Vasárnapi Krónika
Írja Márai Sándor
Szindbád
Hat éve, hogy meghalt Szindbád, a hajós, író
és úriember s az írók nem tudják elfeledni. Másokat, híresebbeket,
kényesebbeket, már elfeledtek; de Szindbád halála évfordulóján még mindig
kiütköznek a lapokban a zsenge emlékezések, mint sírján a tavaszi fű. Hat éve
alszik Szindbád, polgári nevén Krudy Gyula, a kerepesi temetőben, a díszsírhely mélyében, mely egyetlen
ingatlana volt e földön s azt is csak azért nem adta el idejében, mert a város
urai, okos óvatossággal, vonakodtak az irodalom ködvidékein barangoló úriember
számár a még életében kiutalni ezt a nemzeti járandóságot, a szellem rongyos
vitézeinek ezt a szerény vitézi telkét. Hat éve halt meg, jól emlékezem a
napra, rekkenő május volt, mikor szállt a hír az irodalom berkeiben, az óbudai
és tabáni kocsmák világában, a zsokék és állástalan főpincérek, a költők és a
vendéglősnék között, hegy a város végében, a Templom-utcai földszintes házacska
utcai szobájában, örökre lehunyta álmos-barna, langyos fényű szemét Szindbád.
Különösen hatott ez a halálhír. Krudy nem volt népszerű író. A közönség megismerte s
elfogadta, ímmel-ámmal, mintegy jó arcot csinált a rossz tréfához. A kiadók
fanyalgó udvariassággal adták ki írásait: Krudy soha
nem volt „üzlet”. A lapokban helyet szorítottak az ő hasábjainak is – oly
mindegy volt, Ferenc Józsefről ír-e, vagy Poldiról, a
tabáni Mélypince kocsmárosáról, vagy a módról, ahogy Podolinban,
vagy a Keleti-pályaudvar környékén egy sváb kocsmáros pincéjében savanyítják a
káposztát! – de inkább csak kegyeletből, udvariasságból. Kissé féltek tőle a
kiadók és szerkesztők, kissé lenézték, kissé holdkórosnak és divatjamúltnak
tartották, kissé unták már, a vége felé, hogy még mindig itt van s időnkint
pénzt kell adni neki s kissé vicsorogva hátráltak előle, mint a kutya a mestere
elől, mert tudták, hogy ez a hallgatag, magas szomorú ember valamilyen
csodálatos kincs birtokában van, ő az egyetlen, aki tud még valamit a régi
Magyarországról, amely volt még és oly kevéssé volt máris, mintha díszlet és
színhely lenne csak Szindbád álombeli utazásaihoz... Féltek tőle, nem
szerették, eltűrték s kelletlenül megbecsülték, mert kivesző őslény volt,
nagyon ritka és tüneményszerű: magyar volt, úriember volt és író volt.
Krudy járt e világban még hat év előtt is, kissé
oldalt hajtott, őszülő fejjel, járt a nagy magyarok, a kitűnő magyarok és a
legkitűnőbb magyarok között, járt a hivatásos zsenik és őstehetségek, járt a
nyugaton csiszolt, Kelet és Nyugat között borongó magyar urbánusok s járt a
főpincérek, vendéglősök, kucséberek, virágárusnők, kritikusok, színházi okosok,
lóversenyszakértők, politikai kerítők között, járt, ártatlan és szomorú arccal,
mintha kettőt sem tudna számolni, hallgatott, s mikor láttam, mindig megdobbant
a szívem, mintha ő lenne az utolsó magyar egy másfajta, csodálatos és
elpusztult Magyarországból, mintha ez a hallgatag ember fejezné be a maga
módján, a honfoglalás egyik utolsó fejezetét... Ami utána következett, már a
másik világ volt, az „új ezredév”. Krudy soha nem
beszélt arról, hogy ő magyar, s még sokkal kevésbé beszélt arról, hogy ő ilyen
vagy olyan magyar; nem volt „dacos” magyar, nem volt „újarcú” magyar: úgy volt
magyar, olyan hallgatagon, következetesen, méltósággal és szomorúsággal, mint a
pásztorok a Hortobágyon, vagy a jegenyék a nyírségi országutak mentén.
Szindbáb volt, hajós és író s mikor meghalt, sok
különös ember fröccsöt rendelt emlékének tiszteletére e különös városban, ahol
nem tudják egészen pontosan a költők rangját s öreg terézvárosi
szobakiadó-asszonyok, a reggeli zsurnállal kezükben,
fejcsóválva gondolták: „Nun ist er
tot, der besoffene Petőfi!
...” Fiákeresek, akik eladták már a lovat, a gumirádlist és a cájgot s
kiváltották a motoros rendszámot, átszóltak egymásnak a kormány mellől, a
standokon, szakszerű tisztelettel, a déli lappal kezükben: „Szindbád úr
meghalt.” De az irodalom gyászolt. Az írók halottja volt, ahogy az írók írója
volt. Halála előtti esztendőben az egyik pesti napilap nyomdásza ijedten ment
fel a szerkesztőhöz, kezében a karácsonyi szám részére írt Szindbád-elbeszélés
nedves kefelevonatával s zavartan mondta: „Szerkesztő úr, nem tévedés ez? ... A
novella több mint egy kolumna s nem történik benne
semmi, csak éppen megeszik a hős egy halat...” A közönség belenyugodott, hogy
van ilyen is Magyarországon. Ő volt az utolsó író, kinek személyiségéről még
legendák keringtek az országban. Kortársak és szemtanuk tudni vélték, hogy
egyszer, együltő helyében, a régi „Avar”-ban megivott három nap alatt száz fröccsöt, mások látták,
amint csendesen ült pletykalapok szerkesztőségi előszobáiban, várva sorát,
hallgatva; dünnyögve, mosolyogva, oly gőgösen és alázatosan, oly
megközelíthetetlenül és vándorcigányosan, ahogy senki nem tud már föllépni e
világban s olyan mozdulattal veszi át az utalványt a segédszerkesztőtől, mintha
éppen kártyalapot adna le a Nemzeti Kaszinóban. A varázs volt személye körül s
a nagy író titka éppen az, hogy e személyes varázs azonosul írásainak
varázsával: cselekedetben és szóban, írásban és magatartásban mindig ugyanaz a
rejtélyes összhang szólal meg. De ez a varázs csak bizonyos külső, klimatikus
feltételek mellett áll össze jelenségnek, mint a fény tüneményei. Krudy, a zsenik ösztönével, pontosan abban a pillanatban
halt meg, amikor kimúlt körülötte a világ, melyet szeretett, melyet szívében
őrzött és dédelgetett s melyhez tartozott.
Az írók gondolnak rá s eltűnődnek: „Mit
szólana ehhez az időhöz? Hallgatna. Politikához soha nem szólt, mert a politika
a költő rangján alul való dolog. Az emberek érdekelnék s ő, aki megírta a „Tegnapok
ködlovagjait”, olcsó cigarettafüstje fátyolán át szótlanul bámulná a jelen
ködlovagjait. Ő, az átmenet művésze – írásainak nincs soha igazi kezdete, sem
igazi befejezése -, ázsiai bölcsességgel tudta a rikoltóban és a végzetszerűben
meglátni a mulandót és az átmenetit. Szindbádot nehéz elképzelni egy
„kollektív” világban – azt hiszem, soha nem foglalkozott e szó politikai
értelmével – nehéz elképzelni egy pártban, jelvénnyel gomblyukában s még sokkal
nehezebb elképzelni, amint bebizonyítja, hogy ő magyar. Ehhez nem értett. De
emlékében és művében oly titokzatosan él minden, ami a legbecsesebb és
legnemesebb volt a magyar földön s ez a férfiszíveket ríkató, szemérmes-bűvös
mélyhegedűszó, Szindbád hangja, oly érthetetlen minden más náció számára, hogy
a magyar írók, az a néhány, aki még ismerte őt és világát, gyászolni fogják,
míg élnek.
(Pesti Hírlap, 1939/110.
/május 14./ 5. p.)