KRÚDY GYULA EMLÉKEZETE
...Ott ült a
hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balraeső
asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az
alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő
magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó
sör, kezében a cigaretta, füstölögve...
Ritkán,
nagyon ritkán volt látható nagyobb társaságban.
Az
egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt
a körülötte kavargó, színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte az
éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt
pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanatfölvétel
arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a
téma, megjelenjék valamelyik napilap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az
olvasónak...
Szemközt az
asztalával volt az éjjel hírlapszedők asztala. Ide sereglettek a Globus-nyomdából munkájuk végeztével az éjjeli szedők egy
kis kvaterkára. Ott kóválygott, föl-alá sétálva az
akkori pesti éjszaka egyik nevezetessége, a százhúsz kiló súlyú B. N. kopasz
fejével, irtózatos hasával. Köszönt minden belépő és kilépő vendégnek,
rámosolygott az artistanőkre, s innen kapta a melléknevét: „Köszönő bácsi”.
Ebben a
környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le
nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető
kézmozdulattal magához intett.
Ezek közé
tartoztam én is.
Reggeli utazás a gumirádlison
Egy nyári
reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le
mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az
utam a söntésen vezetett keresztül, s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala
mellett is.
Megemeltem a
kalapomat.
– Szervusz,
Gyula bátyám.
Kézmozdulattal
bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette – jól tudtam a
leckét -, hogy „méltóztassék he1yet foglalni'”. Ellentmondást Krúdy bátyám nem
tűrt.
Leültem.
Rámutatott
az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány – női
kiszolgálás volt abban az időben -, aztán a magasba emelve a karját, két ujját
mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „Két
korsó sört, egyet a barátomnak.”
Már ott is
habzott az asztalon.
– Szervusz –
szólt halkan.
– Szervusz.
Cigarettára
gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot sem volt
szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.
Szótlanul
ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondotta:
– Maradj
még, kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet,
aztán átmegyünk a Bécsi Sörházba...
Ellentmondásról
szó se lehetett.
Nyolc óra
felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk
a híres borozó ajtaján, hogy – mint annakelőtte
számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, be térjünk a
Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.
– Itt
szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös
Postakocsi” szerzője.
Amint a
gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa,
az Árpád.
A cájgja két
pompás szürke lóval ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén.
Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:
– Szindbád
nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt
mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert ha megszegné szokását, menten
elvinné a „Podolini kísértet” ...
Árpád, a fiakkeres, Krúdy regényeiből idézett, s mi sem
természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva
tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az „előkelő
pasasérok”-hoz illik.
Árpád a két
szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi
Sörház előtt.
Krúdy Gyula –
erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott
onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.
– Köszöni Szinbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról
Árpád, megemelve kalapját.
Mialatt Krúdy
lelépett a gyalogjáróra, s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és
halkan mondta:
– Csak nem
képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki! ...
Még volt
annyi időm, hogy a tízkoronást
kivegyem a
zsebemből és Árpád felé nyújtsam.
– Tegye csak
el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...
– De nekem
nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva,
elrobogott...
Mért nem járt Krúdy kávéházba?
...Teremtett
lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörházban. Az ódon boltíves falak, a várszerűen
épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a
csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi
lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten
és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az
ámbitus előtt! ...
Talán éppen
ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon
szeretett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?
A
kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a
belső szobába, amelynek egyik pirosabroszos nagy kerek
asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.
Kívülről már
beszűrődött az ablakokon a pesti gettó zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a
nagy magyar írót.
– Látod – törte
meg a csöndet, miután megízleltük a frissen csapolt sört -, én az utóbbi
években sohasem járok kávéházba.
– Miért,
Gyula bátyám?
– Gondolhatod,
hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak... te rendőri riporter vagy... írtál
már, ugye, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba... a
pincér hozta a kávéját... a reggeli lapokat... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot... hirtelen lefordult a székről... és
meghalt... megcsapta a guta...
– Hogyne.
Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.
– Na látod.
De ugye, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta
hirtelen, sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?
– Nem, Gyula
bátyám – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve –, az még nem
fordult elő.
– Na látod.
Ezért nem járok én kávéházba...
(Később,
esztendők múlva, amikor a sor som és a viszonyaim úgy alakultak, hogy csak
elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem
magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez
az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól? Ki tudja?)
...Két perc
múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most – gondoltam
magamban -, itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe
a többi közé. Óvatosan elővettem... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé,
s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát... pillanat
még és a pénz a helyén van újra, amikor...
– Megittad
már a sörödet? – kérdezte, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
Hirtelen
visszarántottam a kezemet.
– Meg.
– Akkor
hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.
Mire a
csapos az új söröket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt
volna föl az ágyából.
Ezen a
délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is,
ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt; nem
egykönnyen barátkozó természet. Távol tudta magától tartani azokat, akiket nem
kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden
cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.
Mért nem lett színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból?
Egyszerre
csak, minden átmenet nélkül azt mondta:
– A Nemzeti
Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös Postakocsi”-ból.
– Elvállaltad?
– Nem. Mit
gondolsz, miért?
– Nos?
Azért, mert
képtelem volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék
megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés...
Ködlovagok a régi jó időkből... az igen... az az én
imádott világom... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak
húzása... kiskocsma piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... kis, egydecis szögletes pohárban a hegy leve... a Kereszt-téren
az Albecker... schramlizene
búg... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint
egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó
mellett odatámasztva... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára
botjára támaszkodva a Viziváros felé... lámpását lóbálva baktat a bakter,
figyelmeztetve a lump pasasérokat, hogy kilencet
ütött az óra... Látod, ez az én világom, nem a festett deszkák és vásznak hamis
és mondvacsinált levegője...
Valósággal ittam
a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgonabugást, ennek a kivételes magyar
talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a
közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő, szuggesztív
őserejét.
Pici szünet
után megkockáztattam a kérdést:
– Mit
mondtál nekik?
– Mit
mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén,
csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból színdarabot, ha akarnak, de adjanak
egyszer és mindenkorra érte négyszáz forintot ...
– Ezen aztán
megfeneklett a dolog, ugye?
– Meg. Nincs
négyszáz forintjuk, úgy látszik... Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból,
hála Istennek? ... Na igyál...
Pár perc
múlva megint elbóbiskolt.
Na most – gondoltam
magamban -, de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.
Reménytelennek
látszott már a helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula
zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a
padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi, vagy észrevétetem
vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...
Így is
történt.
... A
Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor a Bécsi Sörház ajtaján
kiléptünk a napsütésbe.
A szemünk
káprázott volna?
Nem. Ott
állt a gyalogjáró szélen a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.
– Tessék
beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a
Margitszigetre...
Krúdy emléke egy óbudai kocsmában
Óbudán halt
meg Szinbád.
Most múlt
négy éve, május 12-én. Elaludt és nem ébredt föl többé. Ködlovag lett a
ködlovagok szerzőjéből is...
...Néhány
héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné
népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben
és föltünés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát,
amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utókor számára:
Itt szokott ülni
1933 VII. 10-én |
Ennek az
egyszerű márványtáblácskának kettős jelentősége van.
Az egyik:
megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél
szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes
borozgatásra, márványtáblával örökítik meg. (Hogy kik tartoztak szűk baráti
köréhez? Ennél az asztalnál ültek vele: Kun Andor dr., Herczegh
Elemér, Kerekes Aladár dr., Márai Sándor, Hegedűs
Gyula, Szekula Jenő, Trócsányi
Zoltán dr., Mann Hugó, Olty
Antal, Kállay István, Boros Ferenc, Szirmay István, Bernát Ottó.)
A másik:
amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat
a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse
kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak ragyogó fényét valamely
maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros, s ódon,
földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti:
„Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”
*
Isten veled,
Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték
az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről
oly nagyon-nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!
Ott, ahol
most pihensz, nem fenyeget az a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórát, de
van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét,
ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...
Matskássy József
(Magyarság, 1937/110. /május 16./ 9-10. p.)