Színház, művészet

 

(*) Őszi utazás a vörös postakocsin. (Krudy Gyula új regénye) Sárga búzatáblák szélén döcög a vörös postakocsi és Szindbád — mert mindig ő tér vissza, ha Rezeda Kázmér, Alvinczi Eduárd néven is — már a kalász asszonyos érettségén borul el, s a pipacs nem golyóütötte sebeket juttat eszébe többé. Nemcsak csók van hölgyeim, kenyér is van, barna a héja, mint az önök haja, s a húsa hasonlatos az önök húsához. Mintha Krudy Gyula — Szinbád ő az aranyszavú — fölfedezte volna új regényében a búzát, a kenyeret, a húst, a sikertelen öngyilkosságok utáni életet, a negyvenedik esztendő leszűrt zamatját, az őszi utazások szépségét. Már nemcsak nyári hajnalok ejtik meg, zöld zsalugáteres ablakok előtt térdelve, de jó szava van a fehér abroszhoz is, amelyen fekete retek van és zöld paprika, mint óriási smaragdt tündökölve a vinkó fényében. Őszre jár bizony, a vörös postakocsi nemrég még szilaj kerekei, mintha méltóságosabban forognának. Mélyebb és zengőbb lett Krudy, a g-húrt használja szívesebben, már megállapodott és kikristályosodott: új regényének egy-egy fejezete olajfestmény vidéki udvarházak szalonjában, a vadász temetését ábrázolja, vagy szerencsétlen hajadont, aki Bécsbe szökött egy táncmesterrel. Az igazi Krudyt kapjuk ebben a regényben, a mindig őszintét, a bűvös mesé­lőt és a mai legnagyobb muzsikusát a magyar nyelvnek. Az ember becsukja a regény fedelét, s hódol csak a szerzőnek. (Lukács Gyula.)

 

(A Nap, 1917/162. /július 4./ 7. p.)