MÁTYÁS FERENC:

KRÚDY A NYÍRSÉG CSENDJÉBEN

A Pesttől majdnem háromszáz kilométerre eső Nyíregyházán kódorogtam megint. Abban a városban, mely halottként feküdt bennem so­káig. Krúdy korai írásai s a negyvenes években tapasztalt eleven látványok temették belém. A nyírségi homokbuckákra épült megyeszékhely az ország legsötétebb foltjaként szerepelt a szociográfusok térképén. Története is csak annyi, mint a legtöbb személytelen, idevalósi emberé. Sose érezte magát fontosnak. Pedig már a tizen­harmadik században élni szeretett volna, midőn idetelepült a homokra, jobbágyfalunak. A vi­haros évszázadok hányszor taposták halálra! S mindig talpra akart állni, föl akart emelkedni. 1824-ben hétszázharmincezer forinttal megváltja magát gróf Károlyitól, de a jobbágyságból csak a cselédsorba juthatott. Álma a sivó homokba fúlt. Négyszáz, ma is meglévő, elhagyatott megyei kastély urai — a Károlyiak, a Dessewffyek, Kállayak — gondoskodtak arról, hogy ne legyen ál­ma. Aztán „belenyugodott” helyzetébe, szájához emelte az ördög borát, a novát, s még jobban megnyomorította életét. Elképesztő adatok bújnak meg az akkori hivatalos statisztikában a város és megye szegénységéről, betegségéről. Idejöttek nyomortémáért a falukutatók legszívesebben, hogy Horthyék arcába tudják vágni a néppusz­tításról rögzített tényeket. Mintha csupa halott lakott volna a házakban. Veszett kutyaként som­polygott a szomorúság és iszonyat a poros utcá­kon. Nem tudom bizonyosan, pontosak voltak-e a fölmért társadalmi helyzetről a számok, amely szerint Magyarország népességének a harmad­része cseléd volt akkoriban, de az bizonyos, hogy itt, a Nyírségben ez a szám a duplájára rúgott, vagy még többre. Ma is a legmagasabb agrár­sűrűségű tája az országnak. S Szabolcsból kerül ki minden hetedik újszülöttünk.

Úgynevezett népi író voltam már, s melles­leg az Esti Kurir munkatársa. Harminckét olda­las jegyzetet csináltam a városról, s nagyon fel­dúlt nyomora, rongyossága, kietlensége és min­den, amit az arisztokraták erkölcséről, az elnyelt káromkodásokról, a pofonra lendült tenyerek, ki­rántott bicskák hangulatáról hallottam, midőn emlékezetembe idézték a parasztok a vadászato­kat. Fiatal lányokat parancsoltak éjszakára a ré­szeg vendégek ágyaiba. Ez volt a dzsentri osztály erkölcse itt. Dehogy tréfa ez. Az unalom, a sem­mittevés beteges kényszere züllesztette idáig őket. Felnőtt fejjel jártam végig az utcákat, házakat, a környéki falvakat, s elhoztam magammal a kö­zépkori emlékeket, s a tüdőbeteg zsellérgyerekek síró arca kísért sokáig.

Most se tudok másra gondolni, csak erre. Vagy a város egyetlen írófiát, Krúdyt idézzem, hogy elhiggye az olvasó állításomat, s az ő sorain keresztül szagoljon a város régi levegőjébe?...

Krúdy elaludt régen. De nem aludt el az idő. Új arcú emberek jelentek meg Nyíregyházán, s elűzték az agaras dzsentrik utolsó maradványait is.

Aki ma is azt gondolja, hogy Debrecennél véget ér az Alföld, s ami mögötte van, örökre el­temette a homok, nagyon téved.

Nincs még tele a város luxuskocsikkal. Ren­geteg problémával viaskodnak, de voltaképpen Nyíregyháza lüktető szíve lett az összevont két megyének. A Bodrogtól a Szamosig szabályozza, irányítja a nyíri világ vérkeringését. Mérnökök, tanítók, agronómusok lettek a zsellérfiak. Már kezd az ész uralkodni a friss fogantatású fejek­ben. Csupa kerek fejű, paraszti arc sugározza szét az értelmet. Innét a szenvedély, ami viszi őket a régi álmosságból, a maradiság sötétségé­ből. Nehezen megy, s nem mindenütt látszik még, de akiben a lelkiismeret belső parancsa megszó­lal, felismerheti a szellemi honfoglalók vitalitás­sal teli kis csoportjait, előőrseit már. Annyira megváltozott ez a 125 éves város, mintha egy da­rabka nyüzsgő Budapest lenne a mérhetetlen ho­mokszaharán. Zajongó villamosaival, rendezett kövesútjaival, amint hordja az özönlő tömeget a megszámlálhatatlan, vadonatúj, emeletes épüle­tekbe, neonvilágítású üzletsoraiba, jelzi a válto­zást, s hogy a kinőtt ruhát lassan kicseréli újra. Máris kilépett a tespedt, szomorúan vigadó, min­dig egy helyben topogó vadvilágból, amelybe urai taszították.

Innét, a szálloda ablakából látni az egész vá­rost. Éppen este van, kezd sötétedni. Valahonnét muzsika hallik. Képzeletemben elém gyűlnek az arcok, amelyek már a vonatkupéban belém éget­ték a reményt, amikor velük együtt utaztam végig a megyét.

Még szól a zene, autók suhannak az utcákon. Amott egy férfi gyufát gyújt az ott sétáló nőnek, akivel tegnap tviszteltem a zenés presszóban. Ő mondta, hogy Rezeda Kázmért 107 nő szerette, s az új század érzéki asszonyát csak Krúdy tudta prózában költőien ábrázolni. Jól ismerte az író műveit. A budai vár fehér asszonyára szeretne hasonlítani, esetleg Estellára, s több ékszerrel és erkölccsel felszerelve csavarogni, nem Nyíregyhá­zán, hanem a száz év előtti Tabánban. Roman­tikus lélek ez a nő, de társadalmi szemlélete van, mert hozzátette, hogy persze Krúdy nem csak az érzéki asszonyával is, s a történelem segítségével le is számolt vele. A Megyei Könyvtárból hordja a könyveket, ahol szerinte háromszor annyian olvasnák a népszerű írót, ha lenne elég könyve. De hát a városban 87 könyvtár működik, ha egy­szerre 50 könyvet vásárolnak, elvész a polcokon!

Máskülönben pedig a megye 15 százaléka rend­szeres olvasó, s az ezer lakosra jutó könyvek szá­ma 600-nál is több.

Pintér Béla építész baktat a templom felől. Átvág a téren, beletapos a kikericsszínű hold­fénybe. Vele jártam végig tegnap a városrészt, amely 56 óta új színt ád Nyíregyházának. Végig­mentünk az Arany János utcán, bejártuk a Gyár utcát, a Bocskay utcát, együtt csavarogtunk az Inczédy soron, hol már felsorakoztak a modern lakóházak, hogy a holnap városába vigyék a ru­háját kinőtt, öreg Nyíregyházát. Ő mesélte, hogy 1956 előtt három új épülete volt a városnak, s az a három is teljesen beleszürkült a százéves utcákba. Persze összekevertem kicsit az arcokat. Lehet, hogy ez az építész nem járt velem sohasem az új városrészben. De valahol láttam. Határo­zottan emlékszem rá, a nevét is tudom. Talán a hatszáz személyes új mozi tervét mutatta, amely 10 millió forint költséggel épül, vagy az újjáépült színházat, mert ez is van már a városban. Egy orvos társaságában találkoztunk. Tőle hallottam azt is, hogy 200 ezer cigány él az országban kül­telki telepeken. A többi már beleolvadt a társa­dalomba. Van olyan megye, ahol 1941-ben a ci­gány népesség 2 százalékról 14 százalékra szapo­rodott 20 esztendő alatt. Itt Szabolcs-Szatmárban talán még szaporábbak a nomád cigányok, s a legtöbb analfabéta. Kényszeríteni sem lehet is­kolába őket. Ő beszélt a megye vándormunkásai­ról. Megdöbbentő számokat mondott arról, hány ezer ember jár dolgozni a megyéből Pestre, a Dunántúlra s a környéki megyékbe, mert nehezen települ a nyíri homokra az ipar. Kevés a gyár, a munkaalkalom a jonatán és krumpli hazájá­ban. Mindössze ötezer ember dolgozik az üze­mekben, s akkor se lesz a számuk sokkal több, ha termelni kezd az ország legkorszerűbb kon­zervgyára.

Egyetlen pillantásra elém gyűlnék az arcok, az utcák, falvak s jó szagot hoz a szellő a szálló elé kanyarodott Trabanttal. Utasait az almatá­rolóban láttam. Ők indítják hódító útjára a jo­natánt, amely hazánk jó hírét viszi szét a világ­ba. Évente sok-sok ezer dollárt kapunk a termés egyharmadáért. Lám, nemcsak írófiáról, jonatán­járól is híres Nyíregyháza. S ez mégiscsak több, elismerőbb, mint a dzsentrik vadászata, a tiszaeszlári per, amely itt folyt le az akkor 8 esztendős Krúdy idejében, Eötvös Károly védőbeszédje kí­séretében.

A nyíregyházi rádió épülete előtt állok meg. A stúdióból irodalmi műsort sugároznak. Talán éppen Krúdyról. Százezrek hallgatják akaratla­nul is a megyében. Művelődni itt is kell, s egy­szer csak megnő a kultúra iránti igény a mara­diakban is, mint az akác a homokban. Elolvastam a ház falára helyezett emléktáblát. Ez az épület már akkor jelezte a reményt, midőn hajlékot adott annak az édesanyának, aki a közelben, sze­relmes tücsök ciripelése közben hozta világra Krúdy Gyulát. S hozzágondolom a levegőben megdermedt szavakat, amelyek kőbe vésve jel­zik — Az Otthon Kör lakója volt Pesten élete végéig. Fiatal tehetségét felkínálva a királyko­ronázásról is írt. Nemesi okleveléről elismerés­sel beszéltek az úri szalonokban, s nagyapját em­legették, aki napjában 40 szivart szívott, s „csak” 100 esztendeig élt. De ő magyar író volt, s ott­hontalan maradt saját hazájában. Annyira ott­hontalan, hogy végső napjaiban még a villany­fényt is kikapcsolták a lakásában, s halálos ágyá­hoz kilakoltatási végzést hoztak, mert nem tu­dott fizetni.

Fiatal nyíregyházi írók sietnek kifelé a rá­dió kapuján. Talán már megszülettek az új Krúdy-palánták, akik a megvalósult álmokat megírhatják. A Galambos Lajosok, a Váci Mihályok, Sipkay Barnák vagy az a tanyasi paraszt­gyerek, aki most iparkodik a gimnázium első osztályába. Már kirajzolódnak a jelek a nyírségi porban.

 

Mátyás Ferenc 1911-ben Kecskeméten szüle­tett. Eredetileg címfestő volt, majd újságíró lett. A harmincas évek közepén jelentkezett első kö­tetével, azóta több versgyűjteménye és prózai műve látott napvilágot. Krúdy a Nyírség csendjében című írása Költők és parasztok c. köteté­ben található. A szöveget némi rövidítéssel kö­zöljük.

 

(„Én szőke városom.” Írások Nyíregyházáról.
Nyíregyháza, 1971, Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat. 161-166., 196-197. p.)