Krudy Gyula Ibsent kritizál!
Így:
„Ibsen színdarabja
a Nemzeti Színházban. A színpadon őrült emberek
járnak-kelnek, falhoz támaszkodnak, meg leülnek, akiknek betegségéről a
fegyházakban, bolondokházában, klastromokban tudnak. Szegények, gondolom
magamban, minden szánalom nélkül, amint az ember nem sajnálja a morfinistákat, mániákusokat, önszerelmeseket. Ebben a tragikomédiában
mindenki önmagába szerelmes.
Nos, ismét felvirradt egy darab időre a szerencsétlen
idegbajosok, az okoskodó, germán miveltségű tanárok és
svindlerek napja, akiknek hajdanában papája volt ez a norvég kardnyelő, akinek szemüveges, doktoros arcképét nézegetvén,
egykor: mindig a nagyanyám szélhámosai
jutottak eszembe, akik torzonborz hajzattal és a csepűrágók frakkjában
táncoltatták az asztalkát a melegre fűtött szalonban
és csaknem tányéroztak az előadás végén.
Ez az északi
születésű szalaghányó valamelyest megtanult írni,
– a régi világbeli igényeknek – míg a színpadi fogásokat megveti, mint a rozmár
a kecsességet.
Ez utóbbi irodalmi előkelősége annak idején – még
emlékszem ez Ibsen-lázra, amit többnyire magukban német nyelven összeadó és
kivonó írók, esztétikusok és úgynevezett gondolkozók terjesztettek Magyarországon
– csaknem klasszikusnak látszott.
Eszembe jutnak fiatalkori olvasmányaim, amikor az irodalmi hamiskártyást a »fjordok Shakespeare«-jének
nevezték.”
Egy félhasábos kirohanás következik ezután, a holdkóros
öreganyám udvarlójának logikátlan durvaságokban
dőzsölő stílusában, a magyar »ibsenizmusról«, majd:
„Mily megvetett, komédiás korszaka az emberiségnek az elmúlt idők szenvelgése, amikor Ibsen
Henrik árnyképjátékait, unalomból vagy szeszélyből komolyan érezték és
gondolták a nézők!”
*
„Lángvörös, forradalomtól és háborútól terhes korunkban,
midőn sem a ma, de még kevésbé a holnapi reggel gondolatainak, ideáljainak nem
tud még hangot adni a lebilincselt nyelv: az Ibsen-féle
falusi történet oly messziről hangzik, mintha egy emlékkönyvben lapozgatnánk.
Mondják, hogy az irodalomnak és művészeteknek nincs közük a csalárd és vérben menő játékhoz. Mégis csodálkozva
nézzük a paralitikus lelkészt és a szélhámos házikisasszonyt a színpadon, akik
egy elmerült világrészből látszanak visszatérni, hogy körmönfont
párbeszédeikkel szórakoztassanak.
Kr. Gy.”
Magunkra kényszerített
higgadtsággal összegezzük a biedermayer zsibárus
»szigorú kritikáját«; A norvég kardnyelő irodalmi
hamiskártyás és szalaghányó egy elmerült világrészből keveri közénk, a lángvörös
jelenbe, paralitikus szélhámosait. – – – Ezt Krudy
Gyula veti szemére Ibsen Henriknek!
Megkérdezzük tőle: ő vajon mivel kapcsolódik a jelenbe?
Vajon ő, a krinolinba hisztériásodott gondolkodásával mit tart hát »igazi, szent«, »örökéletre, feltámadásra jogosult
irodalomnak?« – – És megkérdezzük: a halva született irodalmi torzók égig
dicsőítése, a Nemzeti Színházra vicsorgó, egy idő óta következetessé vált,
dühödtsége után, és ez után, vajon mit gondoljunk »kritikusi« mivoltáról,
meggyőződéséről?!
Vagy azt hiszi Krudy Gyula,
hogy egy orrivé »írónak« mindent szabad? Még ha vele szemben abszolút kritikátlan
lap hasábjain is?! – – – – –
Mi sem tartjuk Ibsent Istennek, utolérhetetlen és
követésre méltó nagyságnak, de hisszük, mégis csak több egy senkinél, aki
»valamelyest megtanult írni«!
Mácza János
(Ma, 1917. II/6. /április 15./ 95. p.)