SZÍNHÁZI LEVÉL

Major Ottó

Változatok egy Krúdy-témára

A legszebb jellemzést Krúdy Gyuláról Kárpáti Aurél tollából olvastam; 1925-ben írta. Krúdy Gyula negyedszázados írói jubileuma alkalmából: „A felnőtt belefelejtkezése a gyermekded múltba, fölényesen, olykor enyhe gúnnyal, mégis igaz hittel s főképp a költő kísérteties elevensége megjelenítő erejével. Ezt ő előtte senki nem próbálta magyarul. Utána se igen tudja csinálni senki”. És így folytatja: „Ha sokrétű, gazdag, komplikált írói egyéniségét egy mondattal lehetne karakterizálni, azt mondanám róla: az Idő költője. Az idő múlását szinte fizikai intenzitással érzi és érezteti. Az óra ingája leng minden sora mögött. S az örök sétáló sima. érclapja, míg átvillan sírbahullt évek fölött, megmutatja mindkét oldalát. Az egyiken az irónia fénye. a másikra a melankólia vet borongó árnyékot”.

Mintha csak ezt a találó jellemzést illusztrálná, a Vígszínház színpada fölött ott leng a díszlettervező Drégely László szárnyasórájának ingája, s a biedermeier bútorokkal, csillárokkal és berendezési tárgyakkal, a századelő Pest-Budáját idéző rekvizitumokkal zsúfolt színpadon itt is, ott is, a konfliskocsi mellett és a gázlámpa mögött is, korabeli órák tűnnek elő. A Rezeda Kázmér szép élete című költői játék színpadképe ez, szellemes és mindig artisztikus, ha olykor kissé kimódolt is. Az igazi színpadi jelkép ugyanis sosem jelképnek készül, hanem a játék során lesz azzá.

Kapás Dezső, a kitűnő fiatal rendező, arra vállalkozott ismét, hogy Krúdy Gyula írói világát idézi a Vígszínház színpadára. Kiindulásul ezúttal egy posztumusz könyvet, a Rezeda Kázmér szép életét választotta. E választás nemcsak azért szerencsés, mert Rezeda önéletrajzi figura, egyike az író magateremtette alteregoinak, hanem, mert a halála után megjelent könyv, töredéke egy meg nem valósított írói elképzelésnek. 1924-ben így vall erről Krúdy Gyula: „...valami nagy-nagy regényt szeretnék írni, amelyben benne volna mindaz, ami eddig megjelent könyveimben itt-ott szétszórva benne van... Nevezhetném ezt a regényt akár az én regényemnek, akár Magyarország regényének. Belevenném mindazt a sok írást, jajt és kacajt, amelyet életemben láttam. Belevenném azokat a furcsa embereket, akiknek emlékezete legfeljebb úgy leng át a mai életen, mint a pókfonál az őszi tájon...”

Ez az írói összegezés nem született meg. A vígszínházi bemutató, Kapás Dezső színpadi adaptációja és rendezése azonban mintha valami effélére törekednék. A színpadi játékot 1913 szilveszterével indítja, és 1914 sorsfordító hónapjaiba tömöríti. Fordulat volt ez valóban az ország történetében és Krúdy életében, költészetében is. A millenáris ábrándok és látszatok szétfoszlásának időszaka, a közeledő világkataklizma előérzete, és Krúdy életművében a biedermeier alkonya, megsejdítése a közeledő katasztrófának. a keserűség és a kiábrándulás kezdete.

A színpadon három Rezeda Kázmért látunk egyszerre. A férfikora teljében levő, romantikus öltözékű, negyvenes Rezedát, ő áll a játék középpontjában; ifjúkori hasonmását egy biedermeier aranyifjút, és – kopott szalonkabátban – egy világból kiábrándult úriembert, aki a játék végén jóga-ülésben mond rezignált ítéletei a világról: „Századunk a halálé...”

A színjáték meséje alig anekdotányi. Így összegezhetném: Rezeda Kázmér és a negyvenéves nők. Rezeda kalandja a módos zsákkereskedőnével. Császár Fruzsinával, és légyottjai Fruzsina barátnőivel, a Császár Fürdő hoteljének 100-as szobájában. De mint Krúdynál általában, itt sem a mese a fontos, hanem az emberi kapcsolatokban megnyilatkozó életfilozófia és Krúdy költői világának sajátos légköre.

Az elmaradt összegezés színpadon természetesen még kevésbé jöhetett létre. A művészet szférájában, ezt csupán maga az író teremthette volna meg. Kapunk azonban helyette valami mást, ami kétségkívül művészi élményt nyújt. Lírai vallomást Krúdyról, ihletett Krúdy-elemzést, oly rendező kommentárjával, aki szereti, érti is Krúdyt, és minden színpadi eszközt felhasznál, hogy rendezői látomásának részesévé tegyen bennünket is. Mindez mozgalmas, látványos játékot eredményez. (De hadd legyem hozzá, egészen másfajta élményeket ad. mint Krúdy olvasása. Minden műalkotás a maga legsajátabb formájában a legtökéletesebb, legnagyobb hatású. A regény nem véletlenül születik regénynek, a dráma drámának, a film filmnek.)

Az előadás, ismétlem, mozgalmas. Én legalább egy pillanatig sem unatkoztam. Igen élveztem a betétként alkalmazott Ady-verseket is, a fiatal Darvas Ferenc Reinitznek hódoló megzenésítésében. Élveztem annak ellenére, hogy nem sikerült szerves kapcsolatot teremteni a Krúdy-színjáték és az Ady-sanzonok között. Találkozásuk a színpadon felületes, külsőséges. Pedig Ady és Krúdy csakugyan kedvelték egymást, és rejtett korrespondenciák valóban kimutathatók írásaikban. De más dolog erről esszét írni és megint más ezt a vonzalmat színpadon érzékeltetni.

Mint látvány, az előadás mindenképp magával ragad. S most már nemcsak Drégely László frappáns színpadképére és Wieber Marianne dekoratív jelmezeire gondolok, hanem a mozgások, a színpadi beállítások szépségére és a fényhatások művészi megszervezésére is. A színészi játék aprólékosan kidolgozott; a szereplők mindegyike megteszi a magáét. A legnehezebb feladatot kétségkívül Rezeda két alteregoja kapta: Tomanek Nándor és Tahi Tóth László. Ők úgyszólván jelképeket testesítenek meg, kitűnően, mindvégig a valóság és az irrealitás mezsgyéjén. A dráma fókuszában két alakítás vonja magára szüntelenül figyelmünket. Ruttkai Éva tündökletesen színjátszó Császár Fruzsinája és a címszereplő Darvas Iván tökéletes játéka. Ez a Rezeda Kázmér valóban összegez. Hisz és kételkedik. A tovatűnt, a „sírba hullt élet fölött”, egyszerre érezteti a múlt idő szépségét és fájdalmát, Krúdy borongó melankóliáját és iróniájának fel-felcsillanó, tünde fényeit.

 

 

(Tükör, 1976/6. /február 10./ 13. p.)