztán hallod, hogy ugyanezen az éjjelen
estétől-reggelig látták őt egy klub kártyaszobájában, ahol hallgatagon ülve az
asztalfőn, fáradhatatlanul forgatta a harminckét színes lapot és a coeur dámának udvarolt, aki pedig korántsem volt oly
odaadó, mint az álmok és valóságok asszonyai...
Mi az álom és mi a valóság, ki tudná megmondani? Álmodban
látod őt és azt hiszed: ébren vagy, olvasod sorait s
azt hiszed: álmodol, mert a költő oly érzéseket és
hangokat szólaltatott meg csoda-líráján, aminők csak legbensőbb és legtitkosabb
álmodnak szoktak kísérő zenéi lenni. Elmerülsz hangulataiba s egyszerre már nem
is érted az elfutó szavak egyszerű jelentését, csak zenéjét hallod, amelyet nem
tudsz megragadni, mert oly halk és sejtelmes, mint a végtelenség.
Krúdy Gyula mesél... Régen mesél
már és a nők, akiknek értelme százszorta finomabb és fogékonyabb, mint a
férfiaké, mindig őt szerették legjobban hallgatni. Ők sohasem ütköztek meg azon,
amin az alacsony elmék, akik a költő egy-egy regéjénél nem éreztek kielégülést,
mert a történet – mondották – nincsen befejezve. A
nők tudják, hogy az életben soha semmi nincs befejezve s az élesen poentírozott
és végleg befejezett novellákban hamisan és
rosszhiszeműen hazudnak az írók. A műértők pedig, akik a költők pályafutását
figyelemmel kísérik, megállapítják, hogy soha szebb, egyenesebb, lángolóbb
emelkedést nem láttak: Krúdy mindig, mindig szebbeket mesél s a legszebbek nyilván azok lesznek, amiket még tartogat, rejteget
a kimeríthetetlen lanton, mint csupa új, gyönyörű, meglepő ékkövet...
De a nyugtalan vándor megint útra kelt s már nyilván a
város végén, a havas országúton mendegél, a csikorgó fagyon, hátra-hátra
pillantva, mert a gyors fogatot várja, amely váltott lovakkal viszi majd előre,
kideríthetetlen utakra és homályos városokba, ahol egy-egy kaland kedvéért,
egy-egy éjjelre megpihen... Az álmok hölgye pedig, – Istenem,
minden hölgy az álmoké – aki oly nemes, mint a kócsagmadár és oly szép, mint a
jelenkor divatja, s aki e havas éjen egyedül jött haza a kapuig, mert a
szegény, háborús konflisló útközben kimúlt, – e nemes
hölgy levetve drága prémjét, remegve dől a kerevetre, hogy az éj hátralevő
részét olvasással töltse el. A hó tovább hulldogál és a szél már csak magának muzsikál, mert senki sem hallgatja a halandók közül.
Hajnalban fáradtan hullik ki az átszellemült arcú hölgy fehér ujjai közül a
könyv, egy kis, új, sárga könyv: Pest 1916-ban. Krúdy Gyula mesélt...
Ifj. Lovászy Márton.
(Magyarország, 1917/21. /január 21./ 24. p.)