Krúdy Gyula új könyvei

 

Mélyhangú hegedűhúron, amelynek alapszínezete mindig ugyanaz, kifejező képessége azonban vetekszik az őszi szél szavával, Krúdy Gyula egy csomó komor szonátát játszik el legújabb kötetében. Történetei keskeny földön, darabos, hazai rögön épülnek föl, anyaga sártégla, nyírvessző, magyar cserép, székely faragás; szóval, az egyszerűség kamarájából és telkéről való holmi, mégis ez arányosan és öntudattal készült portékák, házak, kunyhók, paloták mindmegannyi karácsonyra készült munkái egy nagy és kellőleg nem méltányolt tehetségnek, mintái a helyes írói egyensúlynak, megbízhatóságnak, gazdag termékei a színes, biztos és engedelmes impresszionizmusnak.

Krúdy Gyula írói arca egyike a legrokonszenvesebbeknek a magyar belletrista-galériában. Főbb vonásai: szerénysége, komorsága, nyugalma, lassan bontakozó színei, lírai hajlamai nehezen illenek bele a demagógiával és plakátbetűkkel dolgozó újabb áramlatokba. Munkái sohasem fognak azok közé tartozni, amelyeket szívesen vásárlunk a vasutak s az élet pályaudvarain. Íme, egy író, aki nehezen tesz meg akár egy lépést, hogy felénk közeledjen; öntudatosan ül a maga nyíri homokbuckáján, lenszínű felvidéki folyócskája mellett és kíváncsian, talán félénken is várja, ki fogja fölkeresni.

Jól esik elmondanom, hogy egy sorát nem ösmerem Krúdynak, amelyben engedményeket tett volna a közönségnek, és mégis, egy betűjén nem csillog a hardeni tucat-gőg vagy a hoffmannsthali iskolamesteri fensőbbség, amely megutáltatja velünk az önérzetet. Tulajdonképp ritka becses és erős írói érték ez, éppen úgy, mint sajátságos komorsága, amely a fekete színnek eleven szimfóniája, beethoveni tételekkel, köztük scherzóval is. Szomorúságából éppúgy hiányzik a múlt századbeli költők olcsó flagellantizmusa, mint az újabbak idomított szentimentalitása, miszticizmusa; ez a komorság rugékony, eleven, százformájú és tarka hullámain a humor magaslatáig tud emelkedni. A magyar irodalomban ritka ez a hang; a zenében Liszt Ferenc volt a mestere, legtarkább munkáit ez kapcsolta a hazai röghöz..

Érdekes tanulmány minden írónak és olvasónak megfigyelni, Krúdy Gyula hogyan keveri a színeket, hogyan rakja föl őket. Amilyen szeszélyesek munkáinak alaprajzai, koloritjuk szintoly nyugtalanul siklik el fölöttük. A velencei üvegnek van meg ez a színe és nincs meg a sanzsannak, – ennek a Kerepesi-úti szivárványnak, – amely keresve fejezi ki ugyanazt az alaptörekvést: a játékos bizonytalanságot, az éles és mégis nyugodt átmenetet, a kiegyenlítettséget. Krúdy eszközeiben nagy ellentétek vannak; néha színei vastagok, csaknem bántók, mint a rügyező gesztenyeerdőé, azután japáni részletességbe csap át, az utolsó egységekig elemez, s ilyenkor föstménye gobelinszerű benyomást kelt. Ugyanez áll alaprajzáról, amely néha a legszélsőbb határokon érinti az emberi fölületeket, majd a lélek rejtett zugának félhomályába bocsátkozik. Ura minden árnyalatnak, stílusa biztosabb, mint valaha, szótára élénk, mindig tetszetős, munkáinak külső megjelenése a régi gavallérok kifogástalanságát juttatja eszünkbe.

Bár Krúdy Gyula minden munkája egy-egy önkénytelen, szerénységi nyilatkozat és mesemondása a dajka hangjára és nem a pacifikáló diktátoréra emlékeztet, ebben a sajátságos íróban nagy bátorság él. Nincs tárgy, gondolat, részlet, amelynek kitérne. Másodszor – és nem utoljára – olvastam el Szindbádját és mindig rokonérzéssel nézem, mikor olyan tárgyaknak vág neki, mint az utazás az akácos alföldi városba, a halinás tótok közé, vagy a kirándulás Puzdorra; főleg szeretettel hívom föl a jóindulatú olvasó figyelmét „Az özvegy asszony álmára”, Krúdy novella-termésének erre a legjobb évjáratára. A közönség jóindulatáról és figyelméről szóltam: szándékosan, mert az olvasó nem egyszer más szemmel nézi a könyveket, mint az író; amaz az óra-lap mutatóját, az ütőszerkezet hangját figyeli, azaz, kész dolgot, összbenyomást kíván, az író a belső gépezetet vizsgálgatja, a száz kis kerék forgását, mozgását, az anyag kifogástalanságát, a rugók biztonságát. Krúdynál mindez eszközök acélos kékek, megbízhatók, frissek, s azok az apró mankók, amelyekkel az ügyesebb író lélektani, elbeszélési, jellemzési nehézségeken segíti át magát, hiányzanak raktárából. Az ő játszmája világos, áttekinthető; attól se riad vissza, mikor tárgya keményebb, mint ő, hogy a „voltot” bemondja. Innét egy-egy munkájának befejezetlensége.

Mesélőképességben Krúdy egyike a legtermékenyebb elméknek. Könnyen beszél el, tárgyai erdőről, mezőről, biliárd-asztalról, ócska bútorokról szívesen szaladnak feléje, szeme játszva találja meg élelmét. Sokoldalúsága még jobban aláhúzza ez adományt. Az embert változatos szempontból nézi, hol könyörületesen, hol rosszallólag, hol csöndes gúnnyal, hol táblabírói szögletből, hol a közömbösség enyhe magaslatáról; ez magyarázza meg, hogy egy-egy alakját szívesen állítja különböző helyzetekben elénk. Erőltetett, fáradt tárgyai nincsenek, jó ízlése éppen úgy megmenti a különcségtől és modorosságtól. Jellemző ereje friss, öntudatos; pedig sokat dolgozik és éles szem bizonyára itt is jól ösmeri a kisegítő forrásokat. Nem él velök, minden embere egy-egy büszke kis arisztokrata az irodalom tarka országútján.

Összességben: Krúdy Gyula ritka és értékes talentum, aki nyugodtan, önfeledten, néha másoktól is elfelejtve, jár a maga útain. Magyar író, nem a nyelve játékában, sallangos betűiben, hanem gondolkodásában és kora, környezete megértésében. A négy folyó egy-egy tápláló ere húzódik végig kötetein és a magyar lélek keleti színe, tarka befejezetlensége, örök bizalma és szívóssága villan föl pásztortüzeiben, amelyek hol a rónán, hol a szederindás patakparton, hol a hegyek gádoraiban bukkannak föl, hirdetvén a szín és melegség ez örök nomádjának csöndesen biztos vándorlását:

Lovik Károly.

 

(Új Idők, 1912/20. /május 12./ 510-512. p.)