(N. N.
Krudy Gyula regénykéje.)
Voltaképpen a legtöbb Krudy-kötetnek
elég lenne ennyi cím: N. N. vagy X. Y. Egészen
mindegy, hogy kiről, miről beszél hozzánk ez az író. Amint csak megszólal
behízelgő melankóliájú szó-csellója, egyszerre megejti az olvasót con dolcezza elbúsongott, lágy
panaszú mondókájával. Alig néhány hangja van, ez igaz, jóformán mindig
ugyanazon húron játszik, kevés változattal, egyre ugyanazt játssza
és még sem lehet beleunni soha. A legjobb hasonlat rá mégis: úgy hat az
irodalmi hangja, mint langy, magyar őszi éjszakán a tücsök cirpelése. Saját
magára illik leginkább, amit ebben a könyvében mond a gyakran szerepelő
tücsökről: »hangja édesded, andalgó, ringató, mint a
trubadúré.« Halk, egyszerű kis panaszhang, de néha mintha a mindenség borús kantilénája reszketne föl benne. A magyar föld, az ég, a
rajta futó felhők, a kiskertek, filagóriák, szélmalmok, a kúriák, a szívek és
tárgyak leglelkének mélabúja rezzent ránk
hangulataiból. Ezt Krudy tudja legszebben és
legjobban. Ebben a kötetében egy szerelemgyerekről mond parányi kis mesét, alig
esik itt is valami történés, mégis nagy, nagy rezonálással kíséri a magyar szív
ezt az édesbús cirpelést.
(Mariay Ödön.)
(Magyarság, 1922/47. /február 26./ 9. p.)