Krudy.
Különös dolog a magyar olvasó részére, Krudy írásait olvasni
az idegenben. Nem ismerek még egy írót, aki olyan
reménytelenül oda lenne kötözve a nyelvhez, amin ír, a fajtájához, aminek
nyelvén ír, aminek dolgairól, életéről beszámol, mint ez az előkelő,
negyvenhét éves magyar úr, kurta nemes, aki oldalt hajtott fejjel járkál Budapest
és Magyarország országútjain, mint a hősei, megszáll a fogadókban, beszél a
korcsmárosnőkkel és szívesen látott vendég a nemesi kúriákon, aki írásaiban
emléket állít kora kalandos férfiainak és gáláns asszonyainak s amellett nem
feledkezik meg arról, hogy egy későbbi generáció részére megrögzítse a régi
Magyarország kenyerének és borának az ízét, beszámoljon a fogadók
szobáinak és berendezésének hangulatáról, amik már elsüppedtek és csődbementek
együtt a nagy csőddel s közben egy-egy kísérteties biztonságú mondattal
lekottázza a vadludak húzásának hangjait vagy a Sziget éjszakáinak és
nappalainak neszét, úgy, ahogy előtte és utána még senki nem csinálta
meg. Nem ismerek még egy írót, aki kevésbé lehetne irodalmi exportcikk,
mint ez az igen nagy író, akinek minden sora, sorainak értelme eredete,
hangulata és rezonanciája olyannyira magyar, hogy idegen nyelven idegen olvasó
nem is értheti meg. Ezt úgy értem, hogy még Adyt is hamarább lehet tolmácsolni
német vagy francia értelemnek, mint Krudyt, holott Ady «költő» volt, tehát a
kötött szó csodálatos vérdobbanásával, a magyar szavak, rímek, szóalatti
értelmek bonyolult összefüggéseivel megkötözöttek versei, amikből mindig sok,
talán a legfontosabb, elvész, ha kihámozott értelmüket idegen nyelv köntösébe,
idegen ritmus cicomájába bújtatjuk. De még így is, csonkán, olvastam Ady
verseket s olvastattam idegenekkel, akik megéreztek valamit ennek a haragos és szomorú
zseninek termékeny kétségbeeséséből, amivel egyszerre jövendölt és siratott – az
idegen nyelven átvilágított, minden elsőrendűen magyar kétségbeesésen át, a
zseni közölnivalója, amit mindenbőrű és nyelvű ember megérez és megért, mert
van benne a magyar fájdalmon túl valami az egész emberiség fájdalmából és
problémáiból... Krudy írói sorsa kötözöttebb: az ő mondanivalóit csak magyarok
érthetik meg igazán, mert ez a mondanivaló, ezek a szavak, ez a rezignáció, ez
a humor, ez a bölcsesség, ez az úri distance, amivel a dolgokhoz áll, ezek a
képek, ezek a tájak, szobák, életek, asszonyok és férfiak kiválasztott jelképei
mind annak a magyar életnek, ami szinte légüres térben játszódott le itt ezen a
földrészen a századokban s amiről extra Hungariam nem tud és nem tudhat senki
semmit.
A szorgalmas magyar olvasó, aki nagy és kis nemzetek literatúráján
átvándorolt, iparkodva megmászta az óriási hideg ormokat, ahol az emberiség
zsenijeinek oeuvreje csillog kikristályosodva, elbűvölve áll meg e szelíd, szomorú
magyar táj, Krudy oeuvreje előtt. Mindegy, hogy hová vezet, a Nyírség nádasai, a
Szepesség apró városai, egy császárfürdői hotelszoba, az Aranykéz-utca vagy a
magyar Alföld egy kúriája elé, ebben az íróban összefolyik a magyar élet s
minden tájnak az a különös világítása van, minden szónak az a rétivirág-illata,
ami rögtön megejt s bárhol ütöm föl bármelyik könyvét, akárhol bukkanok egy-egy
újságtárcában a keze nyomára, előzményes folytatás ismerete nélkül jóllakhatom
ebből a csodálatos «hazaiból», amiben kenyér íze, bor szaga, magyar nők arca,
magyar élet sűrű és lassú tempója, valami furcsa, okos testiség és mély, szomorú
lelkiség keverednek. Nem ismerek, az egy Jókain kívül, még egy magyar írót, aki
olyan lelkiismeretesen jegyezte volna föl népének, hazájának szokásait,
ételeit, tájait, mint Krudy, aki olyan sokat tudott volna az elveszett, az
időben elmorzsolódott magyar vidékek életéről, házairól, divatjairól, nyelvszokásairól,
történelmet még nem írt magyar író ennyi színnel, ilyen biztonsággal, ilyen írói
és emberi lelkiismeretséggel, mint Krudy
tette. Ez a magyarság soha nem kiabált önmagáról, mert nem volt soha szüksége
rá, ez a magyarság önmagát bizonyítja létezésével, nem is tud más lenni, mi
szüksége rá, hogy a mellét verje? Krudy az a «nemzeti író», aki talán soha le
nem írta ezt a két szót: «magyar vagyok», – az ő írásainak magyarsága olyan természetes,
néma és magától értetődő, ahogy egy darab föld mindenki szemében föld és semmi
mással össze nem téveszthető. És mik teremtek három évtized alatt ezen a
csöndes földön! Micsoda termés volt ez évről-évre. Magyarország
legszerencsésebb pillanatainak, a kiegyezés utáni évek Magyarországának
történelmét írta meg ez az író, olyan eszközökkel, amik fölött elcsodálkozva ámul
egy generáció, amelyik nem élt még, mikor ez a Magyarország boldog volt s mikor
élni kezdett, már nem volt többé ez a Magyarország.
Ez a generáció, az én generációm, különös hódolattal és
szeretettel tartozik Krudynak. Ez a generáció ma úgy vesz egy Krudy-könyvet a
kezébe, mintha visszarándulna arra a régi Magyarországra, aminek jeleit,
figuráit, színeit, szavait Krudy följegyezte. Ez az oeuvre megtelt egy
délibábos gazdagság minden csodájával: a mai magyar olvasó tikkadtan bámulja
ezt a szivárványt, amit Krudy feszít szürke és szegény életünk fölött.
Páris,
decemberben.
(m. s.)
(Újság, 1925/128. /december 12./ 9. p.)