Krúdy reálizmusa

„Alkonyodott, mint a fáradt szív”. Ha minden író életművéből csak egyetlen mondat szállhatna az utókorra, Krudy Gyulának ezt a mondatát kellene megőrizni. A stilisztika által elliptikusnak, hiányosnak minősített eme kis mondatból úgy maradnak el egyes szavak, amint a beteg szív is el-elfelejt egyet dobbanni s tulajdonosa ilyenkor riadva gondol rá, hogy „rövidesen meg fog halni”. Az ősz, az alkonyat, az elmúlás Krudy szókészletének törzsfogalmai s akit bármely művének első két oldalán nem érint meg fizikai valóságában az elmúlás lehellete, az nyugodtan felhagyhat a művészetek amaz ágával, amit irodalomnak szoktunk nevezni.

Pascal mondja egyhelyt, hogy „vannak dolgok, melyeket csak úgy tudunk megértetni, ha olvasónkat arra ösztönözzük; hogy önmagáról gondolkozzék.” A közlésnek ez a módja igen nehéz dolog, de ha sikerül: az efajta művészet vágja a legmélyebb és legmaradandóbb nyomot az olvasó lelkébe. Aránylag könnyű megvalósítani a lírában, ahol a szavak és a képek engedelmes hangulathordozó eszközzé válnak s a ritmus kényszerítő hangzásával – miként a zenében – az olvasó lelkének legmélyebb rétegeit hozzák mozgásba. Mindez azonban igen nehéz dolog a prózában, ahol elsősorban mégis csak ábrázolni és mesélni kell, ahol szorítanak a reálizmus szigorú szabályai, mert hisz miért is írnánk prózát, ha nem azért, hogy prózai dolgokról beszéljünk? Ezért eddigelé csak igen kevés regényíró akadt, aki az írásnak ezt a módját meg tudta volna valósítani s köztük – világviszonylatban is – az elsők között van Krudy Gyula.

Agyanatómiai, lélektani és esztétikai közhely, hogy a művészet nem más, mint a kultúrember kísérlete arra, hogy helyreállítsa az egyre lazuló kapcsolatot saját múltjával. „Az eltűnt időt” valamiképpen mindannyian hordozzuk magunkban, mind a magunkét, mind az egész emberiségét. A hétköznap józan, tudatos és reális világa mögött ott húzódik meg mint féltett kincs, vagy szégyelt teher az álmok és vágyak időtlen és irreális birodalma, melyben a gyermek és a primitív ember oly otthonosan mozog, de amelybe a felnőtt és civilizált embernek nem tanácsos megkísérelni a behatolást. Egyedül a művész rendelkezik azzal a veszélyes kiváltsággal, hogy szabad be- és kijárása van erre a tiltott területre: bemenet a hétköznap mélyén rejlő titkokat kutatja s kijövet e titkokat próbálja a hétköznap nyelvén megszólaltatni.

A művészetnek e szükségképi vibrációja realitás és irreálitás között nem egy jobbsorsra érdemes írót zátonyra juttatott már a naturalizmus lapályain, vagy örökre elmerített a romantika mélyvizeiben. Krudynak gyakran sikerül az, ami csak a legnagyobbaknak szokott sikerülni: egyesíteni a realitás maximumát az irrealitás maximumával, meghosszabbítani a hétköznapot a csodák világáig s a csodákat visszavezetni a hétköznap józan, szabályos világába. Ez az, ami Krudyt megkülönbözteti nemcsak a naturalistáktól, de a szürrealisták idétlen és hitelnélküli miszticizmusától is. Igaz, hogy néha Krudy is szívből hirdeti, hogy az élet álom, de mindenesetre olyan álom, amelyben elég gyakran lehet kitűnő leveshúst és töltöttkáposztát enni, ami semmiképpen sem egyeztethető össze a szürreálizmus esztétikai és világnézeti kódexével. Krudy mindent tud, amit a szürreálisták tudnak, de tud ezenfelül még sok mindent, amihez a szürreálisták nem értenek. Művészetének megítélésében tehát egyaránt tévednek, akik akár realistának, akár szürreálistának tartják.

Az igazi realisták fenntartás nélkül hisznek a realitásban: u. n. „naív realisták”. Krudy számára a realitás problematikus valami s problematikussá éppen a változás, az elmúlás reális ténye teszi. Miképpen nyugodjék meg a legjobbszándékú realista is (sőt éppen ő), ha éppen a valóság van legkönyörtelenebbül alávetve a változás és elmúlás törvényének? Hová lett, ami volt és hová lesz, ami van? Nem kis probléma ez, melyen töprengve a primitív ember kitalálta a lélek fogalmát s a civilizált ember a filozófiák és vallások légióját hozta létre, sőt újabban a pszichológiának nevezett tudományt is. Miként Proust, Krudy is állandóan az emlékezés pallóját fekteti a levő és nem-levő közti szakadék fölé s ezen a pallón úgy sétálnak ide-oda alakjai, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Nem egy ízben ki is mondja a merész tételt: „minden ember addig él, amíg valaki emlékezik reá.” Hősei negyvenéves korukon túl minden percben számítanak a halálra, egyesek símán, feltűnés nélkül meghalnak, majd ugyanígy felülnek a koporsóban és – meggondolva a dolgot – még élnek egy-két évet.

Mintha Goethe egyenesen Krudy használatára fogalmazta volna meg: „Minden. ami mulandó, csak hasonlat.” Stílusának és világképének döntő és alapvető eleme a hasonlat. „A róka csendesen üget rejtélyes útján, – írja – mint egy vén vándorlegény”, „A nappali tarka szarkák felülnek a sövényre és köszöntgetnek, mint pletykálkodó öregasszonyok fejkötőikben”; „Fenn, messze a nádasok felett, ahol olyan üres a levegő, mint a világ végén, egymagában mereng egy ismeretlen madár, mint a földi élet céltalansága. Az út göröngyei, századok jobbágylelkei akaszkodnak a kocsi kerekébe.” „A kopár nyírfák mint fázékony zárdaszűzek remegnek a tájon és az élet elviselhetetlenségét kiáltják sovány karjukkal... elhagyatott fatetőkről a vércse vijjog, mint egy világból kivert boszorkány. És a levegőben valami párázat úszik, amely megfojtogatja a szívben az örömet, mint a futóbetyár magányos dalolgatása.” Emberi dolgok természeti jelenségekhez és a természet emberi hangulatokhoz hasonlatos Krudy világában, mintegy az animizmus és a realizmus kölcsönös egymásbaoltásaként. Ebben rejlik ennek a művészetnek lenyűgöző, mágikus ereje: hogy a természet hangulatokká olvad szét s a hangulatok a természet reális tárgyaiban válnak megfoghatókká.

Nyilvánvaló, hogy ez a mágikus analógia-művészet a realizmus felőli neve erősen romantikus, de az is bizonyos, hogy legott igen erőteljes realizmusnak tűnik, ha a romantika felöl tekintjük. Mert van valami a naív és vulgáris realizmusban, ami megakadályozza éppen a realitás intenzív és valós megragadását: a távlat- és kontraszt-nélküliség, a dialektikus feszültségektől mentes magátólértetődés. Ezzel szemben a Krudy-féle lebegés a realitás olyan árnyalatait is kihozza, amiről sejtelmük sincs azoknak, akik ebben a realitásban nyakig benne élnek. Legkedvesebb és legleleplezőbb alakja Szindbád, a hontalan és társtalan utazó, amint legkedvesebb állatjai a vadludak, melyek szabályos időközökben megjelennek az őszi est barátságtalan homályában és bánatos, elhaló kiáltásokkal vonulnak egy más vidékre. De amint a vadludak többet tudhatnak a világról, mint a baromfiudvar otthonosságában éldegélő, polgárosult rokonaik, ugyanúgy ezek az alkati melankóliában szenvedő Szindbádok, Rezeda Kázmérok és egyéb utazók is rendelkeznek azzal a távlattal, melyből nézve a változatlan dolgok változni és a változók megdermedni látszanak. „Éjjel, midőn halkan, – írja – szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen..., a kocsik tompán görögnek és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcú és tekintetű külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül megérezni a havanna és parfőm illatát... míg az elmaradozó parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a házigazda feleségével...”

A látásnak ez a módja érthetővé teszi, hogy a boldogság (pontosabban: annak keresése) Krudy világának egyik alapproblémája, hiszen itt a boldogság éppúgy csak pillanatnyi átmenet a vágy és a bánat között, amint a jelen is csak csekély imaginárius pont az egymást emésztő mult és jövő határmesgyéjén. A szerelem, mely minden időkben a realitás és irrealitás, a tapintható fizikum és a parttalan metafizikum klasszikus találkozóhelye volt, természetszerűen szövi át- meg át Krudy világának minden részletét. Nála igazzá válik a csalóka közhely, hogy az utazók értik leginkább az otthon örömeit s a társtalanoknak van legtöbb mondanivalójuk a szerelemről. A modern pszichológia ezen a ponton is reálizmussá avatja Krudy látszólagos irrealizmusát, mikor az ősök vágyainak és bűneinek, szenvedélyeinek és eltévelyedéseinek ugyanolyan szerepet juttat a párválasztás lélektanában, mint aminőt a képkeretek múltjából kilépő perverz nagymamák és szadista dédapák szoktak játszani Krudy hőseinek viharos és bonyolult szerelmi életében. Ha az ősi ösztönök és a friss értelem élet-halálharca valóban reálitás, akkor a vágyak, álmok és mámorok, a babonák, félelmek és révületek legnagyobb ismerője szükségképpen egyike a legnagyobb reálistáknak.

Hogy mindezek ellenére mégis tévednek azok, akik például a „Boldogult úrfikoromban”-t tartják a magyar regény koronájának, annak különös, esztétikántúli magyarázata van. Nem a koronával van baj, hanem a regénnyel, nem a realizmussal, hanem – mint már annyiszor a magyar regény történetében – a műfajjal. Még csak nem is Krudy csodálatos lírai erényeinek árnyoldala az epikai elégtelenség, hiszen nálánál bőségesebb epikai áradást még Mikszáthnál és Jókainál sem találhatunk. Minden képességgel rendelkezett, ami az író részéről a realista regény megalkotásához szükségeltetik. Idegrendszerének érzékenysége tökéletes megfigyelővé és stílusának ősereje egy teljes világ megteremtőjévé avathatnák, mint Balzacot. De nem rendelkezett azzal, amit csak a társadalom adhat a realista regényhez: a reálisan, szervesen összefonódó társadalmi lét szilárd, valóságos építőköveit. Ezért aztán Krudy hősei nem is igen élnek társadalomban, hanem közvetlenül a világegyetemmel és annak általánosan emberi titkaival érintkeznek. A természet és az ember pőrén állanak egymással szemben, a társadalom minden közvetítése nélkül. Ez az oka annak is, hogy az elmúlás nagy speciálistája, Krudy, miért képtelen éppen történeti regényt írni, holott itt igazán elemében érezhetné magát: mert a történeti reálitást a mindenkori társadalom hordozza s Krudynak nincsenek döntő társadalmi élményei.

Nincsenek, mert nem is lehettek, éppenúgy, amint Jókainak és Mikszáthnak sem voltak. A kisnemesség, melyhez mindhárman tartoztak, a forradalom elbukása után társadalmi létében megingott és 67-ben végleg kihullott a történelem rostáján. 48 után már Jókai sem él benne a realitásban, de a múlt élményei elég lelkesedést adnak ahhoz, hogy optimista módon a jövő és a fantázia irrealitásába meneküljön. Mikszáth az elnyomatás éveire épülő alapélményei után sértődötten és gyanakodva szemléli egy vidéki kúria omladozó ámbitusáról a mások életét s a társadalomhoz csupán a rezignáció szálai fűzik. Krudynak – aki a kiegyezés után született – már ilyen ámbitus sem jut s a rezignáció laza szálai is feloldódnak: a szemlélődőből utazó lesz s a rezignációból elégia. Krudy regényei és novellái tele vannak a „Beszterce ostroma” és a „Különös házasság” figuráival és hősei igen gyakran Jókaihoz illő módon menekülnek meg bizonyos veszélyekből (mint Józsiás úr és kedvese a zajló Duna jegéről, a „Hét bagoly”-ban). De Krudy különcei már nincsenek a szembenállás kapcsolatában sem a társadalommal, ők kozmikus különcök, akik magányosan állnak szemben a pszichológia mindenütt és mindenkor érvényes törvényei szerint jelentkező démonaikkal. Ugyanaz az út, mely más népek íróit a pszichológián keresztül közelebb vitte a realista regényhez, Krudyt éppen a pszichológiai realizmus optimális pontján távolítja el a regény megvalósításának lehetőségétől. Művei a realizmusnak soha nem látott remekei, a mindenséggel való együttélés kozmikus erejű dokumentumai. Ám igazi regényt írni csak azoknak adatott meg, akik ezenfelül együttélnek koruk társadalmával is.

MÁTRAI LÁSZLÓ

(Magyarok, 1948/1. 22-25. p.)