Szindbád 25 éve halott

Írta: Magyar László

Huszonöt évvel ezelőtt, egy öreg óbudai házban meghalt Szindbád, a magyar tájak és magyar álmok magányos nagy vándora: Krudy Gyula. Úgy mondják a feljegyzések, hogy a halála előtti héten kikapcsolták lakásában a villanyt, mert nem tudta fizetni a villanydíjat. Sötét szobában hunyt hát ki az újkori magyar irodalomnak egyik legnagyobb és legeredetibb szelleme. Mintha szimbólum lenne már ez a csendes, szinte feltűnés nélkül való elmúlás is, szimbóluma lenne annak a magyar írónak, aki annyira sajátosan magyar, hogy azt hiszem — lefordítani se lehetne idegen nyelvre. Mert ha le is fordítaná valami idegen írózseni, még ha némi lelki rokonságban is lenne Krudyval, az idegen olvasó nem értené a Krudy-írásokat. Annyira sajátosan magyar, annyira a keleti magyar fantázia, meseszövés, álomjárás lovagja volt, mint talán senki más. A Nyírségből indult, onnan származik, ősi magyar törzsből, fajtánk minden erényével és minden hibájával, minden életszeretetével és jellegzetesen keleti tehetetlenségével. Nem tudott beilleszkedni soha sem abba a korba, abba a világba, amelyben élt — ahogy ez már annyi írónál szinte törvényszerű parancs. Mindig vidéki ember maradt, aki úgy ismerte az országot, mint a tenyerét. Ismerte a városokat, ismerte a falvakat. Ismerte azoknak a kolostoroknak refektóriumait, amelyekben különös ízű borokat lehetett inni, ismerte azokat a kocsmákat, ahol valami különös, sehol másutt nem utánozható varázslattal főzték a tokányt, ismerte azokat a vidéki udvarházakat, amelyekben ősi pogány magyar ünnep volt egy-egy disznótor. Soha nem vágyott más világba Krudy, csak ebbe a csodálatos magyar világba, amelyben a magyar ember szőheti a maga álmait, nagy kirándulásokat tehet igazi Szindbádként a múltba, a letűnt időkbe, az időtlen és örök magyar világba, amelyhez éppúgy hozzátartozik a Lavotta szerenád, mint Vörösmarty „Vén cigány”-a, a „Fóti dal” és a disznótor.

Krudy magányos író volt, különös egyéniség s épp ezért sokan nem értették meg, — nem tartozott az u.n. „népszerű írók” közé. Hiszen művei különös ízű írások, ínyenceknek valók, akik úgy ízlelik, kóstolgatják, mint az öreg óborokat szokás, présházak terraszán, valahol a Balaton felett, óborokat, amelyeket hosszúnyakú hébérrel hoznak fel pókhálós, öreg hordókból. Igen: valahol egyszer azt írta valaki, hogy Krudyt úgy lehet olvasni, hogy az ember kiül alkonyatkor a kertbe a fák alá és olvasás közben koccint a láthatatlan Szindbáddal.

S mégis, egyre inkább hódít Krudy. Az idő meghozta még ezt az elégtételt is a nemzet nagy írójának, hogy nemcsak az irodalomtörténet legszebb lapjain örökítik meg a nevét. Otthon, a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben nem jelenhetett meg Krudy, mert nem volt „szocialista realista”. Ahogy a Nagy Imre kurzus jött, egyszerre keresték az emberek Krudyt és a meg jelenő köteteket szinte szétkapkodták. Azóta is állandóan nagy példányszámban adják ki írásait. Krudy megtalálta az utat az olvasó felé s ez természetes is. Hiszen az otthoni keretek között ez is — a Krudy könyvek olvasása — egyfajta menekülés lehet a hétköznapokból.

Nagy író volt, ezt ma már világosan látjuk. Valami olyant valósított meg a magyar irodalomban, amely félé a nyugati irodalom Proust művein keresztül közeledett először. Krudynál olvad szét először az idő, ahogy Szerb Antal nagyszerűen meg is fogalmazza Irodalomtörténetében: „Az idő a lélek magánügye” lett Krudynál. A valóság és az álom találkozik össze, a reális világ és az irrealitás. Regényéi semmiesetre sem azok a konvencionális törvények szerint készült írásművek, amelyek az olvasónak csak könnyű szórakozást ígérnek. Nem. Aki könnyű szórakozásra vágyik, annak Krudyt nem szabad a kezébe venni. Krudy nagy utazásokat ígér annak, aki szereti a mélységet, aki túllendül a mindennapokon, akinek élete nemcsak valóság, röghöz és hétköznapokhoz kötött valóság, hanem álom is.

Ezer alakban él Krudy, a halhatatlan Szindbád. Hiszen bizonyára önmagáról rajzolta meg Rezeda Kázmért is, a csavargó hírlapírót s ő kél életre minden egyes regényalakjában. Ő a gáláns lovag, aki szerenádot ad vidéki szépasszonyok és úrikisasszonyok ablaka alatt, ő a rejtélyes utas, aki a temetőből, a koporsójából is visszajár néha, hogy törlessze a csók-adósságot, vagy éppen megcsipdesse a széplelkű kocsmárosné telt piros orcáját.

Írásait áthatja az a kesernyés nosztalgia, amellyel a múlt felé vágyakozott. Az első világháború előtt, amikor Budapest még az irodalom fővárosa volt s olyan barátokkal ült esténként budai és pesti kávéházak márványasztalánál, vagy színes abroszainál, mint Ady Endre, Karinthy Frigyes, Révész Béla és a többiek — még valamiképpen megtalálta a helyét. De a világháborúval elsüllyedt ez a pezsgő, csodálatos Budapest s ami helyette jött, az már nagyon idegen volt. — Szinte nem is maradt számára más, mint a csendes, feltűnés nélküli távozás — ahogy azt huszonöt év előtt tette.

Nemrég olvastam irodalmi tanulmányait s csak most látom, hogy Krudy nem csupán mesélő volt, regényíró és novellista, hanem élesszemű megfigyelő is, aki úgy rajzolta meg írótársait és elődjeit, hogy azok szinte egyenesen a magyar Pantheonba kívánkozó portrék. Igen: azt hiszem, ez a leglényegesebb talán, hogy Krudy Gyula tanú volt. Tanúja a magyar életnek, a hulló magyar világnak, tanúja mindannak, ami már mögöttünk van s nem jön többé vissza, tanúja annak, ami fölött apáink fátyolos szemmel merengtek el, ha beszélgetés közben arra terelődött a szó.

A tanú meghalt huszonöt évvel ezelőtt. De itt maradtak művei, könyvei, alkotásai: a halhatatlan magyar tanúvallomásai.

(Délamerikai Magyar Hírlap /Sao Paolo-Brazilia/, 1958. /március 16./)