Vasárnapi Krónika

Írja Márai Sándor

Szindbád

Hat éve, hogy meghalt Szindbád, a hajós, író és úriember s az írók nem tudják elfeledni. Másokat, híresebbeket, kényesebbeket, már elfeledtek; de Szindbád halála évfordulóján még mindig kiütköznek a lapokban a zsenge emlékezések, mint sírján a tavaszi fű. Hat éve alszik Szindbád, polgári nevén Krudy Gyula, a kerepesi temetőben, a díszsírhely mélyében, mely egyetlen ingatlana volt e földön s azt is csak azért nem adta el idejében, mert a város urai, okos óvatossággal, vonakodtak az irodalom ködvidékein barangoló úriember számár a még életében kiutalni ezt a nemzeti járandóságot, a szellem rongyos vitézeinek ezt a szerény vitézi telkét. Hat éve halt meg, jól emlékezem a napra, rekkenő május volt, mikor szállt a hír az irodalom berkeiben, az óbudai és tabáni kocsmák világában, a zsokék és állástalan főpincérek, a költők és a vendéglősnék között, hegy a város végében, a Templom-utcai földszintes házacska utcai szobájában, örökre lehunyta álmos-barna, langyos fényű szemét Szindbád.

Különösen hatott ez a halálhír. Krudy nem volt népszerű író. A közönség megismerte s elfogadta, ímmel-ámmal, mintegy jó arcot csinált a rossz tréfához. A kiadók fanyalgó udvariassággal adták ki írásait: Krudy soha nem volt „üzlet”. A lapokban helyet szorítottak az ő hasábjainak is – oly mindegy volt, Ferenc Józsefről ír-e, vagy Poldiról, a tabáni Mélypince kocsmárosáról, vagy a módról, ahogy Podolinban, vagy a Keleti-pályaudvar környékén egy sváb kocsmáros pincéjében savanyítják a káposztát! – de inkább csak kegyeletből, udvariasságból. Kissé féltek tőle a kiadók és szerkesztők, kissé lenézték, kissé holdkórosnak és divatjamúltnak tartották, kissé unták már, a vége felé, hogy még mindig itt van s időnkint pénzt kell adni neki s kissé vicsorogva hátráltak előle, mint a kutya a mestere elől, mert tudták, hogy ez a hallgatag, magas szomorú ember valamilyen csodálatos kincs birtokában van, ő az egyetlen, aki tud még valamit a régi Magyarországról, amely volt még és oly kevéssé volt máris, mintha díszlet és színhely lenne csak Szindbád álombeli utazásaihoz... Féltek tőle, nem szerették, eltűrték s kelletlenül megbecsülték, mert kivesző őslény volt, nagyon ritka és tüneményszerű: magyar volt, úriember volt és író volt.

Krudy járt e világban még hat év előtt is, kissé oldalt hajtott, őszülő fejjel, járt a nagy magyarok, a kitűnő magyarok és a legkitűnőbb magyarok között, járt a hivatásos zsenik és őstehetségek, járt a nyugaton csiszolt, Kelet és Nyugat között borongó magyar urbánusok s járt a főpincérek, vendéglősök, kucséberek, virágárusnők, kritikusok, színházi okosok, lóversenyszakértők, politikai kerítők között, járt, ártatlan és szomorú arccal, mintha kettőt sem tudna számolni, hallgatott, s mikor láttam, mindig megdobbant a szívem, mintha ő lenne az utolsó magyar egy másfajta, csodálatos és elpusztult Magyarországból, mintha ez a hallgatag ember fejezné be a maga módján, a honfoglalás egyik utolsó fejezetét... Ami utána következett, már a másik világ volt, az „új ezredév”. Krudy soha nem beszélt arról, hogy ő magyar, s még sokkal kevésbé beszélt arról, hogy ő ilyen vagy olyan magyar; nem volt „dacos” magyar, nem volt „újarcú” magyar: úgy volt magyar, olyan hallgatagon, következetesen, méltósággal és szomorúsággal, mint a pásztorok a Hortobágyon, vagy a jegenyék a nyírségi országutak mentén.

Szindbáb volt, hajós és író s mikor meghalt, sok különös ember fröccsöt rendelt emlékének tiszteletére e különös városban, ahol nem tudják egészen pontosan a költők rangját s öreg terézvárosi szobakiadó-asszonyok, a reggeli zsurnállal kezükben, fejcsóválva gondolták: Nun ist er tot, der besoffene Petőfi! ...” Fiákeresek, akik eladták már a lovat, a gumirádlist és a cájgot s kiváltották a motoros rendszámot, átszóltak egymásnak a kormány mellől, a standokon, szakszerű tisztelettel, a déli lappal kezükben: „Szindbád úr meghalt.” De az irodalom gyászolt. Az írók halottja volt, ahogy az írók írója volt. Halála előtti esztendőben az egyik pesti napilap nyomdásza ijedten ment fel a szerkesztőhöz, kezében a karácsonyi szám részére írt Szindbád-elbeszélés nedves kefelevonatával s zavartan mondta: „Szerkesztő úr, nem tévedés ez? ... A novella több mint egy kolumna s nem történik benne semmi, csak éppen megeszik a hős egy halat...” A közönség belenyugodott, hogy van ilyen is Magyarországon. Ő volt az utolsó író, kinek személyiségéről még legendák keringtek az országban. Kortársak és szemtanuk tudni vélték, hogy egyszer, együltő helyében, a régi „Avar”-ban megivott három nap alatt száz fröccsöt, mások látták, amint csendesen ült pletykalapok szerkesztőségi előszobáiban, várva sorát, hallgatva; dünnyögve, mosolyogva, oly gőgösen és alázatosan, oly megközelíthetetlenül és vándorcigányosan, ahogy senki nem tud már föllépni e világban s olyan mozdulattal veszi át az utalványt a segédszerkesztőtől, mintha éppen kártyalapot adna le a Nemzeti Kaszinóban. A varázs volt személye körül s a nagy író titka éppen az, hogy e személyes varázs azonosul írásainak varázsával: cselekedetben és szóban, írásban és magatartásban mindig ugyanaz a rejtélyes összhang szólal meg. De ez a varázs csak bizonyos külső, klimatikus feltételek mellett áll össze jelenségnek, mint a fény tüneményei. Krudy, a zsenik ösztönével, pontosan abban a pillanatban halt meg, amikor kimúlt körülötte a világ, melyet szeretett, melyet szívében őrzött és dédelgetett s melyhez tartozott.

Az írók gondolnak rá s eltűnődnek: „Mit szólana ehhez az időhöz? Hallgatna. Politikához soha nem szólt, mert a politika a költő rangján alul való dolog. Az emberek érdekelnék s ő, aki megírta a „Tegnapok ködlovagjait”, olcsó cigarettafüstje fátyolán át szótlanul bámulná a jelen ködlovagjait. Ő, az átmenet művésze – írásainak nincs soha igazi kezdete, sem igazi befejezése -, ázsiai bölcsességgel tudta a rikoltóban és a végzetszerűben meglátni a mulandót és az átmenetit. Szindbádot nehéz elképzelni egy „kollektív” világban – azt hiszem, soha nem foglalkozott e szó politikai értelmével – nehéz elképzelni egy pártban, jelvénnyel gomblyukában s még sokkal nehezebb elképzelni, amint bebizonyítja, hogy ő magyar. Ehhez nem értett. De emlékében és művében oly titokzatosan él minden, ami a legbecsesebb és legnemesebb volt a magyar földön s ez a férfiszíveket ríkató, szemérmes-bűvös mélyhegedűszó, Szindbád hangja, oly érthetetlen minden más náció számára, hogy a magyar írók, az a néhány, aki még ismerte őt és világát, gyászolni fogják, míg élnek.

 

(Pesti Hírlap, 1939/110. /május 14./ 5. p.)