KRÚDY
1
Élete végén a Templom-utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes
házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A
kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából
kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban.
A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának
zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán és
sajátszerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak.
Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üvegsör mellett. A kerek,
fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a
biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A
zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül
ülni, sör vagy bor mellett, s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a
részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író
passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán
még pártolják az irodalmat.
Mikor regényt írtam a varázskörről, mely személye és műve
titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek
színhelyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Budapesthez. Külön erkölcse
van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan
pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban
laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az őslakosok
fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vízivárosból kikopott
lumpok keresik még itt is a romantikát, s az ál-írók, akik azt hiszik, hogy a
világ alkalmazkodik érzelgős hangulataikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él,
s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a
világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a városból,
a kártyások, a bormérések, a szerkesztőségek világából, betért az óbudai
kávéházba, megivott néhány üveg sört, elnézte a
biliárdozó zsoké kat
vagy a bajvívó dögönyőzöket, aztán hazament a
földszintes templomutcai házba. Itt élt, oly egyedül, mint a szentek és a
költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről:
— A papa oly magányos volt a végén, mint
Beethoven.
Ebben a magányban, mely sűrű volt és szenvedély, vágy nem tudta már
megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban.
Mindent tudott a magyarok szokásairól, Árpádtól napjainkig. Tudta, ki az új
díva a városban, melyik költő hazudik műveiben és a kávéházban, ki az új
gazdag ember, s miféle haszontalanságra és hiúságra költötte el vagyonát és
világi hitelét a tegnap valamelyik ködlovagja. Mindent tudott, egy frakkja volt,
két sötét ruhája, tizenöt inge, néhány Jókai-regénye. Az irodalomról is tudott
mindent, de erről nem szeretett beszélni. Az ember, ha szemérmes és nemes
anyagból való, nem szívesen beszél arról, ami igazán fontos számára.
A nagyközönség
tudatában úgy élt, mint a hangulatok mélyhegedűse, különc
író, kinek nincsen köze semmiféle divathoz. Életében nem volt soha
különösebben népszerű. Csak az írók szektája becsülte, s az a néhány olvasó,
aki annyira ért a betűhöz, mint az írók közül is kevesen. Ez a szekta áhítattal olvasott minden sort,
mely a magányos író műhelyéből napvilágra került. Lila tintával írt, sűrűn rótt, apró betűkkel.
Kézírása szabályos volt, semmi nem árulta el a külzeten a műgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek. Halála után rövid időn át a mély
csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét. E csöndön át, kezdetben
bátortalanul, később mind tisztább, erősebb szólammal hallatszott át művének
zenéje. Mert ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefűzött
történeteken. E szólamok makacs és öntudatos ismétlődéssel hangzanak fel
művében. Megdöbbentően tudatos író volt. Tudta, hogy az irodalom
mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és
hűségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író,
aki talán minden kortársnál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az
emberi élet valóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is
hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és a fönségről, az
ételekről és a pénzről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos
szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról,
éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük
a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden
sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd
szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a
test minden szomorú, nyomora és fönséges titkát egy öreg műtősnő
bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy
titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely
írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májas kolbászt, s egy
tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és
sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar
életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a
magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.
Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük hogy átjárja
eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és
emlékezés titkos műhelyéből elapadás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször
oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová
figyelnének. Lakzirol be szélnek,
ételekről, ünnepekről, a hétköznapok feladatairól, de tekintetük olyan, mintha
szívükben eljegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem
tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem ismerek
írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő,
s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek
érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma
fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két
vendéglő, vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük
egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak s
szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorúját az őszi
égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog, vagy az álmok
ködfogatján. Borízű hangon kérnek az útmenti
fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben
elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik.
Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, oly magányosan, oly
messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után
nézni.
A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan
tudatosan mélyebb,
zenei értelemben, mint ez
a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb
tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal és csend lesz szava nyomán. Az
élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy
utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy férfi felel, s megkezdődött a
varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.
2
Krúdy posthumus, újonnan kiadott könyvét olvasom,
Szindbád megtérését. Hasalva olvasom,
csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait.
A halottak mostanában sokat és jól írnak. Divatos szerzőnk Kosztolányi. De
Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az
ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a
kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű,
gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a
világirodalomban is kevés akad csak. Vannak nagyobb lélekzetű
írók, (hősiesebbek — bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a
mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik, — vannak
műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen.
Olvasom Szindbád kalandjait, percenként fölnevetek és elérzékenyülök.
Itt az ideje, hogy Krúdt kiemelje egy avatott kéz
abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortársai, az
írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágának lézengő árnyalakjai. Már-már úgy
emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak,
s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érdekesebbek, mint műve. A
valóságban Krúdy legkomolyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyanabból az
anyagból készült — nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is — s
ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem „cselekményes”
író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt
sora, balkezes hasonlata. A holdról ír, vagy egy kéményről, egy bolond nőről,
vagy a tárgyakról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babonákról, az
emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig
az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel, mintha valamilyen képtelen lexikon
címszavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy
eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét
észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről
és bonyolultságáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyaggal
rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek
dolgairól szerzett ismereteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk,
benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott
rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok.
Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek
ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az
élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író
jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság
létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos
anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a
legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.
Drága Szindbád! ...
Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét
felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam
ilyen jól megmondani.
(Márai Sándor: Ihlet és nemzedék.
Bp. 1946, Révai. 122-130. p.)