Krudy Gyula Ibsent kritizál!

Így:

„Ibsen színdarabja a Nemzeti Színházban. A színpadon őrült emberek járnak-kelnek, falhoz támaszkodnak, meg leülnek, akiknek betegségéről a fegyházakban, bolondokházában, klastromokban tudnak. Szegények, gondolom magamban, minden szánalom nélkül, amint az ember nem sajnálja a morfinistákat, mániákusokat, önszerelmeseket. Ebben a tragikomédiában mindenki önmagába szerelmes.

Nos, ismét felvirradt egy darab időre a szerencsétlen idegbajosok, az okoskodó, germán miveltségű tanárok és svindlerek napja, akiknek hajdanában papája volt ez a norvég kardnyelő, akinek szemüveges, doktoros arcképét nézegetvén, egykor: mindig a nagyanyám szélhámosai jutottak eszembe, akik torzonborz hajzattal és a csepűrágók frakkjában táncoltatták az asztalkát a melegre fűtött szalonban és csaknem tányéroztak az előadás végén.

Ez az északi születésű szalaghányó valamelyest megtanult írni, – a régi világbeli igényeknek – míg a színpadi fogásokat megveti, mint a rozmár a kecsességet.

Ez utóbbi irodalmi előkelősége annak idején – még emlékszem ez Ibsen-lázra, amit többnyire magukban német nyelven összeadó és kivonó írók, esztétikusok és úgynevezett gondolkozók terjesztettek Magyarországon – csaknem klasszikusnak látszott.

Eszembe jutnak fiatalkori olvasmányaim, amikor az irodalmi hamiskártyást a »fjordok Shakespeare«-jének nevezték.”

Egy félhasábos kirohanás következik ezután, a holdkóros öreganyám udvarlójának logikátlan durvaságokban dőzsölő stílusában, a magyar »ibsenizmusról«, majd:

„Mily megvetett, komédiás korszaka az emberiségnek az elmúlt idők szenvelgése, amikor Ibsen Henrik árnyképjátékait, unalomból vagy szeszélyből komolyan érezték és gondolták a nézők!”

*

„Lángvörös, forradalomtól és háborútól terhes korunkban, midőn sem a ma, de még kevésbé a holnapi reggel gondolatainak, ideáljainak nem tud még hangot adni a lebilincselt nyelv: az Ibsen-féle falusi történet oly messziről hangzik, mintha egy emlékkönyvben lapozgatnánk. Mondják, hogy az irodalomnak és művészeteknek nincs közük a csalárd és vérben menő játékhoz. Mégis csodálkozva nézzük a paralitikus lelkészt és a szélhámos házikisasszonyt a színpadon, akik egy elmerült világrészből látszanak visszatérni, hogy körmönfont párbeszédeikkel szórakoztassanak.

Kr. Gy.”

Magunkra kényszerített higgadtsággal összegezzük a biedermayer zsibárus »szigorú kritikáját«; A norvég kardnyelő irodalmi hamiskártyás és szalaghányó egy elmerült világrészből keveri közénk, a lángvörös jelenbe, paralitikus szélhámosait. – – – Ezt Krudy Gyula veti szemére Ibsen Henriknek!

Megkérdezzük tőle: ő vajon mivel kapcsolódik a jelenbe? Vajon ő, a krinolinba hisztériásodott gondolkodásával mit tart hát »igazi, szent«, »örökéletre, feltámadásra jogosult irodalomnak?« – – És megkérdezzük: a halva született irodalmi torzók égig dicsőítése, a Nemzeti Színházra vicsorgó, egy idő óta következetessé vált, dühödtsége után, és ez után, vajon mit gondoljunk »kritikusi« mivoltáról, meggyőződéséről?!

Vagy azt hiszi Krudy Gyula, hogy egy orrivé »írónak« mindent szabad? Még ha vele szemben abszolút kritikátlan lap hasábjain is?! – – – – –

Mi sem tartjuk Ibsent Istennek, utolérhetetlen és követésre méltó nagyságnak, de hisszük, mégis csak több egy senkinél, aki »valamelyest megtanult írni«!

Mácza János

 

(Ma, 1917. II/6. /április 15./ 95. p.)