A TEGNAPOK KÖDLOVAGJAI

E tanulmányokban egy nemzedék tiszteleg a századvég néhány magyar írójának emléke előtt. Ezek az írók — az egyetlen Gárdonyi kivételével — nem voltak soha különösen népszerűek, sem „divatosak” a magyar olvasó szemében. Még Kosztolányi sem volt az, aki pedig megvesztegető írásművészetével a zsurnalizmust is a széppróza rangjára tudta emelni. Gárdonyi népszerűségét is inkább magatartása építette, mint művészetének nemesebb elemei. Harminc, negyven év távlatából szemlélve e kötetben idézett magyar szellemi jelenségeket, az olvasó csodálkozva állapíthatja meg, hogy a magyar szépprózának e nagy mesterei soha nem élvezték a népszerűség verőfényét. Magányban és homályban éltek, alkottak. Művüket életükben nagyrészt fanyalgó elismerés fogadta csak. Megbecsülték ez írók műveit, számontartották a jelenségeket, de a nagyközönség inkább csak nagy magányosokat látott a magyar szellem e ködlovagjaiban, különös kézműveseket, tüneményszerű különcöket és szakembereket.

E magányosság egyik oka, hogy e kötetben elénk lépő magyar írók egytől-egyig „csak írók” voltak. Ez a megállapítás ma vádnak hangzik. E kötet tanulmányainak írói bebizonyítják, hogy ez a vád hamis. „Csak író”-nak lenni egy nemzet életközösségében éppen úgy szerep, mint mikor az író tudatosan vállal társadalmi, politikai, vagy világnézeti szerepet. Véralkat, jellem, hajlam kérdése ez, nem ritkán nevelés, műveltség kérdése is. Senki nem tagadhatja Ady politikai szerepének jelentőségét a magyar életben, de senkinek nincs joga a „csak író” Kosztolányi művétől elvitatni a nemzetnevelő, magyarság-építő szerepet, noha minden időszerű politikum hiányzik e műből. Éppen Kosztolányi posthumus-kötetei mutatták meg e nagy író nevelő, építő, nemzetmentő szándékainak tisztaságát és tudatosságát.

A magyar lángész életében kivétel nélkül elkövetkezik a veszélyes pillanat, mikor választania kell a szerep és a mű között. Néha szívdobogva figyeljük — írók, kortársak, olvasók — egy-egy nagy nevelőnk művében és életében e válságos fordulatokat. A magyart csábítja a szerep. A szellemi bírálat szintjének zuhanása irodalmi életünkben megkönnyíti, hogy valaki zászlót ragadjon, mikor elfáradt markolni a tollat. Tetemrehívni egy nemzetet lehet mély erkölcsi parancs egy író számára, de mindig csábítóbb szerep, mint egy életen és művön át következetesen végbevitt gyomláló és alkotó munkával nemesíteni egy nyelvet, tisztázni a mellékmondatok szerepét, vagy feltárni, példával és gyakorlatban, az irodalmi kifejezés új lehetőségeit. A zseni, aki a társadalmi szerepet vállalja, legtöbbször nem ér rá e kicsinyes építő munkára. A „csak-író” dolga marad hát, hogy a félhomályban építse azt a szellemi szintet, melyen a magyarság megállhat és megmaradhat a világban.

Ambrus, Lovik, Kaffka, Krúdy s a többiek: ezt a hálátlanabb szerepet vállalták a századfordulót követő évtizedekben. Feleltessünk húsz-, harmincéves, átlagosan művelt fiatal magyarokat, hallottak-e Színiről, vagy Török Gyuláról? Nem merném vállalni e kínos vizsgán a kérdező szerepét. Krúdyhoz most kezd megtérni az ifjúság; csodálkozva ismerik fel művében, melyet eddig irodalmi Ínyencek magánügyének tartottak, a magyar mítosz teljességét. Egy vad, gyönyörű, de a nagyvilág számára érthetetlen nyelven író, olvasó, emlékező nemzet irodalmi élete különös erőforrásokból nyer áramot. E kötet tanulmányaiban elénk állított írók elindították nemzedékek számára az új magyar kifejezés, gondolkozás szellemi folyamatát. Egyikük sem alapított „iskolát”, nem volt „zászlójuk”, melyre tömegek esküdtek, vita sem zajlott különösebb hevességgel művük és személyük körül. Mit is adtak hát a magyarságnak? Feltárták, néha alig érzékelhető, árnyalatfinom változatokban, nemes és tudatos eszközökkel a kifejezés új lehetőségeit, műfajokat alkottak és nemesítettek, a magyar nyelv, az irodalmi érzékelés titkait feszegették. Művük oly mélyen pihen életünk mélyvízében, mint egy elsüllyedt világ az idő és a tenger üvegharangja alatt. De ez a harang most, mikor a magyarság szellemi szintjének jogán lesz kénytelen bebizonyítani a gyűlölet világában életigényeit, titokzatos zenével kezd szólani.

Nem elég egy hont alapítani: be is kell rendezni azt. Nem elég egy hazát a csatatereken a társadalmi, vagy politikai síkon megmenteni: be kell bizonyítani a világnak, hogy volt mit megmenteni, ami érték a világ számára is. Az írók, kik a magyar félmúlt ködéből elénk lépnek e kötetben, ezt a csendesebb, hálátlanabb szerepet vállalták. Úgy tetszik, nincs messze az idő, mikor művüknek és szerepüknek életmentő fontosságot tulajdoníthat a nemzet.

Márai Sándor.

(Ködlovagok. Írói arcképek. /Szerk. Thurzó Gábor/.
Bp. 1941, Szent István-Társulat. 5-8. p.)