MÁTYÁS FERENC:
A Pesttől majdnem háromszáz kilométerre eső Nyíregyházán
kódorogtam megint. Abban a városban, mely halottként feküdt bennem sokáig. Krúdy
korai írásai s a negyvenes években tapasztalt eleven látványok temették belém.
A nyírségi homokbuckákra épült megyeszékhely az ország legsötétebb foltjaként
szerepelt a szociográfusok térképén. Története is csak annyi, mint a legtöbb
személytelen, idevalósi emberé. Sose érezte magát fontosnak. Pedig már a tizenharmadik
században élni szeretett volna, midőn idetelepült a homokra, jobbágyfalunak. A
viharos évszázadok hányszor taposták halálra! S mindig talpra akart állni, föl
akart emelkedni. 1824-ben hétszázharmincezer forinttal megváltja magát gróf
Károlyitól, de a jobbágyságból csak a cselédsorba juthatott. Álma a sivó
homokba fúlt. Négyszáz, ma is meglévő, elhagyatott megyei kastély urai — a
Károlyiak, a Dessewffyek, Kállayak — gondoskodtak arról, hogy ne legyen álma.
Aztán „belenyugodott” helyzetébe, szájához emelte az ördög borát, a novát, s
még jobban megnyomorította életét. Elképesztő adatok bújnak meg az akkori
hivatalos statisztikában a város és megye szegénységéről, betegségéről.
Idejöttek nyomortémáért a falukutatók legszívesebben, hogy Horthyék arcába
tudják vágni a néppusztításról rögzített tényeket. Mintha csupa halott lakott
volna a házakban. Veszett kutyaként sompolygott a szomorúság és iszonyat a
poros utcákon. Nem tudom bizonyosan, pontosak voltak-e a fölmért társadalmi
helyzetről a számok, amely szerint Magyarország népességének a harmadrésze
cseléd volt akkoriban, de az bizonyos, hogy itt, a Nyírségben ez a szám a
duplájára rúgott, vagy még többre. Ma is a legmagasabb agrársűrűségű tája az
országnak. S Szabolcsból kerül ki minden hetedik újszülöttünk.
Úgynevezett népi író voltam már, s mellesleg az Esti Kurir
munkatársa. Harminckét oldalas jegyzetet csináltam a városról, s nagyon feldúlt
nyomora, rongyossága, kietlensége és minden, amit az arisztokraták
erkölcséről, az elnyelt káromkodásokról, a pofonra lendült tenyerek, kirántott
bicskák hangulatáról hallottam, midőn emlékezetembe idézték a parasztok a
vadászatokat. Fiatal lányokat parancsoltak éjszakára a részeg vendégek ágyaiba.
Ez volt a dzsentri osztály erkölcse itt. Dehogy tréfa ez. Az unalom, a semmittevés
beteges kényszere züllesztette idáig őket. Felnőtt fejjel jártam végig az
utcákat, házakat, a környéki falvakat, s elhoztam magammal a középkori
emlékeket, s a tüdőbeteg zsellérgyerekek síró arca kísért sokáig.
Most se tudok másra gondolni, csak erre. Vagy a város
egyetlen írófiát, Krúdyt idézzem, hogy elhiggye az olvasó állításomat, s az ő
sorain keresztül szagoljon a város régi levegőjébe?...
Krúdy elaludt régen. De nem aludt el az idő. Új arcú
emberek jelentek meg Nyíregyházán, s elűzték az agaras dzsentrik utolsó
maradványait is.
Aki ma is azt gondolja, hogy Debrecennél véget ér az
Alföld, s ami mögötte van, örökre eltemette a homok, nagyon téved.
Nincs
még tele a város luxuskocsikkal. Rengeteg problémával viaskodnak, de
voltaképpen Nyíregyháza lüktető szíve lett az összevont két megyének. A
Bodrogtól a Szamosig szabályozza, irányítja a nyíri világ vérkeringését.
Mérnökök, tanítók, agronómusok lettek a zsellérfiak. Már kezd az ész uralkodni
a friss fogantatású fejekben. Csupa kerek fejű, paraszti arc sugározza szét
az értelmet. Innét a szenvedély, ami viszi őket a régi álmosságból, a maradiság
sötétségéből. Nehezen megy, s nem mindenütt látszik még, de akiben a
lelkiismeret belső parancsa megszólal, felismerheti a szellemi honfoglalók
vitalitással teli kis csoportjait, előőrseit már. Annyira megváltozott ez a
125 éves város, mintha egy darabka nyüzsgő Budapest lenne a mérhetetlen homokszaharán.
Zajongó villamosaival, rendezett kövesútjaival, amint hordja az özönlő tömeget
a megszámlálhatatlan, vadonatúj, emeletes épületekbe, neonvilágítású
üzletsoraiba, jelzi a változást, s hogy a kinőtt ruhát lassan kicseréli újra.
Máris kilépett a tespedt, szomorúan vigadó, mindig egy helyben topogó
vadvilágból, amelybe urai taszították.
Innét, a szálloda
ablakából látni az egész várost. Éppen este van, kezd sötétedni. Valahonnét
muzsika hallik. Képzeletemben elém gyűlnek az arcok, amelyek már a vonatkupéban
belém égették a reményt, amikor velük együtt utaztam végig a megyét.
Még szól a zene,
autók suhannak az utcákon. Amott egy férfi gyufát gyújt az ott sétáló nőnek,
akivel tegnap tviszteltem a zenés presszóban. Ő mondta, hogy Rezeda Kázmért 107
nő szerette, s az új század érzéki asszonyát csak Krúdy tudta prózában költőien
ábrázolni. Jól ismerte az író műveit. A budai vár fehér asszonyára szeretne
hasonlítani, esetleg Estellára, s több ékszerrel és erkölccsel felszerelve
csavarogni, nem Nyíregyházán, hanem a száz év előtti Tabánban. Romantikus
lélek ez a nő, de társadalmi szemlélete van, mert hozzátette, hogy persze Krúdy
nem csak az érzéki asszonyával is, s a történelem segítségével le is számolt
vele. A Megyei Könyvtárból hordja a könyveket, ahol szerinte háromszor annyian
olvasnák a népszerű írót, ha lenne elég könyve. De hát a városban 87 könyvtár
működik, ha egyszerre 50 könyvet vásárolnak, elvész a polcokon!
Máskülönben pedig a
megye 15 százaléka rendszeres olvasó, s az ezer lakosra jutó könyvek száma
600-nál is több.
Pintér Béla építész
baktat a templom felől. Átvág a téren, beletapos a kikericsszínű holdfénybe.
Vele jártam végig tegnap a városrészt, amely 56 óta új színt ád Nyíregyházának.
Végigmentünk az Arany János utcán, bejártuk a Gyár utcát, a Bocskay utcát,
együtt csavarogtunk az Inczédy soron, hol már felsorakoztak a modern lakóházak,
hogy a holnap városába vigyék a ruháját kinőtt, öreg Nyíregyházát. Ő mesélte,
hogy 1956 előtt három új épülete volt a városnak, s az a három is teljesen
beleszürkült a százéves utcákba. Persze összekevertem kicsit az arcokat. Lehet,
hogy ez az építész nem járt velem sohasem az új városrészben. De valahol
láttam. Határozottan emlékszem rá, a nevét is tudom. Talán a hatszáz személyes
új mozi tervét mutatta, amely 10 millió forint költséggel épül, vagy az
újjáépült színházat, mert ez is van már a városban. Egy orvos társaságában
találkoztunk. Tőle hallottam azt is, hogy 200 ezer cigány él az országban kültelki
telepeken. A többi már beleolvadt a társadalomba. Van olyan megye, ahol
1941-ben a cigány népesség 2 százalékról 14 százalékra szaporodott 20
esztendő alatt. Itt Szabolcs-Szatmárban talán még szaporábbak a nomád cigányok,
s a legtöbb analfabéta. Kényszeríteni sem lehet iskolába őket. Ő beszélt a
megye vándormunkásairól. Megdöbbentő számokat mondott arról, hány ezer ember
jár dolgozni a megyéből Pestre, a Dunántúlra s a környéki megyékbe, mert
nehezen települ a nyíri homokra az ipar. Kevés a gyár, a munkaalkalom a jonatán
és krumpli hazájában. Mindössze ötezer ember dolgozik az üzemekben, s akkor
se lesz a számuk sokkal több, ha termelni kezd az ország legkorszerűbb konzervgyára.
Egyetlen pillantásra
elém gyűlnék az arcok, az utcák, falvak s jó szagot hoz a szellő a szálló elé kanyarodott Trabanttal. Utasait az almatárolóban
láttam. Ők indítják hódító útjára a jonatánt, amely hazánk jó hírét viszi szét
a világba. Évente sok-sok ezer dollárt kapunk a termés egyharmadáért. Lám,
nemcsak írófiáról, jonatánjáról is híres Nyíregyháza. S ez mégiscsak több,
elismerőbb, mint a dzsentrik vadászata, a tiszaeszlári per, amely itt folyt le
az akkor 8 esztendős Krúdy idejében, Eötvös Károly védőbeszédje kíséretében.
A nyíregyházi rádió épülete előtt állok
meg. A stúdióból irodalmi műsort sugároznak. Talán éppen Krúdyról. Százezrek
hallgatják akaratlanul is a megyében. Művelődni itt is kell, s egyszer csak
megnő a kultúra iránti igény a maradiakban is, mint az akác a homokban.
Elolvastam a ház falára helyezett emléktáblát. Ez az épület már akkor jelezte a
reményt, midőn hajlékot adott annak az édesanyának, aki a közelben, szerelmes
tücsök ciripelése közben hozta világra Krúdy Gyulát. S hozzágondolom a
levegőben megdermedt szavakat, amelyek kőbe vésve jelzik — Az Otthon Kör
lakója volt Pesten élete végéig. Fiatal tehetségét felkínálva a királykoronázásról
is írt. Nemesi okleveléről elismeréssel beszéltek az úri szalonokban, s
nagyapját emlegették, aki napjában 40 szivart szívott, s „csak” 100 esztendeig
élt. De ő magyar író volt, s otthontalan maradt saját hazájában. Annyira otthontalan,
hogy végső napjaiban még a villanyfényt is kikapcsolták a lakásában, s halálos
ágyához kilakoltatási végzést hoztak, mert nem tudott fizetni.
Fiatal nyíregyházi írók sietnek kifelé a
rádió kapuján. Talán már megszülettek az új Krúdy-palánták, akik a megvalósult
álmokat megírhatják. A Galambos Lajosok, a Váci Mihályok, Sipkay Barnák vagy az
a tanyasi parasztgyerek, aki most iparkodik a gimnázium első osztályába. Már
kirajzolódnak a jelek a nyírségi porban.
Mátyás Ferenc 1911-ben Kecskeméten
született. Eredetileg címfestő volt, majd újságíró lett. A harmincas évek
közepén jelentkezett első kötetével, azóta több versgyűjteménye és prózai műve
látott napvilágot. Krúdy a Nyírség
csendjében című írása Költők
és parasztok c. kötetében található. A szöveget némi
rövidítéssel közöljük.
(„Én szőke városom.” Írások Nyíregyházáról.
Nyíregyháza, 1971, Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat. 161-166., 196-197. p.)