Két regény

Biró Lajos: A diadalmas asszony. – Krúdy Gyula: Andráscsik örököse. – Budapest, Singer és Wolfner kiadása.

 

Két regény: az egyik gazdag színű és dús szövetű, mint egy szőnyeg, a másik pompás és kristálytiszta logikai szerkezet, mint egy modern mérnöki mű. Ez az általános benyomásunk, midőn újra, formás kötet-alakban, végigolvastuk Krúdy és Biró regényeit, amelyek olvasóink előtt sem ösmeretlenek, hisz mindkét művet az Új Idők tartotta keresztvízre. Nagyon érdekes két egymástól ennyire eltérő írásművet egyazon napon végigolvasni. Gyönyörűségünkből ez nem von le semmit, viszont megismerünk két írói profilt, amelyeknek határozott éle annál jellemzetesebb, minél közelebb tartjuk egymáshoz.

 

[...] Eszünkbe se jutnának ezek a megfigyelések, arcelvek oly különálló érdekességet kölcsönöznek Biró művének, ha nem olvassuk el egyazon napon Krúdy könyvét is. E két mű sikeresen kiemeli egymás érdekességét.

Krúdy merőn más vizeken evez. Olvasva az Andráscsik örökösét: hirtelenül tarka és módfelett változatos világba cseppenünk, sajátszerű emberek közé, akiket talán csak az ért meg igazán, aki együtt élt a pusztuló gentryvel. Krúdy pontosan lokalizálja történetét, elvezet minket Szabolcsba, Magyarországnak arra a vidékére, amelyen a Felvidék hétszilvafás népe, a magyar Gascogne hősei összeolvadnak a síkság népével. Felvidék! Hány kitűnő magyar író merített e dús bányából s mi minden maradt még kiaknázatlanul. Lesz még idő, amidőn valaki igazában megírja e külön világ természetrajzát: ez a könyv válhatnék irodalmunk legeredetibbjévé. Az Alföld és Erdély talán ősibb zamata, de messze túlcsillogja a Felvidék. Mindennek, ami nálunk kultúra, ez volt a termelője, ez vette át a nyugat műveltségét, ez aranyozta be rögtön lokális zománccal. Néhány lángészt adott az Alföld. Millió sui generis művelt embert a Felvidék. Valamely furcsa úri világ pezsgett ott, amelyben forrt az arisztokrata vére, a művész heve és bohémsége, amely gyermek-ösztönnel nyúlt a kultúra aranyalmái után, meghatározta a úri divatot, az elmés beszédet, a nemes és csiszolt formákat, de mindezt rögtön átöltözteti egy sajátos vérmérsék, a helyi viszonyok köntösébe. Bájosabban kevés kalauz avat be minket e világ titkaiba, mint Krúdy.

Majdnem azt mondanók, hogy regényének igazi hőse ez a tarka-barka világ. A könyv lapjain sürgő-forgó emberek megannyi hordozói e világ egy-egy különleges színének. Könnyelműek s egyúttal okosak; nagylelkűek és kicsinyeskedők; ravaszok és naivak; nagystílűek, de bohémek; gőgös urak, de konclesők; világfiak, de humoristák. Krúdy született művész: kezében ezek a karakterek megannyi színes szál, amelyekét egymás mellé sző, hogy harmóniát csöndítsen ki belőlük, összebogoz, hogy az ellentéteket kiemelje, ritkít vagy sommáz, mint a keleti szőnyegek mesterei. Gazdagon s váratlanul szövődik így össze ez a sok színes szál s ami belőle készen kikerül: íme, ez az a furcsa szabolcsi világ, az a nehezen megérthető, nagyon emberi ábrázatú, lebilincselőn érdekes, erős karakterű Felvidék.

Ha így előttünk fekszik ez a dúsfonatú szőnyeg: ki kérdezi, vajon miféle tervezeten alapul az? Élvezzük színei zománcát, az egymáson általbúvó arabeszkek futamait, a pompás változatosságot. Egy beludzsisztán vagy egy bokhara láttára senki sem kezdi külön szemelgetni a díszítmény egyes motívumait. Krúdy regényével is így vagyunk. Hányszor bukkan fel e lapokon egyazon alak: de mindig különleges formában, sajátos fordulatban, többnyire meglepőn, hogy megint megjelenjen egy duettban, egy trióban, egész sokadalomban, mint annak szerves alkotórésze. Végül az egész hímes képnek lüszterét az a meleg kedély adja meg, amely bizonyára az író sajátja, s amely éppen az általa festett világhoz úgy hozzáillik.

Mily különböző két könyv! S mégis mily érdekkel lapozzuk mind a kettőt.

[L]Y[ka]. [Károly]

 

(Új Idők, 1909/49. /december 5./ 530-531. p.)