KRÚDY

1

Élete végén a Templom-utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fej­jel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi szín­padán és sajátszerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üvegsör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egye­dül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit és tisztelték magá­nyát. Órákon át tudott egyedül ülni, sör vagy bor mellett, s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mes­terséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbu­dán még pártolják az irodalmat.

Mikor regényt írtam a varázskörről, mely sze­mélye és műve titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek szín­helyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Buda­pesthez. Külön erkölcse van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára má­zolt földszintes házakban laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az ős­lakosok fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vízivárosból kikopott lumpok keresik még itt is a romantikát, s az ál-írók, akik azt hi­szik, hogy a világ alkalmazkodik érzelgős hangula­taikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él, s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a vá­rosból, a kártyások, a bormérések, a szerkesztősé­gek világából, betért az óbudai kávéházba, meg­ivott néhány üveg sört, elnézte a biliárdozó zsoké­ kat vagy a bajvívó dögönyőzöket, aztán hazament a földszintes templomutcai házba. Itt élt, oly egye­dül, mint a szentek és a költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről:

A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven.

Ebben a magányban, mely sűrű volt és szenve­dély, vágy nem tudta már megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a bar­langban. Mindent tudott a magyarok szokásairól, Árpádtól napjainkig. Tudta, ki az új díva a város­ban, melyik költő hazudik műveiben és a kávéház­ban, ki az új gazdag ember, s miféle haszontalanságra és hiúságra költötte el vagyonát és világi hitelét a tegnap valamelyik ködlovagja. Mindent tudott, egy frakkja volt, két sötét ruhája, tizenöt inge, néhány Jókai-regénye. Az irodalomról is tu­dott mindent, de erről nem szeretett beszélni. Az ember, ha szemérmes és nemes anyagból való, nem szívesen beszél arról, ami igazán fontos számára.

A nagyközönség tudatában úgy élt, mint a han­gulatok mélyhegedűse, különc író, kinek nincsen köze semmiféle divathoz. Életében nem volt soha különösebben népszerű. Csak az írók szektája be­csülte, s az a néhány olvasó, aki annyira ért a be­tűhöz, mint az írók közül is kevesen. Ez a szekta áhítattal olvasott minden sort, mely a magányos író műhelyéből napvilágra került. Lila tintával írt, sűrűn rótt, apró betűkkel. Kézírása szabályos volt, semmi nem árulta el a külzeten a műgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek. Halála után rövid időn át a mély csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét. E csöndön át, kezdetben bátortalanul, ké­sőbb mind tisztább, erősebb szólammal hallatszott át művének zenéje. Mert ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefűzött történeteken. E szólamok makacs és öntudatos ismétlődés­sel hangzanak fel művében. Megdöbbentően tuda­tos író volt. Tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hű­ségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író, aki talán minden kortársnál többet, kegyetle­nebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet va­lóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és a fönségről, az ételekről és a pénz­ről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak tit­kos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomora és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közö­nyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májas kolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlen­ség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.

Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük hogy átjárja eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből elapa­dás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová figyelnének. Lakzirol be szélnek, ételekről, ünnepekről, a hétköznapok fel­adatairól, de tekintetük olyan, mintha szívükben el­jegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem isme­rek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzé­kelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényei­nek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állan­dóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő, vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tar­talma. Két világ között vonulnak s szívesen bámul­ják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándor­úját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog, vagy az álmok ködfogatján. Borízű hangon kérnek az útmenti fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, oly magányosan, oly messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után nézni.

A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb,

zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét hall­juk. Egy férfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.

2

Krúdy posthumus, újonnan kiadott könyvét olvasom, Szindbád megtérését. Hasalva olva­som, csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait.

A halottak mostanában sokat és jól írnak. Diva­tos szerzőnk Kosztolányi. De Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű, gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a világirodalomban is kevés akad csak. Vannak na­gyobb lélekzetű írók, (hősiesebbek — bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik, — vannak műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen.

Olvasom Szindbád kalandjait, percenként föl­nevetek és elérzékenyülök. Itt az ideje, hogy Krúdt kiemelje egy avatott kéz abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortár­sai, az írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágá­nak lézengő árnyalakjai. Már-már úgy emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak, s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érde­kesebbek, mint műve. A valóságban Krúdy legko­molyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyan­abból az anyagból készült — nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is — s ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem „cselekményes” író: Krúdy műveiben a cse­lekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. A holdról ír, vagy egy kéményről, egy bolond nőről, vagy a tárgyak­ról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babo­nákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismeret­tel, mintha valamilyen képtelen lexikon cím­szavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitapo­sott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultsá­gáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyag­gal rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek dolgairól szerzett isme­reteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok.

Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezésé­hez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.

Drága Szindbád! ... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is ponto­san így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani.

 

(Márai Sándor: Ihlet és nemzedék.
Bp. 1946, Révai. 122-130. p.)