Műsoron kívül
Megjött a tél. Ez az idő, amikor Krúdy csomagolt és Podolinba szokott utazni.
Ő volt az utolsó magyar író, aki a hóesés láttára nem
érezte kötelezőnek, hogy valami szociálisat
gondoljon. Mi többiek, akik utána következünk az időben, nem merünk már
szabadon örülni a festői tájnak, a hidegnek, a zúzmarás fák, a katonazenekar
bömbölésére korcsolyázó, fagyott orrú párok, a vattázott, havas esti csend
idilljének. Ha én havat látok, fázom s nem is gondolattal, hanem obligát
elkeseredéssel gondolom: tél, húsz fok hideg, hókaparás,
szellemi szükségmunka, fővárosi melegedők, még ez is! Mindezt nem szavakkal
gondolom. Az élet megtanított reá, hogy semminek, a természet változásainak sem
szabad többé közvetlenül, mellékgondolat nélkül örülnöm. Örülni a télnek,
egyértelmű számomra, mintha hűtlen lennék valamilyen bonyolult megegyezéshez.
Ennek a megegyezésnek tartalma, hogy nincs más kötelességem, csak az emberek
szolgálata. Mindenütt ő van veszélyben, minden őt fenyegeti, az embert. A
hóesés is őt fenyegeti, ellene tör. A századvégi orosz és skandináv regényben még
természetes bőséggel esett a hó, kellék volt csak, nem ármány. Ma úgy érezzük,
cikket kell írni ellene, interpellálni kell a parlamentben, fel kell hívni telefonon
a mentőket.
Krúdy még örült a hónak. Lila tintával írt a hóról, mint
egy ajándékról s mintegy köszönő sorokat. Ő volt az utolsó magyar író, aki még
havas tárcákat, szikázó porhóval behintett podolini útleírásokat
tudott írni. „Tél” – gondolta s kissé oldalt hajtotta fejét és már írta is.
Esetleg odaírta alcímnek a régi gyermekújság-címlapok februári vezér motívumát:
„A tél örömei”. Krúdy havas tárcáiban nagyon jól
nevelt, érzelmes, fitos- és piros orrú, muffos hölgyek ártatlanul bógniztak a jégen, olyan gyermekesen nevettek, mintha kettőig
sem tudnának számolni, holott előzőleg, négytől ötig, szeretőjüknél viháncoltak
a Viziváros egyik mellékutcájában s a muffban még most is ott rejtegették a cipőgombolót
és a hajsütővasat. „Nincs már igazi szerelem – gondolta Krúdy dohogva, írás
közben. – Az utolsó jóvérű tisztességes nő magával vitte a sírba a
cipőgombolót”. Megivott egy fröccsöt, újra leírta: „tél” – s a sorok mögül
szánkócsilingelés hallatszott. Ma ilyen sorokat írnak a tél ötletéből az írók:
„Felhívjuk a főváros vezetőségét, ügyeljen fokozott gonddal a Köztiszta sági
Hivatal szervezetére, nehogy februárban is megakadjon a főváros utcáinak
forgalma.” Krúdy nem írt soha ilyesmit. Makacsul írta: – „tél” – s keze vonása
nyomán süketre havazott felvidéki városok tűntek fel, templomok, hófehér
hagymatoronnyal, malac sivítozott és hentesek
dörmögtek a szalmaláng körül, a pomádészagú tánciskolákban a hölgyek a csillár
alá állított létra fokain lépdeltek fel s a helybeli előkelőségek a létra
tövébe kuporodva leselkedtek. Ilyenkor írt tanulmányt a savanyú káposztáról,
melyet ősz elején meggyalult és megtaposott a tiroli, a citromos kolbászról,
melyet egy vidéki restiben tálalnak fel, negyven kilométerre a fővárostól, a
malacbecsináltról, melyet egy pozsonyi fogadóban
készítenek legtökéletesebben, csak ügyelni kell, hogy a kis malac máját és
vesécskéjét is beleadják a levesbe. „Tél” – írta és az, amit írt, úgy
dörmögött, mint egy kályha, amelyen vörösbort melegítenek. „Tél” – írta és
ködöt láttunk, hóesést, nők és szobák illata terjengett, téli szerelem s véres
hurka szaga úszott a levegőben s az egésznek nem volt semmi értelme s mégis úgy
éreztük olvasás közben, hogy fáj a szívünk valamilyen elveszett haza, elveszett
ifjúság, elveszett tél után. Ezt csak ő tudta. Mintha eltűnt volna vele együtt
minden, aminek télen örülni lehetett. Csak a plakátok maradtak a házfalakon,
melyek szakszerűen figyelmeztetnek a csőrepedés veszélyeire.
Márai Sándor
(Újság, 1936/35. /február 12./ 5. p.)