Színház, művészet
(*) Őszi utazás a vörös postakocsin. (Krudy Gyula új regénye)
Sárga búzatáblák szélén döcög a vörös postakocsi és Szindbád — mert mindig ő tér vissza, ha Rezeda Kázmér, Alvinczi
Eduárd néven is — már a kalász asszonyos érettségén borul el, s a pipacs nem golyóütötte
sebeket juttat eszébe többé. Nemcsak csók van hölgyeim, kenyér is van, barna a héja,
mint az önök haja, s a húsa hasonlatos az önök húsához. Mintha Krudy Gyula — Szinbád ő az
aranyszavú — fölfedezte volna új regényében a búzát, a kenyeret, a húst, a
sikertelen öngyilkosságok utáni életet, a negyvenedik esztendő leszűrt
zamatját, az őszi utazások szépségét. Már nemcsak nyári hajnalok ejtik meg,
zöld zsalugáteres ablakok előtt térdelve, de jó szava van a fehér abroszhoz is,
amelyen fekete retek van és zöld paprika, mint óriási smaragdt tündökölve a vinkó fényében. Őszre jár bizony, a
vörös postakocsi nemrég még szilaj kerekei, mintha méltóságosabban forognának.
Mélyebb és zengőbb lett Krudy, a g-húrt használja szívesebben, már megállapodott és
kikristályosodott: új regényének egy-egy fejezete olajfestmény vidéki
udvarházak szalonjában, a vadász temetését ábrázolja, vagy szerencsétlen
hajadont, aki Bécsbe szökött egy táncmesterrel. Az igazi Krudyt
kapjuk ebben a regényben, a mindig őszintét, a bűvös mesélőt és a mai
legnagyobb muzsikusát a magyar nyelvnek. Az ember becsukja a regény fedelét, s
hódol csak a szerzőnek. (Lukács Gyula.)
(A
Nap, 1917/162. /július 4./ 7. p.)