Műsoron kívül

 

Megjött a tél. Ez az idő, amikor Krúdy csomagolt és Podolinba szokott utazni.

Ő volt az utolsó magyar író, aki a hóesés láttára nem érezte kötelezőnek, hogy valami szociálisat gondoljon. Mi többiek, akik utána következünk az időben, nem merünk már szabadon örülni a festői tájnak, a hidegnek, a zúzmarás fák, a katonazenekar bömbölésére korcsolyázó, fagyott orrú párok, a vattázott, havas esti csend idilljének. Ha én havat látok, fázom s nem is gondolattal, hanem obligát elkeseredéssel gondolom: tél, húsz fok hideg, hókaparás, szellemi szükségmunka, fővárosi melegedők, még ez is! Mindezt nem szavakkal gondolom. Az élet megtanított reá, hogy semminek, a természet változásainak sem szabad többé közvetlenül, mellékgondolat nélkül örülnöm. Örülni a télnek, egyértelmű számomra, mintha hűtlen lennék valamilyen bonyolult megegyezéshez. Ennek a megegyezésnek tartalma, hogy nincs más kötelességem, csak az emberek szolgálata. Mindenütt ő van veszélyben, minden őt fenyegeti, az embert. A hóesés is őt fenyegeti, ellene tör. A századvégi orosz és skandináv regényben még természetes bőséggel esett a hó, kellék volt csak, nem ármány. Ma úgy érezzük, cikket kell írni ellene, interpellálni kell a parlamentben, fel kell hívni telefonon a mentőket.

Krúdy még örült a hónak. Lila tintával írt a hóról, mint egy ajándékról s mintegy köszönő sorokat. Ő volt az utolsó magyar író, aki még havas tárcákat, szikázó porhóval behintett podolini útleírásokat tudott írni. „Tél” – gondolta s kissé oldalt hajtotta fejét és már írta is. Esetleg odaírta alcímnek a régi gyermekújság-címlapok februári vezér motívumát: „A tél örömei”. Krúdy havas tárcáiban nagyon jól nevelt, érzelmes, fitos- és piros orrú, muffos hölgyek ártatlanul bógniztak a jégen, olyan gyermekesen nevettek, mintha kettőig sem tudnának számolni, holott előzőleg, négytől ötig, szeretőjüknél viháncoltak a Viziváros egyik mellékutcájában s a muffban még most is ott rejtegették a cipőgombolót és a hajsütővasat. „Nincs már igazi szerelem – gondolta Krúdy dohogva, írás közben. – Az utolsó jóvérű tisztességes nő magával vitte a sírba a cipőgombolót”. Megivott egy fröccsöt, újra leírta: „tél” – s a sorok mögül szánkócsilingelés hallatszott. Ma ilyen sorokat írnak a tél ötletéből az írók: „Felhívjuk a főváros vezetőségét, ügyeljen fokozott gonddal a Köztiszta sági Hivatal szervezetére, nehogy februárban is megakadjon a főváros utcáinak forgalma.” Krúdy nem írt soha ilyesmit. Makacsul írta: – „tél” – s keze vonása nyomán süketre havazott felvidéki városok tűntek fel, templomok, hófehér hagymatoronnyal, malac sivítozott és hentesek dörmögtek a szalmaláng körül, a pomádészagú tánciskolákban a hölgyek a csillár alá állított létra fokain lépdeltek fel s a helybeli előkelőségek a létra tövébe kuporodva leselkedtek. Ilyenkor írt tanulmányt a savanyú káposztáról, melyet ősz elején meggyalult és megtaposott a tiroli, a citromos kolbászról, melyet egy vidéki restiben tálalnak fel, negyven kilométerre a fővárostól, a malacbecsináltról, melyet egy pozsonyi fogadóban készítenek legtökéletesebben, csak ügyelni kell, hogy a kis malac máját és vesécskéjét is beleadják a levesbe. „Tél” – írta és az, amit írt, úgy dörmögött, mint egy kályha, amelyen vörösbort melegítenek. „Tél” – írta és ködöt láttunk, hóesést, nők és szobák illata terjengett, téli szerelem s véres hurka szaga úszott a levegőben s az egésznek nem volt semmi értelme s mégis úgy éreztük olvasás közben, hogy fáj a szívünk valamilyen elveszett haza, elveszett ifjúság, elveszett tél után. Ezt csak ő tudta. Mintha eltűnt volna vele együtt minden, aminek télen örülni lehetett. Csak a plakátok maradtak a házfalakon, melyek szakszerűen figyelmeztetnek a csőrepedés veszélyeire.

Márai Sándor

 

(Újság, 1936/35. /február 12./ 5. p.)