A podolini takácsné

Podolin... Rejtélyes csengése van ennek a névnek, mintha Ultima Thuéval volna határos. Váromladékok éjféli sötétje s a vígan hazárdírozó, nagyszerű Zsigmond király villan föl emlékezetemben, hajdan gazdag szepesi városok nyikorgó vásáros szekerei, kékfestéktől pöttyös vászonfestő legények, damasztszövő takácsok, Andersen-mesék és egy bús lovag Szinbád.

Szinbád, igen, aki nem más, mint a Nyírség szepesi tájakra küldött követe: Krudy Gyula. Krudy varázsolta álmok szigetévé ezt a megbújt várost. Krudy fonta be szivárványszínekkel s tette kívánatossá a romantikus hajlamú emberek számára.

„A podolini takácsné.” – morzsolgatom magamban a könyveimet s gondolatban beülök a búsképű álomlovaggal egy útszéli ivóba, amely biztosan itt Podolin mellett, vagy Lubló határában várta a szomjas vándorokat, hogy éjfélig, vagy éjféltájban különös mesékkel szórakoztassa őket egy nagy köpenyes idegen, aki most szállt le a nesztelen vörös postakocsiról.

...Postakocsi persze nincs Podolinban, legföljebb az, amelyik most döcög a délelőtti sárban be az állomásról s hozza a leveleket. Az autóbusz sem postakocsi, amely Ruzsbak felé viszi a vendégeket.

Öreg templom s öreg könyvtár van Podolinban, de különös szerencséje van annak, aki e kincseket láthatja is. Hosszú utánjárás, amíg kulcsokat kapok. Fűszeresboltostól sekrestyésig, sekrestyéstől rikkancsfiúig kell érdeklődnöm, amíg az ajtó kitárul. Talán Zsigmond király óta ekkora a bizalmatlanság Podolinban, – ám a bizalmatlanság akkor indokolt volt, hiszen a derék király zálogba csapta mind e városokat.

Igaz, hogy akkor jobban ment a bolt: a takácsok boltja.

„A szép takácsné”

Fürge, német rikkancsfiúra akadok az utcán. Egy szót se tud magyarul, de magyar újságot árul Jobban mondva csak árulna, mert a szemergélő esőben kapu alá húzódik s zsebredugott kézzel várja a vevőket. A fiú vállalkozik, hogy egy öreg takácshoz elvezet. Miért titkolnánk – a podolini takácsok európai hírűek voltak, a legszebb szepességi vásznak itt készültek Podolinban s innen staffírozták ki nemcsak az Alföld meg a Dunántúl, hanem még Lengyelország módosabb kisasszonyait is, ha elérkezett a jegyváltás ideje.

A fiú összeráncolja a homlokát s hosszasan tanácskozik egy éltesebb podolini polgárral. Látom, hogy nehéz dologra kértem meg. Ami aztán később ki is derült. Ugyanis a takács, akihez vittek a szó legszorosabb értelmében nem is takács már, csak egy ember, aki dolgozik s sző. Szerencsémre éppen munkálkodik a szövőgépen, mert nem munkálkodott se tegnap, se tegnapelőtt, általában a szomszéd se dolgozik – bár ő is takács – s az a munka, ami mégis kezében van, csak fonálsodrás. Fonalat gombolyít a derék öreg takács, unokájával együtt s ebből a fonálból szőnek majd Podolinban, az egyedüli szövőszéken, amely mégis munkában van. Ez a szövőszék egy nagyvállalkozó szövőszéke.

Itt az öreg takácsnál nincs is benn a szövőszék a szobában, minek? Már az is munka, ha fonalat lehet sodorni, illetve gombolyítani. Sokat nem keres vele az ember, ellenben itt van egy kis gazdaság, kicsiny földecske, két tehén, miegymás: ebből él a podolini takács. Visszatér a földhöz, mint nagyon sok részén a Felvidéknek, ahol gyárakban dolgoztak az emberek hosszú évekig.

Sovány kis földecske ez a podolini.

„A podolini takácsné” – siheder álmaim regényhősnője – kissé megvénhedve s ráncos arccal mosolyog. Szövést akartam látni s gombolyítással kell megelégednem. Ez az élet sora: a nagy gyáripar legyőzte a céhbe sorakozott kismunkást. A podolini szép napoknak letűnt: Szinbád sóhajtva állana egy postakocsi állomással odább.

Könnyes szemmel néz fonalaira az öreg takács.

Krudy mégis szóba kerül...

Egy műhelyben mégis dolgoznak – mondja a gyerek – oda kell elmenni.

Persze ez nagy műhely s még most is virágzó nagykereskedés.

– Már amennyire itt virágzásról lehet beszélni – mondja a tulajdonos bizonyos mélabúval.

– Nézzük csak meg a műhelyt, hátha dolgoznak ma – mondtam a kísérőmnek.

A műhelyben féltucat szövőszék. Kettőn dolgoznak, pillanatnyilag azonban itt sem, mert az egyik takácslegény a bankba ment, a másik szüleinél van délelőtt. A végzet azt akarja, hogy Podolinban ne lássak munkát. Pedig milyen szép melegfényű remekmintás damasztot szőnek itt ma is. A szövőszéken félig kész terítő feszül, csupa remek munka, amit itt s a gazdag raktárban látni.

– Beszéljek a gazdasági válságról s a szepesi lenáru kiviteli nehézségeiről – kérdi a tulajdonos – a vámháborúról s a devizanehézségekről, kiváltkép amióta önállóak lettünk? Mondjam el, hogy nemrégiben még 100-150 szövőszék kattogott, ezernyi orsó pörgött Podolinban? Lentermesztők otthonról hozott saját fonalait dolgozzuk fel a megrendelőnek. Aki hoz fonalat, annak abroszt, lepedőt, párnahajat készítünk. Ennyiből áll a munkánk. Pedig de szépen be vagyunk rendezkedve!

– Hja, a Krudy idejében... – vetem közbe a kérdést.

Elmosolyogja magát:

– Persze... Egy iskolába jártunk Krudyval. Négy gimnáziumi osztályt végzett itt a piaristáknál – mondom – itt járt Krudy, német szóra adták ide. Vidám egy fickó volt s igen szeretett udvarolni. Mondhatom senki sem állhatott neki ellent, pedig fiatal gyerek volt... Aztán milyen jó diákstikliket csinált! Például egyszer vizsgázni akart Mihályik professzorinál s mindenki csodálkozott, milyen szépen felelt. Hát ekkor derült ki, hogy a professzor előtt volt a könyv s a professzor arra hajolva ellenőrizte, Krudy meg, a huncut, messziről s fordítva vidáman kiolvasta a könyvből a leckét. Úgy olvasott, mint a nyomdászok, visszafelől. Sokat talákoztunk még aztán. Stafírungot is innen vitt. Sokan jönnek most is Podolinba Krudy kedvéért...

Lám, mit tesz egy író fantáziája... Mit látott Krudy Podolinban... s milyen ez az esős zivataros való...

Vigasztalnál csöpög tovább is az eső. Sáros a főtér, alig mozog valaki az utcákon. Végtelen szürkeség fed be mindent.

Madarassy Gábor

(Magyar Nemzet, 1939/152. /június 7./ 13. p.)