Krudy.

 

Különös dolog a magyar olvasó részére, Krudy írásait olvasni az idegenben. Nem ismerek még egy írót, aki olyan reménytelenül oda lenne kötözve a nyelvhez, amin ír, a fajtájához, aminek nyelvén ír, aminek dolgairól, életéről beszámol, mint ez az előkelő, negyvenhét éves magyar úr, kurta nemes, aki oldalt hajtott fejjel járkál Budapest és Magyarország országútjain, mint a hősei, megszáll a fogadókban, beszél a korcsmárosnőkkel és szívesen látott vendég a nemesi kúriákon, aki írásaiban emléket állít kora kalandos férfiainak és gáláns asszonyainak s amellett nem feledkezik meg arról, hogy egy későbbi generáció részére megrögzítse a régi Magyarország kenyerének és borának az ízét, beszámoljon a fogadók szobáinak és berendezésének hangulatáról, amik már elsüppedtek és csődbementek együtt a nagy csőddel s közben egy-egy kísérteties biztonságú mondattal lekottázza a vadludak húzásának hangjait vagy a Sziget éjszakáinak és nappalainak neszét, úgy, ahogy előtte és utána még senki nem csinálta meg. Nem ismerek még egy írót, aki kevésbé lehetne irodalmi exportcikk, mint ez az igen nagy író, akinek minden sora, sorainak értelme eredete, hangulata és rezonanciája olyannyira magyar, hogy idegen nyelven idegen olvasó nem is értheti meg. Ezt úgy értem, hogy még Adyt is hamarább lehet tolmácsolni német vagy francia értelemnek, mint Krudyt, holott Ady «költő» volt, tehát a kötött szó csodálatos vérdobbanásával, a magyar szavak, rímek, szóalatti értelmek bonyolult összefüggéseivel megkötözöttek versei, amikből mindig sok, talán a legfontosabb, elvész, ha kihámozott értelmüket idegen nyelv köntösébe, idegen ritmus cicomájába bújtatjuk. De még így is, csonkán, olvastam Ady verseket s olvastattam idegenekkel, akik megéreztek valamit ennek a haragos és szomorú zseninek termékeny kétségbeeséséből, amivel egyszerre jövendölt és siratott – az idegen nyelven átvilágított, minden elsőrendűen magyar kétségbeesésen át, a zseni közölnivalója, amit mindenbőrű és nyelvű ember megérez és megért, mert van benne a magyar fájdalmon túl valami az egész emberiség fájdalmából és problémáiból... Krudy írói sorsa kötözöttebb: az ő mondanivalóit csak magyarok érthetik meg igazán, mert ez a mondanivaló, ezek a szavak, ez a rezignáció, ez a humor, ez a bölcsesség, ez az úri distance, amivel a dolgokhoz áll, ezek a képek, ezek a tájak, szobák, életek, asszonyok és férfiak kiválasztott jelképei mind annak a magyar életnek, ami szinte légüres térben játszódott le itt ezen a földrészen a századokban s amiről extra Hungariam nem tud és nem tudhat senki semmit.

A szorgalmas magyar olvasó, aki nagy és kis nemzetek literatúráján átvándorolt, iparkodva megmászta az óriási hideg ormokat, ahol az emberiség zsenijeinek oeuvreje csillog kikristályosodva, elbűvölve áll meg e szelíd, szomorú magyar táj, Krudy oeuvreje előtt. Mindegy, hogy hová vezet, a Nyírség nádasai, a Szepesség apró városai, egy császárfürdői hotelszoba, az Aranykéz-utca vagy a magyar Alföld egy kúriája elé, ebben az íróban összefolyik a magyar élet s minden tájnak az a különös világítása van, minden szónak az a rétivirág-illata, ami rögtön megejt s bárhol ütöm föl bármelyik könyvét, akárhol bukkanok egy-egy újságtárcában a keze nyomára, előzményes folytatás ismerete nélkül jóllakhatom ebből a csodálatos «hazaiból», amiben kenyér íze, bor szaga, magyar nők arca, magyar élet sűrű és lassú tempója, valami furcsa, okos testiség és mély, szomorú lelkiség keverednek. Nem ismerek, az egy Jókain kívül, még egy magyar írót, aki olyan lelkiismeretesen jegyezte volna föl népének, hazájának szokásait, ételeit, tájait, mint Krudy, aki olyan sokat tudott volna az elveszett, az időben elmorzsolódott magyar vidékek életéről, házairól, divatjairól, nyelvszokásairól, történelmet még nem írt magyar író ennyi színnel, ilyen biztonsággal, ilyen írói  és emberi lelkiismeretséggel, mint Krudy tette. Ez a magyarság soha nem kiabált önmagáról, mert nem volt soha szüksége rá, ez a magyarság önmagát bizonyítja létezésével, nem is tud más lenni, mi szüksége rá, hogy a mellét verje? Krudy az a «nemzeti író», aki talán soha le nem írta ezt a két szót: «magyar vagyok», – az ő írásainak magyarsága olyan természetes, néma és magától értetődő, ahogy egy darab föld mindenki szemében föld és semmi mással össze nem téveszthető. És mik teremtek három évtized alatt ezen a csöndes földön! Micsoda termés volt ez évről-évre. Magyarország legszerencsésebb pillanatainak, a kiegyezés utáni évek Magyarországának történelmét írta meg ez az író, olyan eszközökkel, amik fölött elcsodálkozva ámul egy generáció, amelyik nem élt még, mikor ez a Magyarország boldog volt s mikor élni kezdett, már nem volt többé ez a Magyarország.

Ez a generáció, az én generációm, különös hódolattal és szeretettel tartozik Krudynak. Ez a generáció ma úgy vesz egy Krudy-könyvet a kezébe, mintha visszarándulna arra a régi Magyarországra, aminek jeleit, figuráit, színeit, szavait Krudy följegyezte. Ez az oeuvre megtelt egy délibábos gazdagság minden csodájával: a mai magyar olvasó tikkadtan bámulja ezt a szivárványt, amit Krudy feszít szürke és szegény életünk fölött.

Páris, decemberben.

(m. s.)

 

(Újság, 1925/128. /december 12./ 9. p.)