Krúdy a Nyírség csendjében

 

Bornemissza László rajza

 

Nyíregyháza, 1963. május

 

A Pesttől majdnem háromszáz kilométerre eső Nyíregyházán kódorogtam megint. Abban a városban, mely halottként feküdt bennem sokáig. Krúdy korai írásai s a negyvenes években tapasztalt eleven látványok temették belém. A nyírségi homokbuckákra épült megyeszékhely az ország legsötétebb foltjaként szerepelt a szociográfusok térképén. Története is csak annyi, mint a legtöbb személytelen, idevalósi emberé. Sose érezte magát fontosnak. Pedig már a tizenharmadik században élni szeretett volna, midőn ideépült a homokra jobbágyfalunak. A viharos évszázadok hányszor taposták halálra! S mindig talpra akart állni, föl akart emelkedni. 1824-ben hétszázharmincezer forinttal megváltja magát gróf Károlyitól, de a jobbágyságból csak a cselédsorba juthatott. Álma a sívó homokba fúlt. Négyszáz, ma is meglevő, elhagyatott megyei kastély urai - a Károlyiak, Dessewffyek, Kállayak - gondoskodtak arról, hogy ne legyen álma. Aztán „belenyugodott” helyzetébe, szájához emelte az ördög borát, a novát, s még jobban megnyomorította életét. Elképesztő adatok bújnak meg az akkori hivatalos statisztikákban a város és megye szegénységéről, betegségéről. Idejöttek nyomortémáért a falukutatók legszívesebben, hogy Horthyék arcába tudják vágni a néppusztításról lerögzített tényeket. Mintha csupa halott lakott volna a házakban. Veszett kutyaként sompolygott a szomorúság és iszonyat a poros utcákon. Nem tudom bizonyosan, pontosak voltak-e a fölmért társadalmi helyzetről a számok, amely szerint Magyarország népességének a harmadrésze cseléd volt akkoriban, de az bizonyos, hogy itt a Nyírségben ez a szám a duplájára rúgott, vagy még többre. Ma is a legmagasabb agrársűrűségű tája az országnak. S Szabolcsból kerül ki minden hetedik újszülöttünk.

Úgynevezett népi író voltam már, s mellesleg az Esti Kurir munkatársa. Harminckét oldalas jegyzetet csináltam a városról, s nagyon feldúlt nyomora, rongyossága, kietlensége és minden, amit az arisztokraták erkölcséről, az elnyelt káromkodásokról, a pofonra lendült tenyerek, kirántott bicskák hangulatáról hallottam, midőn emlékezetembe idézték a parasztok a vadászatokat. Fiatal lányokat parancsoltak éjszakára a részeg vendégek ágyaiba. Ez volt a dzsentri osztály erkölcse itt. Dehogy tréfa volt. Az unalom, a semmittevés beteges kényszerre züllesztette idáig őket. Felnőtt fejjel jártam végig az utcákat, házakat, a környéki falvakat, s elhoztam magammal a középkori emlékeket, s a tüdőbeteg zsellérgyerekek síró arca kísért sokáig.

Most se tudok másra gondolni, csak erre. Vagy a város egyetlen írófiát, Krúdyt idézzem, hogy elhiggye az olvasó állításomat, s az ő sorain keresztül szagoljon a város régi levegőjébe?

– Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a nádtetős, girbe-gurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó utcákat, és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, fütyürészésemre nem felelt senki. Hosszú, hosszú, kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából. Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyről a szép színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3 Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A városban még nádas házak voltak, amelyekben kisablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár közöttük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött. Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmas arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elaludva, eldugulva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább itt. A Nyírségben még mindég a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították még, mert hiszen az övék volt a megye. Agarászbálokat tartottak, kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak, párbajoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak.

Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy szomorú legyek - írta 1919 telén Krúdy Gyula.

Az ő lelkükből nézett ki Krúdy először a világba maga mögött érezvén elődjét, Krúdy Kálmánt, aki tizenhétszer tört ki Klapka seregével a komáromi várból. Édesapja, ki nyíregyházi ügyvéd volt, s egész életében zsinóros magyar ruhában járt, haláláig a 48-as programot képviselte. Itt fogamzott meg Krúdyban először a gondolat, hogy író lesz, s megírja őket.

– Én írónak készültem, semmi másnak. Azt sem mondhatnám, hogy bajaim voltak emiatt szüleimmel, vagy más atyámfiával. Nem sajnálták tőlem a kőolajat se, amelyből késő éjszakáig literszámra égettem. Azt hiszem, hogy nem igen törődtek különcségemmel, amely abban is nyilvánult, hogy inkább szerettem magamban lenni, mint korombeli fiúkkal vagy lányokkal. Két öreg ember, két öreg korhely, két kötnivaló huncut legjobb nyíregyházi barátaim; Kálnay László, az első eleven író, akit megismerni szerencsém volt és Dálnoki Gaál Gyula, aki arról volt nevezetes, hogy ő volt az első magyar vándorszínész, aki öregségére nyugdíjat kapott. Voltaképpen előbb említett barátaim vezettek be az irodalomba is, kedvessé, mulatságossá, romantikussá meszelgették előttem az írói pályát. Már tizenöt esztendős koromban küldözgettem mindenféle elbeszéléseket, amelyeket ki is adtak, miután azt hitték, hogy ezeket a beszédeket nagyatyám írta, aki ugyancsak Krúdy Gyula néven a Szabolcs megyei 1848/49-iki Honvédek Elnöke volt, és meglehetős tekintélynek örvendett szakmájában.

Folytassam, milyen felkészültséggel indult pályáján a nyíri homokról?

Krúdy elaludt régen. De nem aludt el az idő. Új arcú emberek jelentek meg Nyíregyházán, s elűzték az agaras dzsentrik utolsó maradványát is.

Aki ma is azt gondolja, hogy Debrecennél véget ér az Alföld, s ami mögötte van, örökre eltemette a homok, nagyot téved. Akkorát téved, mint az a dunántúli költő, aki csak szalmalángot, csutaklángot, mocsárlángot meg paszulylángot vél fölfedezni a tájban. Tudomásul kell venni, hogy a mi társadalmunk azóta a legalsó néprétegből is ki tudta ásni az értékeket. Nem őstehetségeket gyárt belőlük, hogy a régi szokásokhoz híven az egzotikus és primitív néptörzs életét őriztesse velük, hanem középiskolába, egyetemre küldi, szinte kényszeríti a tanulásra őket.

Nincs még tele a város luxuskocsikkal. Rengeteg problémával viaskodnak, de voltaképpen Nyíregyháza lüktető szíve lett az összevont két megyének. A Bodrogtól a Szamosig szabályozza, irányítja a nyíri világ vérkeringését. Mérnökök, tanítók, agronómusok lettek a zsellérfiak. Már kezd az ész uralkodni a friss fogantatású fejekben. Csupa kerekfejű, paraszti arc sugározza szét az értelmet. Innét a szenvedély, ami viszi őket a régi álmosságból, a maradiság sötétségéből. Nehezen megy, s nem mindenütt látszik még, de akiben a lelkiismeret belső parancsa megszólal, felismerheti a szellemi honfoglalók vitalitással teli kis csoportjait, előőrseit már. Annyira megváltozott ez a 125 éves város, mintha egy darabka nyüzsgő Budapest lenne a mérhetetlen homokszaharán. Zajongó villamosaival, rendezett kövesútjaival, amint hordja az özönlő tömeget a megszámlálhatatlan, vadonatúj, emeletes épületekbe, neonvilágítású üzletsoraiba, jelzi a változást, s hogy a kinőtt ruhát lassan kicseréli újra. Máris kilépett a tespedt, szomorúan vigadó, mindig egy helyben topogó vadvilágból, amelybe urai taszították.

Innét a szálloda ablakából látni az egész várost. Éppen este van, kezd sötétedni. Valahonnét muzsika hallik. Képzeletemben elém gyűlnek az arcok, amelyek már a vonatkupéban belém égették a reményt, amikor velük együtt utaztam végig a megyét. S rám sütnek az arcok a lenti falvakból, hol reggeltől estig kísértek utamon. Nehéz János, Nagy Károly arca, amint néznek rám, s magyarázzák, hogy a holdanként 120 mázsa almát termelő szövetkezet ebben az esztendőben is legalább 100 forint munkaegységet fizet. Cseppnyi öröm, mert nem mindenütt ez a helyzet, a gyenge, gabonatermelő szövetkezetek mérleghiánya 48 millió forint volt 1962-ben. De már jó is van. Látom Fonalka Gábor arcát, amint idenéz rám a rádió mellől, s int, hogy üljek asztalhoz a családi körbe. Azt kérdi - tudom-e, hogy újabb ötezer holdon kötik meg a futóhomokot s 70 holdon készült el a facsemeték ágya?

Belép az unokája, aki katonatiszt. Mintha most hozta volna Bocskai István függetlenségi harcáról a hírt, s mondaná, hogy vége a ,,cuius regio eius religio” elvének. Szabolcs-Szatmár népe nem jobbágy többé, nem marhahajcsár, nem cseléd, s a fenevad Panyolay-uraság fiai se nyilazzák le többé a vásárra igyekvő jobbágyakat. Néhány esztendő alatt száz évet változott itt a világ. Az arcokból történelmet lehet olvasni s többet, mint a regényekből meg a statisztikákból. Magam előtt látom a nagyon alacsony termetű nyírbátori embert, aki fröccsöket fizetett a kocsmában, s elvezetett arra helyre, ahol Báthori András kastélya állott, s Tinódi a „Sokféle részögösökről” című dalát szerezte. Nem múlik el nyomtalanul emlékezetemből a nagykállói könyvtároslány tekintete sem. Még a hangját is hallom, amint magyarázza: - Nálunk írta az ismeretlen szerző Rákóczi Ferenc Bujdosó énekét 1703. július 29-én. Nemcsak a dátumot tudja, arról is tájékoztat, hogy az ismeretlen szerző idevalósi ember volt, de titokban tartotta a falu. Csak az énekét terjesztették. Ideröppennek a párnapos, friss emlékek az apró falvakból. Egy-egy tekintet elém hozza Tiszabercel büszkeségét, Bessenyei Györgyöt, aki itt született, s ostorozta a babonákat és maradiságot. Az a fiatal tanárnő, aki a kertmozinál igazgatja szőke kontyát, Vásárosnaményből jön, hol órákon át bizonygatta, mutogatta azt a helyet, hol a fogságból hazatérő Kazinczynak adtak szállást. Egyszerre megmozdul a megye irodalmi térképén a múlt mindenik haladó alakja. Gebe, ez a csöpp falu hozza elém arcát az öreg tanítómesterrel, s mondja ismét, hogy Csanády János házában, náluk rejtegették három hétig 1849 őszén Bajza Józsefet és Vörösmarty Mihályt. Idenéz rám Nyírvasvári népe, s figyelmeztet, el ne felejtsem, hogy innét rohant a 48-as forradalomba az ő Vasvári Páljuk. Nem kell jegyezni, hozzák az arcok frissen a napokkal előbb gyűjtött emlékeket, élményeket. A szatmárcsekeiek a Himnusz költőjével dicsekszenek. Irodalomtudós kútfőnek csap fel az egyszerű paraszt is.

– Nem röstellte a politizálást, mint egynémely mai revizor, okvetetlenkedő. Hányan jönnek ide autóval, szép fekete ruhában Pestről ellenőrizni, s azt keresik, hol lehet valamibe belekapaszkodni, ahelyett, hogy segítenének. A mi Kölcseynk még holtan is segít nekünk tanításával. És segítenek azok az új értelmiségiek, akik belőlünk származnak, közülünk valók.

Ezeket a szavakat is egy arc idézi fel bennem. Egy sovány, kefefrizurás diáklegényke rágta a fülembe. Nem lehet elfelejteni. Visszatérnek az arcok a szálló ablakába, hozza őket az éjszakai álmatlanság, a megejtő varázs, amelytől nem tudok szabadulni.

Még szól a zene, autók suhannak az utcákon. Amott egy férfi gyufát gyújt az ott sétáló nőnek, akivel tegnap tviszteltem a zenés presszóban. Ő mondta, hogy Rezeda Kázmért 107 nő szerette, s az új század érzéki asszonyát csak Krúdy tudta prózában költőien ábrázolni. Jól ismerte az író műveit. A budai vár fehér asszonyára szeretne hasonlítani, esetleg Estellára, s több ékszerrel és erkölccsel felszerelve csavarogni, nem Nyíregyházán, hanem a száz év előtti Tabánban. Romantikus lélek ez a nő, de társadalmi szemlélete van, mert hozzátette, hogy persze Krúdy nem csak az érzéki asszonyokról írt remekműveket; szembenézett saját osztályával is, s a történelem segítségével le is számolt vele. A Megyei Könyvtárból hordja a könyveket, ahol, szerinte háromszor annyian olvasnák a népszerű írót, ha lenne elég könyve. De hát a városban 87 könyvtár működik, ha egyszerre 50 könyvet vásárolnak, elvész a polcokon! Máskülönben pedig a megye 15 százaléka rendszeres olvasó, s az ezer lakosra jutó könyvek száma 600-nál is több.

Pintér Béla építész baktat a templom felől. Átvág a téren, szinte beletapos a kikericsszínű holdfénybe. Vele jártam végig tegnap a városrészt, amely 56 óta új színt ád Nyíregyházának. Végigmentünk az Arany János utcán, bejártuk a Gyár utcát, a Bocskay utcát, együtt csavarogtunk az Inczédy soron, hol már felsorakoztak a modern lakóházak, hogy a holnap városába vigyék a ruháját kinőtt, öreg Nyíregyházát. Ő mesélte, hogy 1956 előtt három új épülete volt a városnak, s az a három is teljesen beleszürkült a százéves utcákba. Persze összekeverem kicsit az arcokat. Lehet, hogy ez az építész nem járt velem sosem az új városrészben. De valahol láttam. Határozottan emlékszem rá, a nevét is tudom. Talán a hatszáz személyes új mozi tervét mutatta, amely 10 millió forint költséggel épül, vagy az újjáépült színházat, mert ez is van már a városban. Egy orvos társaságában találkoztunk. Tőle hallottam azt is, hogy 200 ezer cigány él az országban kültelki telepeken. A többi már beolvadt a társadalomba. Van olyan megye, ahol 1941-ben a cigány népesség 2 százalékról 14 százalékra szaporodott 20 esztendő alatt. Itt Szabolcs-Szatmárban talán még szaporábbak a nomád cigányok, s a legtöbb analfabéta. Kényszeríteni sem lehet iskolába őket. Ő beszélt a megye vándormunkásairól. Megdöbbentő számokat mondott arról, hány ezer ember jár dolgozni a megyéből Pestre, a Dunántúlra s a környéki megyékbe, mert nehezen települ a nyíri homokra az ipar. Kevés a gyár, a munkaalkalom a jonatán és krumpli hazájában. Mindössze ötezer ember dolgozik az üzemekben, s akkor se lesz a számuk sokkal több, ha termelni kezd az ország egyik legkorszerűbb konzervgyára.

Egyetlen pillantásra elém gyűlnek az arcuk, az utcák, falvak s jó szagot hoz a szellő a szálló elé kanyarodott Trabanttal. Utasait az almatárolóban láttam. Ők indítják hódító útjára a jonatánt, amely hazánk jó hírét viszi szét a világba. Évente sok-sok ezer dollárt kapunk a termés egyharmadáért. Lám, nemcsak írófiáról, jonatánjáról is híres Nyíregyháza. S ez mégiscsak több, elismerőbb, mint a dzsentrik vadászata, a tiszaeszlári per, amely itt folyt le az akkor 8 esztendős Krúdy idejében, Eötvös Károlv védőbeszédje kíséretében.

De nagyon felszínes lenne tájékozottságom, ha csupán az angyalarcú ismerősök tekintetének özönéből vonnám le a következtetéseket a látottakról, s megfeledkeznék az öröm mámorában arról, ami megyei utam során sokszor mellbe vágott a művelődési házakban folytatott beszélgetések idején. Legalább 100 szakszervezeti népművelő nyüzsög a megyében. De lehet, hogy sokkal több. Függetlenített, főhivatású, tehát állami pénzen eltartott „kultúrosok’’ ők, hivatalos irányítók a legtöbben. Rájuk bízták a felnőttek nevelését, irányítását s azt a nem egyszerű, valódi műveltséget igénylő munkát, amely országos viszonylatban is elhanyagolt. Az ő feladatuk, hogy megismertessék a sok helyütt még Bessenyei babonás korát idéző, tudatlan, falusi emberekkel az irodalmat; pontosabban fogalmazva: az írókat, költőket s könyveket. A megye művelődési osztályán tevékenykedő, valóban rátermett emberek most próbálnak rendet teremteni köztük.

Az angyalarcú ismerősök tömegéből hiányoztak ezek az arcok. Otthon maradtak, nem jönnek elém. Félnek, szégyenkeznek, pedig nagyobb tömeget képviselnek új ismerőseim körében. Akadt köztük olyan, aki sosem hallott Krúdyról. Olyannal is beszélgettem az egyik faluban, aki Tömörkény Istvánt ma is élő kommunista írónak hitte, s állította, hogy Szabó Pál írta a Noszty fiú esete Tóth Marival című könyvet. Tehát a moziban is megbukott az irodalomterjesztés. Másutt azt magyarázta egy népművelő, hogy náluk Juhász Gyula tartott előadást, a szegedi költő.

Sokféle arcot képzelek magam elé a feltört sötétségből, de ezek eltűnnek. Betódulnak a művelődési házakba, hol elvétve valaki irodalmi előadást is tart. Ez is előfordult mostanában, ilyen esettel is találkoztam, s hányszor fogalmaztam meg már az iszonyatos tényeket, csak késik a rendelet, amely rendet teremthetne a főként szakszervezeti népművelés sok helyütt elvetélt forradalmában.

Egyetlen arcot határozottan felismerek az esti korzón hullámzó tömegben.

Egy falusi tanító arcát.

Mintha ide tekintene az ablakomba. Szikrázik az utca a holdfényben, s a neonsugár is segít, hogy felismerjem. Vele ittam a novát, s mind a ketten elterültünk, mint a letaglózott barmok, s azok a környéki kisiskolások, akik már reggel részegen mennek az iskolába, s három, négy osztályt is megismételnek, mert nem fog az agyuk. Rettentő dolgokat beszéltek náluk a nova pusztító, butító hatásáról. Ez jutott eszembe, amint felismertem az arcát. De most már nem bámultam tovább a semmibe. Elésiettem, s összetalálkoztunk ismét.

– A nyugtalan homokot meg az akácot hoztam – mondta.

Bementünk a szálló éttermébe, s asztalt kerítettünk, bort, s folytattuk az előző napi beszélgetést.

– Kihelyeztetem magam onnét. Nem nekem való hely, nem bírom tovább. Mindenütt nehézségekbe ütközöm. Nálunk csak novaszag meg sötétség van, s ha sokáig ott maradok, hozzáhülyülök a faluhoz. Ha rámosolygok egy valamire való nőre, a pletyka szájára vesz a falu, s a nőnek menekülni kell, elüldözik, röhögnek rajta. Verje meg az isten!

Öntök a poharába.

– Na, ehhez mit szólsz? Olasz rizling, nem nova.

– Ezt szerette Krúdy is. Mennyit ittak itt a Ferenc József-szakállas Kálnayval, Gaál Gyulával, a Nyíregyházára be-beruccanó vidéki úri asszonyságokkal.

Tanító barátomnak egyszerre elszállt a mérge, s csak olykor tört ki belőle az indulat.

– Legalább ide helyeznének. Más a város. S látom, hogy lassacskán magára eszmél Nyíregyháza. Többre vinném itt. Ismereteim gyarapíthatnám, szórakozhatnék. De ott, abban a tetves faluban?

Csak egy nagyon bizonytalan igennel nyugtázom, amit beszél. A fél lelkemmel igazat adok neki, hiszen fiatal, megvannak az igényei. De mi lesz akkor a faluval, ha minden értelmiségi ember otthagyja? Igyák tovább a novát a gyerekek reggelire, és süllyedjenek mélyebbre, a műveletlenek neveljék műveltségre a parasztokat? Keserű lett az olasz rizling a számban. Az övében is!

A második üveg bornál már nem firtattam ezt. Mindketten Krúdy szellemét idéztük asztalunkhoz, mint a spiritiszták.

Most győződtem meg arról, hogy világos fejű ember a tanító barátom, s úgy ismeri az irodalmat, mint egy alaposan felkészült magyar tanár. Lehet, hogy ezért fáj neki a falu. Jó hallgatni, amint rakja egymásra a szavakat s a nyírségi író életéről, könyveiről beszél.

– Ebben a városban keltették fel először érdeklődését a pletykák, kártyapartik és a szépasszonyok, hogy prousti tárgyilagossággal megtudja és megírja, vajon milyen nyakkendőt visel a lusta Gaál színész, s van-e zergetoll a nagykállói asszony kalapján, ha bejön a városba a szeretőjéhez. Éles szemmel fürkészte az élet legapróbb jelenségeit is. Azt mondják róla, hogy már kisdiák korában kitűnő megfigyelő volt, szinte férfias komolysággal hatolt a felnőttek gondolatvilágába. Itt járt gimnáziumba, és sose barátkozott társaival, inkább a nehézsúlyú asszonyokkal pajzánkodott.

Vitatkozó kedvemben vagyok, s ilyenkor szeretek ellentmondani akkor is, ha tudom, hogy nincs igazam. Kiveszem a szájából a szót.

– De csak a huligán uraságokat és asszonyságokat vette észre, nem látta elég élesen, hogy a pusztuló úri társadalom helyén újfajta élet van születőben. Az olyan tiszta művészettel megrajzolt szabolcsi világból hiányzik a teljesség, az egyetemes társadalomábrázolás. Csak a különcöket látta. Hol van Krúdy műveiben a szabolcsi grófi uradalmak zselléreinek az országot fellármázó halálos köhögése, a zsúfolt cselédházakból kiszüremlő zokogása? Pedig Krúdy ezzel is találkozhatott volna lépten-nyomon. Az éles kritika hiányát semmiképp sem pótolhatja a fanyar bölcselet. Mindig elmenekült abból a világból, amelyet maga körül látott, amely nemcsak osztályának a pusztulását, de a magyar nép megfojtását is jelentette. Reménytelenül nyomasztó, örömtelen világ volt az övé. Minden sorából az idegenül kódorgó lélek szomorúsága árad. Hőseit is csak osztálya társadalmából vette, nem azt látta, amit Móricz. Pedig az ő osztályát már régen halálra ítélte a történelem. Azok életét vetítette elénk, akiknek úri mivoltát csupán a sovány agarak jelentették. Minden művét a világfájdalom hozza létre. Hideg és rideg volt az élet körülölte, s ezt innét hozta Szabolcsból. Csak a halottai voltak boldogok, mert azokat már kétméteres földtömeg választotta el ettől a világtól. Alig voltak valódi társadalmi élményei, egy kicsit társadalmon kívüli volt, mint különc hősei, akik az álmokban és kiagyalt csodákban hittek. Figurái olyanok, mintha egy rég letűnt világból véletlenül maradtak volna itt az emberek szégyenére. Nem is emberek ezek a hősök, hanem valamiféle holdkóros lovagok, akik folyvást a hétköznapok mélyén szunnyadó titkok után kutatnak, csodákkal akarják megszépíteni életüket.

Megint iszunk. Szavainkat már a bor segíti fogalmazni, kicsit elgörbülnek, pontatlanokká válnak a mondatokban.

Tanító barátomat azonban nem bőszíti fel ez az ítélet. Mosolyogva böki felém a szavakat, hogy folytassa védőbeszédjét.

– Szabolcsban azért kék a szilva, mert verik, Krúdy azért nőtt naggyá, mivel sokat szidalmazták. Ha ma olvassuk regényeit, vagy amiben sokkal kimagaslóbb, novelláit, apró, lírai színezetű tárcáit, cikkeit, egy lélegzetű karcolatait, úgy tűnik, mintha a messzi idők távlatából zengenének vissza a költő szavai. Olyanok ezek a sorok, mint valami mellbe fojtott zokogás. Ezenkívül az én fülembe beletép a bátor bírálat hangja, a fogyatkozó ezerholdas, kiskirályok, elveiéit életű ficsurok, kallódó, aggszűz vénkisasszonyok undorító életéről is. Ha őt olvasom, csupa kétségbeesett, nyomorult lelkű, züllött földesurat látok magam előtt, halálra ítélt rémeket Szabolcs vezér országában, a Nyírségben. De észreveszem az élet megsejtett szépségeit is egy-egy felvillant lírai képben, az emlék vagy hasonlat fényében. Alakító szelleme szakadatlanul csapongott a nyírségi, szepességi táj között.

Nálunk született, ebből a városból indult, hogy pesti író lehessen. Úgy akart élni itt, mint az Ezeregy éjszaka hőse, mit sem törődve többé a szülői házból hozott nyomorító koloncokkal, a nemesi élet szűk korlátaival. Minden irányító parancs elől kitért. Mikor nagynehezen elvégezte a Nyíregyházán megkezdett középiskoláit, s apja ügyvédi pályára szánva a cambridge-i egyetemre akarja küldeni, elmenekül innét, Ady példáját követve, inkább a Debreceni Ellenőr meghívását fogadja el. Fölcsap újságírónak, hogy megismerje a bohém életet. A vidéki, nyíri levegő már fojtó volt a nagyobb lélegzethez. Adyval kötött barátsága után az Anyegint utánzó öltözködése mellé most már csak a cirkuszi kötéltáncos kislány hiányzott, s hogy megtalálja azt a világot, amelyről Nyíregyházán annyit álmodozott, s amely végül is Pest felé vezetett. S Pesten nemcsak a bordélyházi mulatókban vert tanyát. Ott élt a józsefvárosi kiskocsmák kocsisai, napszámosai, pincérei közölt. Tetszett neki a biedermeier kispolgári levegőben megjelenő dámák közeledése is, hogy Szinbádnak szólítják, akárcsak itthon a nyíregyházi gimnazisták.

Magyarázza tovább Krúdyt. Behunyt szemmel hallgatom a 30 éve hazament Szinbád életrajzát. Már csak szófoszlányokat tudok megjegyezni a tanító barátomból kiömlő védőbeszédből. Ilyen emberek kellenének mindenüvé népművelőnek — gondolom. Az irodalomtanításhoz a tárgyi ismereteken kívül szenvedélyes hit is kell. Ilyen, mint az övé. Enélkül alig jutunk előbbre a népművelésben.

Fölkísér a szobámba, s mintha engem is meg akarna győzni, nem tudja abbahagyni Krúdyt dicsőítő előadását.

– Krúdy hagyatéka a legnagyobb irodalmi értékek közt is rangos helyet foglal el, mert kialakult benne valamiféle mennyei szatíra, a szürrealizmus akkori divatos finomságának olyan árnyalata, amely rávetődik mindenre, s mezítelenre vetkőzteti az agonizáló társadalmat. Ady és Móricz mellett a nagy íróművésznek kijáró tisztelet övezi a kortársak között. Vörös postakocsija bejárta az országot, s Szinbád, a hajós kedves olvasmánya a mi Magyarországunknak is. Nemcsak a polgárok olvassák, az egyszerű ember is bújja könyveit már.

Nem volt haladó? A proletárforradalom idején olyan bátor hangot használ a kor társadalmi és erkölcsi élete felett, hogy a mai élő írók is megirigyelhetik bátorságát. A letisztult impresszionista finomságok mellett is maró szatíra jellemzi akkori írásait. Az álomlovagok helyét a kor korrupt svihákjai váltják fel. Ismered a Szervusz kegyelmes uram című könyvét? Ki akarja röpíteni a bűzös hullákat a 19-cel beözönlő friss levegőből.

Némelykor már nem is vitatkozom, hiszen igaza van még akkor is, ha helyet adok annak az erősebb kritikai megállapításnak, amely szerint a nyírségi nemes író forradalomban vállalt szerepe nem volt több a lelkendezésnél, s emberi magatartása, a társadalmi közösséggel fennálló viszonya alkalmatlanná tette őt arra, hogy forró szenvedéllyel tudjon beszélni, s őszinte hittel tudja hinni, látni is azt, ami a „túlsó parton” van.

Vissza is vágok neki, de csak azért, hogy tovább védje földijét. Minden szavát jóleső érzéssel hallgatom, hiszen Krúdyt legalább úgy szeretem, mint ő, s én is tűzbe mennék érte, ha valaki bántaná. Pedig nekem Móricz az eszményképem.

– Nincs még egy magyar író irodalmunkban, aki annyi könyvet írt volna a semmiről, mint ő. A Boldogult úrfi koromban című műve nem egyéb, mint egy álló napig tartó evés története.

– Igaz, hogy ő csak az innenső part világát látta s tárta elénk, de innét azokat a hölgyeket és urakat varázsolta közelünkbe, akikről kiderült a szépen cizellált szavak mögül, hogy hitványak és erkölcstelenek. Behatolt a lelkük mélyébe, és megleste - hogyan imádkoznak az isten házában, s miként cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket. Regényeinek és novelláinak feltűnő pozitívuma, hogy Krúdy bebizonyítja a talaját és minden vagyonát elvesztett középosztály züllöttségét, és kimondja, hogy nem alkalmas már semmire, örökre elveszett a nemzet életéből.

Ady Endrének hiszek, a csalhatatlan költőnek, aki azt mondta és írta róla, hogy Krúdy édes szerencsénkre nem azt írta, amit regénye bejelentőjében felsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalait. De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, fölséges vallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát.

Szinbáddal, Adyval alszunk el, s álmunkban is vitatkozunk, de most már azon, hogy hány százezres példányban kellene kiadni újból könyveit.

Reggel az elfelejtett mondattöredékek elevenedtek újjá, s amit az íróval kapcsolatban alig tárgyaltunk, hogy olvasni és olvastatni kell, ne lepje por a könyvtárakban ott sem. ahol nem törődtek vele eddig.

– Minálunk, itt a homokban nem nő a műveltség iránti igény, nem terjed az olvasási éhség olyan hirtelenséggel, mint az akác, amelyet nagyon ritkán megöntöz az eső. Nincs nagy szerencsénk a helyi hagyományok őrzésével. Bessenyei György földi maradványát is idehozták, s kiderült, hogy egy kondás csontját temették el a sírba. A 65 éves Bessenyei-szoborral is ilyesmi baj történt. A művész egy Barabás-képről mintázta, s rosszul, mert a szobor alakja nem más. mint Czirják Mihály testőr. Semmi köze Bessenyeihez a szobornak. A város egyetlen írófia se ott született, ahová 1949-ben elhelyezték az emléktáblát. Hiába lessük, hogy sírbaszáll a maradiság, lassan viszik a temetőbe, mintha valaki itt akarná még tartani, lassítják az útját. Pedig vállunkon a kapa, hogy végleg eltemessük, s a megyei vezetők között egyre több a kezdeményező, alkalmas, művelt ember. Ez a jövő alapja Nyíregyházának!

A mondatokat józanság sugallja tanító barátomba.

Aztán elválunk. Ő a megyei tanács oktatási osztályára igyekezik, én a nyíregyházi rádió épülete előtt állok meg. A stúdióból irodalmi műsort sugároznak. Talán éppen Krúdyról. Százezrek hallgathatják akaratlanul is a megyében. Művelődni itt is kell, s egyszer csak megnő a kultúra iránti igény a maradiakban is, mint az akác a homokban. Elolvasom a ház falára helyezeti emléktáblát. Ez az épület már akkor jelezte a reményt, midőn hajlékot adott annak az édesanyának, aki a közelben, szerelmes tücskök ciripelése közben hozta világra Krúdy Gyulát. S hozzágondolom a levegőben megdermedt szavakat, amelyek kőbe vésve jelzik - Az Otthon Kör lakója volt Pesten élete végéig. Fiatal tehetségét felkínálva a királykoronázásról is írt. Nemesi okleveléről elismeréssel beszéltek az úri szalonokban, s nagyapját emlegették, aki napjában 40 szivart szívott, s „csak” 100 esztendeig élt. De ő magyar író volt, s otthontalan maradt saját hazájában. Annyira otthontalan, hogy végső napjaiban még a villanyfényt is kikapcsolták a lakásában, s halálos ágyához kilakoltatási végzést hoztak, mert nem tudott fizetni.

Fiatal nyíregyházi írók sietnek kifele a rádió kapuján. Talán már megszülettek az új Krúdy-palánták, akik a megvalósult álmokat megírhatják. A Galambos Lajosok, a Váci Mihályok, Sipkay Barnák vagy az a tanyasi parasztgyerek, aki most iparkodik a gimnázium első osztályába. Már kirajzolódnak a jelek a nyírségi porban.

 

(Mátyás Ferenc: Költők és parasztok. Bp. 1964, Magvető. 243-263. p.)