(N. N. Krudy Gyula regénykéje.) Voltaképpen a legtöbb Krudy-kötetnek elég lenne ennyi cím: N. N. vagy X. Y. Egészen mindegy, hogy kiről, miről beszél hozzánk ez az író. Amint csak megszólal behízelgő melankóliájú szó-csellója, egyszerre megejti az olvasót con dolcezza elbúsongott, lágy panaszú mondókájával. Alig néhány hangja van, ez igaz, jóformán mindig ugyanazon húron játszik, kevés változattal, egyre ugyanazt játssza és még sem lehet beleunni soha. A legjobb hasonlat rá mégis: úgy hat az irodalmi hangja, mint langy, magyar őszi éjszakán a tücsök cirpelése. Saját magára illik leginkább, amit ebben a könyvében mond a gyakran szerepelő tücsökről: »hangja édesded, andalgó, ringató, mint a trubadúré.« Halk, egyszerű kis panaszhang, de néha mintha a mindenség borús kantilénája reszketne föl benne. A magyar föld, az ég, a rajta futó felhők, a kiskertek, filagóriák, szélmalmok, a kúriák, a szívek és tárgyak leglelkének mélabúja rezzent ránk hangulataiból. Ezt Krudy tudja legszebben és legjobban. Ebben a kötetében egy szerelemgyerekről mond parányi kis mesét, alig esik itt is valami történés, mégis nagy, nagy rezonálással kíséri a magyar szív ezt az édesbús cirpelést.

(Mariay Ödön.)

 

(Magyarság, 1922/47. /február 26./ 9. p.)