Krúdy Gyula

Írta Márai Sándor

I.

A legtisztább, a legnemesebb, a legelsők közül való író volt Krudy Gyula. Nemcsak „magyar viszonylatban”. Van abszolút irodalom, ahogy van abszolút zene. Krudy tizenhét éves korában kezdett írni s harmincnyolc éven át nem csinált hibát. Rengeteget dolgozott s természetesen mindig „pénzért” is dolgozott; de harmincnyolc éven át nem írt le egyetlen sort sem, amely nem ugyanabból az anyagból készült volna. Mint a két legnagyobb, Shakespeare és Goethe, ezek az őrült, tékozló zsenik, akik családi levelet, vagy instanciát is azonos írói matériából s azonos eszközökkel írtak meg, mint Othello-t, vagy Faust-ot. Egyszerűen nem állt más anyag rendelkezésükre, mint a legnemesebb; Krudy újságtárcákat is ugyanabból a végtelenül becses készletből dobott oda, mint remekműveit. Ezt állapítsuk meg gyorsan a ravatalánál, mielőtt profán és ostoba értékelések elkönyvelik őt afféle álmodozó, romantikus elbeszélőnek, a benzingőzös, „problémás” kor irodalmi lézengő ritterének, szépléleknek, „formás beszélyírónak”, vagy tudomisén, kinek? Kegyetlen leszek kortársai iránt, mert a halál kötelez a végsőkig menő őszinteségre: nem ismerek tehát kortársai között egyetlenegyet sem, nem ismerek a magyar irodalom elmúlt harminc esztendejéből egyetlen írót, aki olyan töretlen, megtéveszthetetlen, hibátlan írói munkát végzett volna, mint Krudy Gyula. Rengeteget írt: ismétlem, soha, egyetlen hibát nem csinált. Nem a halál pátosza ragad erre a – beismerem – ijesztően, valószínűtlenül merész megállapításra. Író, aki hosszú pályája során egyetlen pillanatra nem volt hanyag soha? Állítom, nem volt. Azt hiszem, minden leírt betűjét ismerem. Húsz év előtti újságlapokról ugyanaz az illat csap felém, ha Krudy nevét pillantottam meg egy tárca fölött, mint legutolsó tárcájából, melyet valamely utódállambeli vidéki lapba írt s itt hever a reggeli posta között asztalomon. Olvasni kezdem a tárcát s ugyanazt a hangot hallom, mintha a húsz év előtti „N. N.”-t olvasnám, vagy a „Bukfenc”-et. Soha nem volt „fáradt”, amit írt; kérlelhetetlen, kegyetlen erővel dolgozott, minden írásában minden szó a helyén van, jóízűen, tökéletesen, kifejezően, megmásíthatatlanul Felfoghatatlan írói jelenség. Csak az írók értik ezt.

II.

Csak az írók értik ezt az életet s a munka minőségét, melyet ez az élet minden öntudatával szolgált. A közönségre nem tartozik ez az élet. Nem is tudom, „népszerű” író volt-e Krudy? Ha mindent összevetek, azt hiszem, nem volt az; varázsát el kellett fogadni, könyveit kiadták a kiadók, apró írásait közölték a lapok, de bizonyos tartózkodó, elismerő fanyalgással, azzal a tartózkodással, mellyel a literáris üzleti világban az irodalmat általában fogadják. A közönség és a kiadók nem „becézték”, inkább csak megbocsátottak neki... Írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet – mert életnek is, testnek is rendkívüli volt, ahogy az volt szellemnek, őslény, egyszeri, nem másolható, soha meg nem ismétlődő – idézzétek apró, lilatintás betűit, egyik levelét, valamely kéziratát, kezének egy mozdulatát, ahogy a tollat fogta, a borospoharat emelte, vagy cigaretta után nyúlt, lassú, dörmögő hangját, okos, csodálatos szemének tétován-éles, hanyagon-kegyetlen pillantását. Vessük össze, hogyan élt és mit írt, s aztán mélyen hajtsuk meg fejünket, álljunk haptákba, álmélkodjunk, óbégatás nélkül csodálkozzunk. Minden rendben volt és maradt körülötte: a mű is, az élet is. Pontosan úgy élt, ahogy neki kellett, szándék nélkül élt úgy, csalhatatlan ösztönnel, s amellett, hogy nyakig paskolt az életben, soha nem vett komolyan mást, mint a betűt. Nem volt ő irodalmi cigányprímás, „zseni”, akinek az írás csak alkalom arra, hogy „kifejezze magát”, kellesse magát, s megéljen a borravalóból, melyet az elszórakoztatott társadalom odalök neki. Író volt, akinek minden cselekedete, életrendje, minden mozdulata, hibája, szándéka a betűt szolgálta. Csodálatos szisztémát csinált a munkából és az életből. Nem lehetett olyan beteg, szegény, sorsüldözött, szerelmes, italos, eladósodott, megalázott, hogy az élet szennyes dagálya kicsapjon a munkaidőben az íróasztal szigetére is. A munka óráiban rend volt nála, fegyelem, tisztaság, öntudat uralkodott ebben a műhelyben: Őt magát, Szindbádot, a hajóst, sodorta a végtelen tenger, apály és dagály. Csodáljuk művét, mert csak mi tudjuk, mibe került? Csak mi tudjuk, hogy aki ennyire komoran veszi a betűt, annak mindenhez joga van, fel van mentve a társadalom meg jegyzései alól, joga van a pénzhez, akármilyen áron kapja is, joga van a szenvedélyhez, akármilyen árat fizet is érte, joga van a társadalmon kívül élni, joga van a magányhoz, a teljes társadalmi felelőtlenséghez. Csak egyhez nincs joga: hanyagon írni, csalni a be tűvel. Különben csalhat, amivel akar, esküvel, kártyával, nővel, joga van potyázni és koldulni, egyformán fenséges és tiszta marad, még ha bankigazgatók előszobáiban kuncsorog is könyöradományért, megcsalhatja a feleségét a szeretőjével, a szeretőjét a feleségével, el adhatja barátait, felrúghatja az adott szó szentségét, becsaphatja kiadóját mindenhez joga van, amíg ébren és álomban, részegen és józanon, boldogtalanul és hősiesen, de a betűt szolgálja minden cselekedetével, tisztán, tökéletesen. Ez az ő dolga, erre szerződött. Ez az író, Krudy Gyula, ha a szó végső értelmében beszélünk róla, oly tisztán élt és tisztán halt meg, mint egy szerzetes. Ágya mellett gyertya égett utolsó éj szakán, mert a társadalom kikapcsolta a villanyt szobájában. Ezt nem érzelgős hangon állapítjuk meg, természetesnek találjuk. Az író nem felelős a társadalomért, a társadalom nem felelős az íróért. Céljaik eltérőek.

III.

Politikával – mint ő mondotta egyszer: „a részletekkel” – nem foglalkozott. Csak az irodalommal foglalkozott, ötvenöt éven át, s a maga módján kereste mindenfelé az irodalomhoz való nyersanyagot.

IV.

Azt szokás mondani róla, hogy „álmodozó” író volt. Igen, de ebben az álomban nehéz, valóságos testi íze, szava, formája volt az álom képeinek, sonkacsülkök lógtak benne, ételek gőzölgő párája csap fel belőle, testek alkata és szaga árad belőle. Átkozottul testies álom komoly költészete: jó lakol közben, amíg szenderegsz vele. Ez az álom tele van frivol kellékekkel, kocsonyák, pohár sörök, szobák, ahogy elhagyták életük egyik pillanatának színhelyét az élők, ruhadarabok keverednek ebben az álomban, a hús és a szenvedély illata úszik a levegőben, az egyik sorban női ing hever, amely megőrizte még a hűtlen test illatát, de esetleg egy pásztoróra után ágyban felejtett férfikapca is. Ez az író nem félt attól a bonyolult igazságtól, ami több, mint az „őszinteség” – pontosan, ami az irodalom. Néha mindenki őszinte; olcsó dolog. A művész őszintesége kendőzött, összetett, s amellett penetránsan, fájdalmasan valósághű. Művészetének varázsa a vízió, amelyen át az életet látta: de a vízió ködképeiben az igazi életet látta, a banálisat és tébolyultat, az ásításra ingerlőt és mégis felfoghatatlant.

Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni. Élete éppen úgy érdekel, izgat, mint művészete. Semmi más nem érdekelhet ma már néhányunkat, csak az irodalom. Krudyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felőle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felőle, kritikusokat, nőket és lump pajtásokat. Izgatott ez a csoda, ez a megfejthetetlen titok, egy író titka, aki nem csinál hibát. Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem. Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felőle. Ezt meg is ígértem neki, s ő szavamat vette. Ravatalánál nem tehetek mást, mint homályos szemmel megismételni ígéretemet. Szindbád, drága Szindbád!... Milyen megalázó és utálatos ez a világ, amelyben itt maradtunk még egy kis időre nélküled!

 

(Újság, 1933/108. /május 13./ 2-3. p.)