Rezeda Kázmér szép élete

JÁTÉK KRÚDY GYULA MŰVEI NYOMÁN A VÍGSZÍNHÁZBAN

Kísértetjárás? (Szlovák György rajzai)

A SZÍNPADI KÉZIMUNKÁBAN, mely Krúdy Gyula mondataiból készült és Rezeda Kázmér szép élete címmel mostanság a Vígszínházban látható, elhelyezkedik egy mondat. Talán nem a legszerencsésebb mondat, mert nem Krúdy mágikus, igazi találatai közül való. Nem azok közül, melyektől az őszi sötétben álmodó városok fölött a városneveket egymástól tudakodó vadludak húznak át a képzeleten. Nem is azok közül, melyeknek hallatán a szoknyafodrok alól kíváncsi orral egyszerre kikandikál egy selyemtopán. A mondat így hangzik: „Most pedig csókolózni fogunk a levessel”. Soktízezer saját pehelysúlyától kedve szerint alászállingózó Krúdy-mondat közül ez mintha mesterkéltebb volna a többinél, s mintha nem ébresztene valódi víziót. De azért Krúdyra valló mondat, ha valamely keresettség lappang is benne.

A színpadi kézimunka szövegkönyvének olvastán, hökkentve mégis megállít: hogyan fog, jaj, ez a mondat színpadon festeni?, hogyan lehet ezt megjeleníteni?

Sajnos, csak úgy, hogy az önkéntelen feljajdulást, jaj, indokolttá teszi.

A színpadi megjelenítéskor a levessel csókolózó vendég bajszán kanalazás közben csüngedezni kezdenek a hosszúmetéltek vékony szálai. Gőzölgő répák, cseresznyepaprika-szeletek, húslevesek egyéb tartozékai, főttkrumplik, karfiolok egyremásra eltünedeznek, jaj, a vendég szájüregében s a levessel váltott csók – s mind a többi csók – jóíze és a csókok nyomán megmoccanó vágyakozások helyett a nézőben egyetlen kívánalom támad: kéne egy szalvéta.

A mondat – s mind a többi Krúdy-mondat – jóíze, látomást, hangulatot, szertegyűrűző gondolatot fakasztó, vadludak éji vonulását és hatalmasan rengő házmesternéi kebleket, gázlámpák pillangólángját, dunai jégtáblák utazását és kamaraerdei vöröshangya-bolyokat idéző varázsa javarészt eltünedezik a színpad roppant szájüregében. Ezt a kárt teszi, a tárgyszerű, a közvetlen megjelenítés, a megfogható valóságosság rombolását végzi el Krúdy világának illanó valóságán, ezzel a látható, érzékelhető ábrázolással fosztja ki szépségéből Rezeda Kázmér szép életét a színpadi kézimunka,

MILY MÓDON KÉZIMUNKA az, amit Kapás Dezső Krúdy műveinek, Krúdy képeinek, Krúdy mondatainak felhasználásával a Rezeda Kázmér szép élete színpadra-írásakor végrehajtott? Nem a kézimunka hímző, szövő, szálakat öltő, horgoló, hurkoló, csomózó módján az. Hanem az a fajta kézimunka, amelyet valahai elemiiskolákban színespapírból ragasztgattak, papírszalagokból fűzögettek-hajtogattak gyerekek, nyelvük hegyét kinnfelejtő buzgalommal és odaadással. Figyelemmel és belefeledkezéssel ragasztgatta-fűzögette Krúdy színes mondat-csíkjaiból ezt a színpadi kollázst Kapás Dezső is, türelemmel, szeretettel és körültekintéssel fabrikálta össze.

Műve valódi Krúdyból készült, nem igazi Krúdynak.

Munkája példa rá – s nem is kivételes példa a világban —, hogyan lehet a valóság alkatrészeiből nem valódit gyártani, hogyan lehet aggályosán gyűjtött idézetekkel igazukból kiforgatni magúikat az idézeteket, hogyan lehet saját, eredeti, önmagukkal azonosnak maradt anyagokból felszabdalással, Összeragasztással, átcsoportosítással merőben más anyagot előállítani. Hogyan lehet aranyból – fura egy jelenkori babonájú alkímia – rezet csinálni.

Krúdy aranypora szürkül lakásporrá, bútorporrá, szőnyegporrá, porszívóra tartozó egyszerű háztartási porrá a Kapás Dezső megálmodta színpadon abban a pillanatban, amikor a darab rendezőjeként a színes fantáziájú tervezővel, Drégely Lászlóval, egy régiségbolt lomtárát rendezteti be a színen. Ez a denevértanyai elképzelése a rendezőnek megfosztja Krúdyt a városerdőitől, margitszigeti lombjaitól, ligeti tavának víg csillámaitól, életerős színeitől, széljárta szabadságaitól, bánatos levélhullásaitól, búcsúzkodó felhőjárásaitól, megroppanó kerti kavicsaitól, sejtelmes kutyaugatásaitól, holdas tetőgerinceken megzendülő macska-szerenádjaitól. Megfosztja tőlük Krúdyt, és meg a nézőt is. Ez a túlzsúfolt rendezői raktár elállja Krúdy szellős távlatait – ha itt a képzelet csak megmoccan, kék foltokat ver magán egy tótágasra állított asztallábtól. És amikor ez a meredt színpad a színrelépő Krúdy-figuráktól végre élni kezdhetne, első mozdulatukra halott por száll föl a régesrég használatlan kanapékból, melyek éppen Krúdy szerint nagyonis állandó használatra teremtődtek.

A figurák színről lelépő, utolsó mozdulatára is nehéz por telepszik a színre, de ez már őket magukat is belepi, mintha búcsúzóul a saját haló porukkal mosnák meg elsápadt homlokukat.

Ez a végső hamvazószerda-vízió fehér leplekben kísérti végig ez a színpadi összeállítást, kísérti végestelen-végig, a szövegkönyvtől a megjelenített játékig. És ez a döntő kiforgatása Krúdynak.

BALSEJTÉS ÉS BALJÓSLÁS két merőben más tartalmú és jelentésű emberi érzület és emberi magatartás. Ez a kettő keveredik itt össze, menthetetlenül.

Rezeda Kázmér szép élete és mindaz a többi Krúdy-mozdulat, amelyből ennek a színpadi játéknak össze lehetne állnia, nem haláltánc ugyanis. Nem haláltánca sem egykori embereknek, sem múlt társadalomnak. Csak Kapás Dezső partitúrája és koreográfiája rándítja azzá. Duna menti szúnyog ártatlan csípésével végzetes tarantella-görcsöt okoztat. Ami Krúdy érzelmi világán megsejtésként, névtelen árnyként oson át és eltűnődéssé oldódik, merengéssé foszlik aztán, az itt ítéletté súlyosbodik. Ami villámlás a messzi égaljon átszalad, minthacsak egy kis tüzet kérne az elballagó Naptól, az itt lecsap és rombadönt. Ez a színpad itt tragikusan beteljesít egy fátumot, amelyet Krúdy lírai iróniával csak sejtett, csak elnézegetett és se meg nem jósolt, se meg nem idézett. A megátkozás dühe talán hiányzott az indulataiból, s ha volt is, elhúzódott a szája keseredő, a homloka elcsodálkozó redői közé. Váteszi jövőbelátását, ha volt rá képessége, elállták pillantása elől a múltak képei, felködlései, nosztalgiái. Balsejtelmeihez a baljóslatokat ennek a színpadi játéknak Adytól kellett kölcsönkérnie, tőle kellett kierőszakoskodnia, kierőszakoskodnia és beleerőszakolnia elénekelhető betétként, afféle song-ként Darvas Ferenc komorló megzenésítésében,

EZ A KOMORLÁS ÜLI MEG az egész előadást. Krúdy alakjai úgy ölelkeznek benne, mintha az eleven lávába süllyedő Pompéji s nem a Margitsziget jótékony romjai, netán a Kamaraerdő szelíd bokrai közt kulcsolódnának egymásba. Úgy ülnek az ócska konflisban – nem, nem Ady „aranyos hintájában”, királyian – mintha utolsó útjukra szállítaná őket a halottas kocsi, s nem első nászukra a Kutyavillához címzett kiskocsma áldásosan diszkrét környékére, valamely elbújt tisztásra. Úgy éreznek, mintha minden érzésük fenyegető előérzet volna, mintha minden lépésüket haláltáncba ragadná a cipő.

Ily setétszárnyú suhogásában a végzetnek, ily állandó hullásában a történelem hamujának, persze a szereplők is másféle viselkedésre kényszerülnek, mint viselkednének Krúdy „barátságos házának” örömszerző szobáiban, a Királyhoz címzett pesti fogadó termeiben szilveszteréjen, városligeti csónakázáson, császárfürdői összebújáskor, s annyi más gondűző pillanatában és helyzetében az életüknek.

Így esik aztán, hogy Rezeda Kázmérnak csak bizonyos tulajdonságait, legfőként a lemondóakat, a rezignáltakat, az elfáradtakat, a csüggetegeket szabad eljátszania Darvas Ivánnak. Rezeda ragadozókedvű, zsákmányszerző természete rejtve marad, sose tudhatja, hogy veszélytelen bolondozásait mikor kötik kényszerzubbonyba, mintha a vidámság közveszélyét hoznák erre a szigorú színpadra. Csak a zsákmány, csak az áldozat, csak a kiszolgáltatott férfi magatartásába kényszerül Darvas Iván Rezeda Kázmérja, holott a Krúdyé szenvedélyesen ragadozó természetű is. Szép életének ilyenformán az a legszebb pillanata – s ez talán az előadásnak is a legszebbre sikerült jelenete —, amikor malomkeréknyi, virágos női kalapok búcsúztatják, mint szalagos, temetési koszorúk.

Fruzsina nagy életkedvének egy-egy sugarát megmenti, szinte visszalopja az előadásba Ruttkai Éva szerep- és stílusérzékenysége s nem hagyja a szenvedésekbe-szenvelgésekbe sem belemerülni ezt a nőalakot, sem elvenni tőle a humorát, noha szöveg és rendezés őt is szívesen beárnyékolná. Kevésbé tudja kicselezni az előadás általános, nyomott múzeum-hangulatát – hogy ne mondjunk panoptikumi élettelenséget – Psota Irén, mint Johanna. „Jánoska” – mert elgyöngült percekben így is szólíthatja őt Rezeda Kázmér – kénytelen kicsattanó egészségéből, vígan viselt elszomorodásaiból csakugyan Johannává merevedni Psota Irén alakításában, mert különben ereje kiütne az erőtlenségekre hangszerelt játéktónusokból.

Ki-kirakoncátlankodja magának az igazi Krúdy-figurát Schubert Éva, Békés Rita, Tábori Nóra az előadás zord koncepciójából és eleven életet él a nagy viaszbábgyűjteményben Kozák László és Szatmári István is. De már nem tudja élve kimenekíteni Krúdy figuráját sem Tomanek Nándor, sem Tahi-Tóth László ebből a különös előadásból, ez alól a tető alól, amelyre valamely misztikus alkímia titkos receptje szerint gyártott csóvával úgy gyújtották rá a tetőt, hogy a benne szorultak fagyhalálukat leljék.

Mátrai-Betegh Béla

 

(Magyar Nemzet, 1976/51. /február 29./ 11. p.)