Krúdy a Nyírség csendjében
|
Bornemissza
László rajza |
Nyíregyháza,
1963. május
A Pesttől majdnem
háromszáz kilométerre eső Nyíregyházán kódorogtam megint. Abban a városban,
mely halottként feküdt bennem sokáig. Krúdy korai írásai s a negyvenes években
tapasztalt eleven látványok temették belém. A nyírségi homokbuckákra épült
megyeszékhely az ország legsötétebb foltjaként szerepelt a szociográfusok
térképén. Története is csak annyi, mint a legtöbb személytelen, idevalósi
emberé. Sose érezte magát fontosnak. Pedig már a tizenharmadik században élni
szeretett volna, midőn ideépült a homokra jobbágyfalunak. A viharos évszázadok
hányszor taposták halálra! S mindig talpra akart állni, föl akart emelkedni.
1824-ben hétszázharmincezer forinttal megváltja magát gróf Károlyitól, de a
jobbágyságból csak a cselédsorba juthatott. Álma a sívó homokba fúlt. Négyszáz,
ma is meglevő, elhagyatott megyei kastély urai - a Károlyiak, Dessewffyek, Kállayak -
gondoskodtak arról, hogy ne legyen álma. Aztán „belenyugodott” helyzetébe,
szájához emelte az ördög borát, a novát, s még jobban
megnyomorította életét. Elképesztő adatok bújnak meg az akkori hivatalos
statisztikákban a város és megye szegénységéről, betegségéről. Idejöttek
nyomortémáért a falukutatók legszívesebben, hogy Horthyék
arcába tudják vágni a néppusztításról lerögzített tényeket. Mintha csupa halott
lakott volna a házakban. Veszett kutyaként sompolygott a szomorúság és iszonyat
a poros utcákon. Nem tudom bizonyosan, pontosak voltak-e a fölmért társadalmi
helyzetről a számok, amely szerint Magyarország népességének a harmadrésze
cseléd volt akkoriban, de az bizonyos, hogy itt a Nyírségben ez a szám a
duplájára rúgott, vagy még többre. Ma is a legmagasabb agrársűrűségű tája az
országnak. S Szabolcsból kerül ki minden hetedik újszülöttünk.
Úgynevezett
népi író voltam már, s mellesleg az Esti Kurir
munkatársa. Harminckét oldalas jegyzetet csináltam a városról, s nagyon feldúlt
nyomora, rongyossága, kietlensége és minden, amit az arisztokraták erkölcséről,
az elnyelt káromkodásokról, a pofonra lendült tenyerek, kirántott bicskák
hangulatáról hallottam, midőn emlékezetembe idézték a parasztok a vadászatokat.
Fiatal lányokat parancsoltak éjszakára a részeg vendégek ágyaiba. Ez volt a
dzsentri osztály erkölcse itt. Dehogy tréfa volt. Az unalom, a semmittevés
beteges kényszerre züllesztette idáig őket. Felnőtt fejjel jártam végig az
utcákat, házakat, a környéki falvakat, s elhoztam magammal a középkori
emlékeket, s a tüdőbeteg zsellérgyerekek síró arca kísért sokáig.
Most se
tudok másra gondolni, csak erre. Vagy a város egyetlen írófiát, Krúdyt idézzem,
hogy elhiggye az olvasó állításomat, s az ő sorain keresztül szagoljon a város
régi levegőjébe?
– Istenem,
hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a nádtetős, girbe-gurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó
utcákat, és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül
hallgattam, fütyürészésemre nem felelt senki. Hosszú,
hosszú, kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost,
hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából. Csak egyetlen
éjszakai regényt láthassak, amelyről a szép színdarabok szólnak, költők
énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi
éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3 Rózsa táján, aki
öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A
városban még nádas házak voltak, amelyekben kisablakok mögött epedő fiatal nők,
mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár
közöttük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött.
Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmas arra, hogy
magányos embereket neveljen, akik félig elaludva, eldugulva, megecetesedve
éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és
vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a
régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó
nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt
valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó
Magyarország hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott,
nyomorgott legtovább itt. A Nyírségben még mindég a követválasztást várták, a
takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal. Alig jutott eszébe
valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították még,
mert hiszen az övék volt a megye. Agarászbálokat tartottak, kártyáztak, ittak,
vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak, párbajoztak, hangosak
voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak.
Nem sokat
törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy szomorú legyek -
írta 1919 telén Krúdy Gyula.
Az ő
lelkükből nézett ki Krúdy először a világba maga mögött érezvén elődjét, Krúdy
Kálmánt, aki tizenhétszer tört ki Klapka seregével a komáromi várból. Édesapja,
ki nyíregyházi ügyvéd volt, s egész életében zsinóros magyar ruhában járt,
haláláig a 48-as programot képviselte. Itt fogamzott meg Krúdyban először a
gondolat, hogy író lesz, s megírja őket.
– Én
írónak készültem, semmi másnak. Azt sem mondhatnám, hogy bajaim voltak emiatt
szüleimmel, vagy más atyámfiával. Nem sajnálták tőlem a kőolajat se, amelyből
késő éjszakáig literszámra égettem. Azt hiszem, hogy nem igen törődtek
különcségemmel, amely abban is nyilvánult, hogy inkább szerettem magamban
lenni, mint korombeli fiúkkal vagy lányokkal. Két öreg ember, két öreg korhely,
két kötnivaló huncut legjobb nyíregyházi barátaim; Kálnay
László, az első eleven író, akit megismerni szerencsém volt és Dálnoki Gaál
Gyula, aki arról volt nevezetes, hogy ő volt az első magyar vándorszínész, aki
öregségére nyugdíjat kapott. Voltaképpen előbb említett barátaim vezettek be az
irodalomba is, kedvessé, mulatságossá, romantikussá meszelgették előttem az
írói pályát. Már tizenöt esztendős koromban küldözgettem mindenféle
elbeszéléseket, amelyeket ki is adtak, miután azt hitték, hogy ezeket a
beszédeket nagyatyám írta, aki ugyancsak Krúdy Gyula néven a Szabolcs megyei
1848/49-iki Honvédek Elnöke volt, és meglehetős tekintélynek örvendett
szakmájában.
Folytassam,
milyen felkészültséggel indult pályáján a nyíri homokról?
Krúdy
elaludt régen. De nem aludt el az idő. Új arcú emberek jelentek meg
Nyíregyházán, s elűzték az agaras dzsentrik utolsó maradványát is.
Aki ma is
azt gondolja, hogy Debrecennél véget ér az Alföld, s ami mögötte van, örökre
eltemette a homok, nagyot téved. Akkorát téved, mint az a dunántúli költő, aki
csak szalmalángot, csutaklángot, mocsárlángot meg paszulylángot vél fölfedezni
a tájban. Tudomásul kell venni, hogy a mi társadalmunk azóta a legalsó
néprétegből is ki tudta ásni az értékeket. Nem őstehetségeket gyárt belőlük,
hogy a régi szokásokhoz híven az egzotikus és primitív néptörzs életét
őriztesse velük, hanem középiskolába, egyetemre küldi, szinte kényszeríti a
tanulásra őket.
Nincs még
tele a város luxuskocsikkal. Rengeteg problémával viaskodnak, de voltaképpen
Nyíregyháza lüktető szíve lett az összevont két megyének. A Bodrogtól a
Szamosig szabályozza, irányítja a nyíri világ vérkeringését. Mérnökök, tanítók,
agronómusok lettek a zsellérfiak. Már kezd az ész
uralkodni a friss fogantatású fejekben. Csupa kerekfejű, paraszti arc sugározza
szét az értelmet. Innét a szenvedély, ami viszi őket a régi álmosságból, a
maradiság sötétségéből. Nehezen megy, s nem mindenütt látszik még, de akiben a
lelkiismeret belső parancsa megszólal, felismerheti a szellemi honfoglalók
vitalitással teli kis csoportjait, előőrseit már. Annyira megváltozott ez a 125
éves város, mintha egy darabka nyüzsgő Budapest lenne a mérhetetlen homokszaharán. Zajongó villamosaival, rendezett
kövesútjaival, amint hordja az özönlő tömeget a megszámlálhatatlan, vadonatúj,
emeletes épületekbe, neonvilágítású üzletsoraiba, jelzi a változást, s hogy a
kinőtt ruhát lassan kicseréli újra. Máris kilépett a tespedt, szomorúan vigadó,
mindig egy helyben topogó vadvilágból, amelybe urai taszították.
Innét a
szálloda ablakából látni az egész várost. Éppen este van, kezd sötétedni.
Valahonnét muzsika hallik. Képzeletemben elém gyűlnek az arcok, amelyek már a
vonatkupéban belém égették a reményt, amikor velük együtt utaztam végig a
megyét. S rám sütnek az arcok a lenti falvakból, hol reggeltől estig kísértek
utamon. Nehéz János, Nagy Károly arca, amint néznek rám, s magyarázzák, hogy a
holdanként 120 mázsa almát termelő szövetkezet ebben az esztendőben is legalább
100 forint munkaegységet fizet. Cseppnyi öröm, mert nem mindenütt ez a helyzet,
a gyenge, gabonatermelő szövetkezetek mérleghiánya 48 millió forint volt
1962-ben. De már jó is van. Látom Fonalka Gábor
arcát, amint idenéz rám a rádió mellől, s int, hogy üljek asztalhoz a családi
körbe. Azt kérdi - tudom-e, hogy újabb ötezer holdon kötik meg a futóhomokot s
70 holdon készült el a facsemeték ágya?
Belép az
unokája, aki katonatiszt. Mintha most hozta volna Bocskai István függetlenségi
harcáról a hírt, s mondaná, hogy vége a ,,cuius regio eius religio” elvének.
Szabolcs-Szatmár népe nem jobbágy többé, nem marhahajcsár, nem cseléd, s a
fenevad Panyolay-uraság fiai se nyilazzák le többé a
vásárra igyekvő jobbágyakat. Néhány esztendő alatt száz évet változott itt a
világ. Az arcokból történelmet lehet olvasni s többet, mint a regényekből meg a
statisztikákból. Magam előtt látom a nagyon alacsony termetű nyírbátori embert,
aki fröccsöket fizetett a kocsmában, s elvezetett arra helyre, ahol Báthori
András kastélya állott, s Tinódi a „Sokféle részögösökről”
című dalát szerezte. Nem múlik el nyomtalanul emlékezetemből a nagykállói könyvtároslány tekintete sem. Még a hangját is hallom,
amint magyarázza: - Nálunk írta az ismeretlen szerző Rákóczi Ferenc Bujdosó
énekét 1703. július 29-én. Nemcsak a dátumot tudja, arról is tájékoztat, hogy
az ismeretlen szerző idevalósi ember volt, de titokban tartotta a falu. Csak az
énekét terjesztették. Ideröppennek a párnapos, friss emlékek az apró falvakból.
Egy-egy tekintet elém hozza Tiszabercel büszkeségét, Bessenyei Györgyöt, aki
itt született, s ostorozta a babonákat és maradiságot. Az a fiatal tanárnő, aki
a kertmozinál igazgatja szőke kontyát, Vásárosnaményből
jön, hol órákon át bizonygatta, mutogatta azt a helyet, hol a fogságból
hazatérő Kazinczynak adtak szállást. Egyszerre megmozdul a megye irodalmi
térképén a múlt mindenik haladó alakja. Gebe, ez a csöpp falu hozza elém arcát
az öreg tanítómesterrel, s mondja ismét, hogy Csanády
János házában, náluk rejtegették három hétig 1849 őszén Bajza Józsefet és Vörösmarty
Mihályt. Idenéz rám Nyírvasvári népe, s figyelmeztet, el ne felejtsem, hogy
innét rohant a 48-as forradalomba az ő Vasvári Páljuk. Nem kell jegyezni,
hozzák az arcok frissen a napokkal előbb gyűjtött emlékeket, élményeket. A szatmárcsekeiek a Himnusz költőjével dicsekszenek.
Irodalomtudós kútfőnek csap fel az egyszerű paraszt is.
– Nem
röstellte a politizálást, mint egynémely mai revizor, okvetetlenkedő. Hányan
jönnek ide autóval, szép fekete ruhában Pestről ellenőrizni, s azt keresik, hol
lehet valamibe belekapaszkodni, ahelyett, hogy segítenének. A mi Kölcseynk még
holtan is segít nekünk tanításával. És segítenek azok az új értelmiségiek, akik
belőlünk származnak, közülünk valók.
Ezeket a
szavakat is egy arc idézi fel bennem. Egy sovány, kefefrizurás diáklegényke
rágta a fülembe. Nem lehet elfelejteni. Visszatérnek az arcok a szálló
ablakába, hozza őket az éjszakai álmatlanság, a megejtő varázs, amelytől nem
tudok szabadulni.
Még szól a
zene, autók suhannak az utcákon. Amott egy férfi
gyufát gyújt az ott sétáló nőnek, akivel tegnap tviszteltem a zenés presszóban.
Ő mondta, hogy Rezeda Kázmért 107 nő szerette, s az új század érzéki asszonyát
csak Krúdy tudta prózában költőien ábrázolni. Jól ismerte az író műveit. A
budai vár fehér asszonyára szeretne hasonlítani, esetleg Estellára, s több
ékszerrel és erkölccsel felszerelve csavarogni, nem Nyíregyházán, hanem a száz
év előtti Tabánban. Romantikus lélek ez a nő, de társadalmi szemlélete van,
mert hozzátette, hogy persze Krúdy nem csak az érzéki asszonyokról írt
remekműveket; szembenézett saját osztályával is, s a történelem segítségével le
is számolt vele. A Megyei Könyvtárból hordja a könyveket, ahol, szerinte
háromszor annyian olvasnák a népszerű írót, ha lenne elég könyve. De hát a
városban 87 könyvtár működik, ha egyszerre 50 könyvet vásárolnak, elvész a
polcokon! Máskülönben pedig a megye 15 százaléka rendszeres olvasó, s az ezer
lakosra jutó könyvek száma 600-nál is több.
Pintér
Béla építész baktat a templom felől. Átvág a téren, szinte beletapos a kikericsszínű
holdfénybe. Vele jártam végig tegnap a városrészt, amely 56 óta új színt ád Nyíregyházának. Végigmentünk az Arany János utcán,
bejártuk a Gyár utcát, a Bocskay utcát, együtt
csavarogtunk az Inczédy soron, hol már felsorakoztak
a modern lakóházak, hogy a holnap városába vigyék a ruháját kinőtt, öreg
Nyíregyházát. Ő mesélte, hogy 1956 előtt három új épülete volt a városnak, s az
a három is teljesen beleszürkült a százéves utcákba. Persze összekeverem kicsit
az arcokat. Lehet, hogy ez az építész nem járt velem sosem az új városrészben.
De valahol láttam. Határozottan emlékszem rá, a nevét is tudom. Talán a hatszáz
személyes új mozi tervét mutatta, amely 10 millió forint költséggel épül, vagy
az újjáépült színházat, mert ez is van már a városban. Egy orvos társaságában
találkoztunk. Tőle hallottam azt is, hogy 200 ezer cigány él az országban
kültelki telepeken. A többi már beolvadt a társadalomba. Van olyan megye, ahol
1941-ben a cigány népesség 2 százalékról 14 százalékra szaporodott 20 esztendő
alatt. Itt Szabolcs-Szatmárban talán még szaporábbak a nomád cigányok, s a
legtöbb analfabéta. Kényszeríteni sem lehet iskolába őket. Ő beszélt a megye
vándormunkásairól. Megdöbbentő számokat mondott arról, hány ezer ember jár
dolgozni a megyéből Pestre, a Dunántúlra s a környéki megyékbe, mert nehezen
települ a nyíri homokra az ipar. Kevés a gyár, a munkaalkalom a jonatán és
krumpli hazájában. Mindössze ötezer ember dolgozik az üzemekben, s akkor se
lesz a számuk sokkal több, ha termelni kezd az ország egyik legkorszerűbb
konzervgyára.
Egyetlen
pillantásra elém gyűlnek az arcuk, az utcák, falvak s jó szagot hoz a szellő a
szálló elé kanyarodott Trabanttal. Utasait az almatárolóban láttam. Ők indítják
hódító útjára a jonatánt, amely hazánk jó hírét viszi szét a világba. Évente
sok-sok ezer dollárt kapunk a termés egyharmadáért. Lám, nemcsak írófiáról,
jonatánjáról is híres Nyíregyháza. S ez mégiscsak több, elismerőbb, mint a
dzsentrik vadászata, a tiszaeszlári per, amely itt
folyt le az akkor 8 esztendős Krúdy idejében, Eötvös Károlv
védőbeszédje kíséretében.
De nagyon
felszínes lenne tájékozottságom, ha csupán az angyalarcú ismerősök tekintetének
özönéből vonnám le a következtetéseket a látottakról, s megfeledkeznék az öröm
mámorában arról, ami megyei utam során sokszor mellbe vágott a művelődési
házakban folytatott beszélgetések idején. Legalább 100 szakszervezeti népművelő
nyüzsög a megyében. De lehet, hogy sokkal több. Függetlenített, főhivatású,
tehát állami pénzen eltartott „kultúrosok’’ ők, hivatalos irányítók a
legtöbben. Rájuk bízták a felnőttek nevelését, irányítását s azt a nem
egyszerű, valódi műveltséget igénylő munkát, amely országos viszonylatban is
elhanyagolt. Az ő feladatuk, hogy megismertessék a sok helyütt még Bessenyei
babonás korát idéző, tudatlan, falusi emberekkel az irodalmat; pontosabban
fogalmazva: az írókat, költőket s könyveket. A megye művelődési osztályán
tevékenykedő, valóban rátermett emberek most próbálnak rendet teremteni köztük.
Az
angyalarcú ismerősök tömegéből hiányoztak ezek az arcok. Otthon maradtak, nem
jönnek elém. Félnek, szégyenkeznek, pedig nagyobb tömeget képviselnek új
ismerőseim körében. Akadt köztük olyan, aki sosem hallott Krúdyról. Olyannal is
beszélgettem az egyik faluban, aki Tömörkény Istvánt ma is élő kommunista írónak
hitte, s állította, hogy Szabó Pál írta a Noszty fiú
esete Tóth Marival című könyvet. Tehát a moziban is megbukott az
irodalomterjesztés. Másutt azt magyarázta egy népművelő, hogy náluk Juhász
Gyula tartott előadást, a szegedi költő.
Sokféle
arcot képzelek magam elé a feltört sötétségből, de ezek eltűnnek. Betódulnak a
művelődési házakba, hol elvétve valaki irodalmi előadást is tart. Ez is
előfordult mostanában, ilyen esettel is találkoztam, s hányszor fogalmaztam meg
már az iszonyatos tényeket, csak késik a rendelet, amely rendet teremthetne a
főként szakszervezeti népművelés sok helyütt elvetélt forradalmában.
Egyetlen
arcot határozottan felismerek az esti korzón hullámzó tömegben.
Egy falusi
tanító arcát.
Mintha ide
tekintene az ablakomba. Szikrázik az utca a holdfényben, s a neonsugár is
segít, hogy felismerjem. Vele ittam a novát, s mind a
ketten elterültünk, mint a letaglózott barmok, s azok a környéki kisiskolások,
akik már reggel részegen mennek az iskolába, s három, négy osztályt is
megismételnek, mert nem fog az agyuk. Rettentő dolgokat beszéltek náluk a nova
pusztító, butító hatásáról. Ez jutott eszembe, amint felismertem az arcát. De
most már nem bámultam tovább a semmibe. Elésiettem, s
összetalálkoztunk ismét.
– A
nyugtalan homokot meg az akácot hoztam – mondta.
Bementünk
a szálló éttermébe, s asztalt kerítettünk, bort, s folytattuk az előző napi
beszélgetést.
–
Kihelyeztetem magam onnét. Nem nekem való hely, nem bírom tovább. Mindenütt
nehézségekbe ütközöm. Nálunk csak novaszag meg
sötétség van, s ha sokáig ott maradok, hozzáhülyülök a faluhoz. Ha rámosolygok
egy valamire való nőre, a pletyka szájára vesz a falu, s a nőnek menekülni
kell, elüldözik, röhögnek rajta. Verje meg az isten!
Öntök a
poharába.
– Na, ehhez
mit szólsz? Olasz rizling, nem nova.
– Ezt
szerette Krúdy is. Mennyit ittak itt a Ferenc József-szakállas Kálnayval, Gaál Gyulával, a Nyíregyházára be-beruccanó
vidéki úri asszonyságokkal.
Tanító barátomnak
egyszerre elszállt a mérge, s csak olykor tört ki belőle az indulat.
– Legalább
ide helyeznének. Más a város. S látom, hogy lassacskán magára eszmél
Nyíregyháza. Többre vinném itt. Ismereteim gyarapíthatnám, szórakozhatnék. De
ott, abban a tetves faluban?
Csak egy
nagyon bizonytalan igennel nyugtázom, amit beszél. A fél lelkemmel igazat adok
neki, hiszen fiatal, megvannak az igényei. De mi lesz akkor a faluval, ha
minden értelmiségi ember otthagyja? Igyák tovább a novát
a gyerekek reggelire, és süllyedjenek mélyebbre, a műveletlenek neveljék
műveltségre a parasztokat? Keserű lett az olasz rizling a számban. Az övében
is!
A második
üveg bornál már nem firtattam ezt. Mindketten Krúdy szellemét idéztük
asztalunkhoz, mint a spiritiszták.
Most
győződtem meg arról, hogy világos fejű ember a tanító barátom, s úgy ismeri az
irodalmat, mint egy alaposan felkészült magyar tanár. Lehet, hogy ezért fáj
neki a falu. Jó hallgatni, amint rakja egymásra a szavakat s a nyírségi író
életéről, könyveiről beszél.
– Ebben a
városban keltették fel először érdeklődését a pletykák, kártyapartik
és a szépasszonyok, hogy prousti tárgyilagossággal megtudja és megírja, vajon
milyen nyakkendőt visel a lusta Gaál színész, s van-e zergetoll a nagykállói
asszony kalapján, ha bejön a városba a szeretőjéhez. Éles szemmel fürkészte az
élet legapróbb jelenségeit is. Azt mondják róla, hogy már kisdiák korában
kitűnő megfigyelő volt, szinte férfias komolysággal hatolt a felnőttek
gondolatvilágába. Itt járt gimnáziumba, és sose barátkozott társaival, inkább a
nehézsúlyú asszonyokkal pajzánkodott.
Vitatkozó
kedvemben vagyok, s ilyenkor szeretek ellentmondani akkor is, ha tudom, hogy
nincs igazam. Kiveszem a szájából a szót.
– De csak
a huligán uraságokat és asszonyságokat vette észre, nem látta elég élesen, hogy
a pusztuló úri társadalom helyén újfajta élet van születőben. Az olyan tiszta
művészettel megrajzolt szabolcsi világból hiányzik a teljesség, az egyetemes
társadalomábrázolás. Csak a különcöket látta. Hol van Krúdy műveiben a szabolcsi
grófi uradalmak zselléreinek az országot fellármázó halálos köhögése, a zsúfolt
cselédházakból kiszüremlő zokogása? Pedig Krúdy ezzel is találkozhatott volna
lépten-nyomon. Az éles kritika hiányát semmiképp sem pótolhatja a fanyar
bölcselet. Mindig elmenekült abból a világból, amelyet maga körül látott, amely
nemcsak osztályának a pusztulását, de a magyar nép megfojtását is jelentette.
Reménytelenül nyomasztó, örömtelen világ volt az övé. Minden sorából az
idegenül kódorgó lélek szomorúsága árad. Hőseit is csak osztálya társadalmából
vette, nem azt látta, amit Móricz. Pedig az ő osztályát már régen halálra
ítélte a történelem. Azok életét vetítette elénk, akiknek úri mivoltát csupán a
sovány agarak jelentették. Minden művét a világfájdalom hozza létre. Hideg és
rideg volt az élet körülölte, s ezt innét hozta Szabolcsból. Csak a halottai
voltak boldogok, mert azokat már kétméteres földtömeg választotta el ettől a
világtól. Alig voltak valódi társadalmi élményei, egy kicsit társadalmon kívüli
volt, mint különc hősei, akik az álmokban és kiagyalt csodákban hittek. Figurái
olyanok, mintha egy rég letűnt világból véletlenül maradtak volna itt az
emberek szégyenére. Nem is emberek ezek a hősök, hanem valamiféle holdkóros
lovagok, akik folyvást a hétköznapok mélyén szunnyadó titkok után kutatnak,
csodákkal akarják megszépíteni életüket.
Megint
iszunk. Szavainkat már a bor segíti fogalmazni, kicsit elgörbülnek,
pontatlanokká válnak a mondatokban.
Tanító
barátomat azonban nem bőszíti fel ez az ítélet. Mosolyogva böki felém a
szavakat, hogy folytassa védőbeszédjét.
–
Szabolcsban azért kék a szilva, mert verik, Krúdy azért nőtt naggyá, mivel
sokat szidalmazták. Ha ma olvassuk regényeit, vagy amiben sokkal kimagaslóbb,
novelláit, apró, lírai színezetű tárcáit, cikkeit, egy lélegzetű karcolatait,
úgy tűnik, mintha a messzi idők távlatából zengenének vissza a költő szavai.
Olyanok ezek a sorok, mint valami mellbe fojtott zokogás. Ezenkívül az én
fülembe beletép a bátor bírálat hangja, a fogyatkozó ezerholdas, kiskirályok, elveiéit
életű ficsurok, kallódó, aggszűz vénkisasszonyok
undorító életéről is. Ha őt olvasom, csupa kétségbeesett, nyomorult lelkű,
züllött földesurat látok magam előtt, halálra ítélt rémeket Szabolcs vezér
országában, a Nyírségben. De észreveszem az élet megsejtett szépségeit is
egy-egy felvillant lírai képben, az emlék vagy hasonlat fényében. Alakító
szelleme szakadatlanul csapongott a nyírségi, szepességi táj között.
Nálunk
született, ebből a városból indult, hogy pesti író lehessen. Úgy akart élni
itt, mint az Ezeregy éjszaka hőse, mit sem törődve többé a szülői házból hozott
nyomorító koloncokkal, a nemesi élet szűk korlátaival. Minden irányító parancs
elől kitért. Mikor nagynehezen elvégezte a
Nyíregyházán megkezdett középiskoláit, s apja ügyvédi pályára szánva a
cambridge-i egyetemre akarja küldeni, elmenekül innét, Ady példáját követve,
inkább a Debreceni Ellenőr meghívását fogadja el. Fölcsap újságírónak, hogy
megismerje a bohém életet. A vidéki, nyíri levegő már fojtó volt a nagyobb
lélegzethez. Adyval kötött barátsága után az Anyegint utánzó öltözködése mellé
most már csak a cirkuszi kötéltáncos kislány hiányzott, s hogy megtalálja azt a
világot, amelyről Nyíregyházán annyit álmodozott, s amely végül is Pest felé
vezetett. S Pesten nemcsak a bordélyházi mulatókban vert tanyát. Ott élt a
józsefvárosi kiskocsmák kocsisai, napszámosai, pincérei közölt. Tetszett neki a
biedermeier kispolgári levegőben megjelenő dámák közeledése is, hogy Szinbádnak szólítják, akárcsak itthon a nyíregyházi
gimnazisták.
Magyarázza
tovább Krúdyt. Behunyt szemmel hallgatom a 30 éve hazament Szinbád
életrajzát. Már csak szófoszlányokat tudok megjegyezni a tanító barátomból
kiömlő védőbeszédből. Ilyen emberek kellenének mindenüvé népművelőnek —
gondolom. Az irodalomtanításhoz a tárgyi ismereteken kívül szenvedélyes hit is
kell. Ilyen, mint az övé. Enélkül alig jutunk előbbre
a népművelésben.
Fölkísér a
szobámba, s mintha engem is meg akarna győzni, nem tudja abbahagyni Krúdyt
dicsőítő előadását.
– Krúdy
hagyatéka a legnagyobb irodalmi értékek közt is rangos helyet foglal el, mert
kialakult benne valamiféle mennyei szatíra, a szürrealizmus akkori divatos
finomságának olyan árnyalata, amely rávetődik mindenre, s mezítelenre
vetkőzteti az agonizáló társadalmat. Ady és Móricz mellett a nagy íróművésznek
kijáró tisztelet övezi a kortársak között. Vörös postakocsija bejárta az
országot, s Szinbád, a hajós kedves olvasmánya a mi
Magyarországunknak is. Nemcsak a polgárok olvassák, az egyszerű ember is bújja
könyveit már.
Nem volt
haladó? A proletárforradalom idején olyan bátor hangot használ a kor társadalmi
és erkölcsi élete felett, hogy a mai élő írók is megirigyelhetik bátorságát. A
letisztult impresszionista finomságok mellett is maró szatíra jellemzi akkori
írásait. Az álomlovagok helyét a kor korrupt svihákjai váltják fel. Ismered a
Szervusz kegyelmes uram című könyvét? Ki akarja röpíteni a bűzös hullákat a
19-cel beözönlő friss levegőből.
Némelykor
már nem is vitatkozom, hiszen igaza van még akkor is, ha helyet adok annak az
erősebb kritikai megállapításnak, amely szerint a nyírségi nemes író
forradalomban vállalt szerepe nem volt több a lelkendezésnél, s emberi
magatartása, a társadalmi közösséggel fennálló viszonya alkalmatlanná tette őt
arra, hogy forró szenvedéllyel tudjon beszélni, s őszinte hittel tudja hinni,
látni is azt, ami a „túlsó parton” van.
Vissza is
vágok neki, de csak azért, hogy tovább védje földijét. Minden szavát jóleső
érzéssel hallgatom, hiszen Krúdyt legalább úgy szeretem, mint ő, s én is tűzbe
mennék érte, ha valaki bántaná. Pedig nekem Móricz az eszményképem.
– Nincs
még egy magyar író irodalmunkban, aki annyi könyvet írt volna a semmiről, mint
ő. A Boldogult úrfi koromban című műve nem egyéb, mint egy álló napig tartó
evés története.
– Igaz, hogy
ő csak az innenső part világát látta s tárta elénk, de innét azokat a hölgyeket
és urakat varázsolta közelünkbe, akikről kiderült a szépen cizellált szavak
mögül, hogy hitványak és erkölcstelenek. Behatolt a lelkük mélyébe, és megleste
- hogyan imádkoznak az isten házában, s miként cselekszenek, amikor azt hiszik,
hogy senki se látja őket. Regényeinek és novelláinak feltűnő pozitívuma, hogy
Krúdy bebizonyítja a talaját és minden vagyonát elvesztett középosztály
züllöttségét, és kimondja, hogy nem alkalmas már semmire, örökre elveszett a
nemzet életéből.
Ady
Endrének hiszek, a csalhatatlan költőnek, aki azt mondta és írta róla, hogy
Krúdy édes szerencsénkre nem azt írta, amit regénye bejelentőjében felsorolva
ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalait. De
könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, fölséges vallomás
arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát.
Szinbáddal, Adyval alszunk el, s álmunkban is vitatkozunk, de most már azon,
hogy hány százezres példányban kellene kiadni újból könyveit.
Reggel az
elfelejtett mondattöredékek elevenedtek újjá, s amit az íróval kapcsolatban
alig tárgyaltunk, hogy olvasni és olvastatni kell, ne lepje por a könyvtárakban
ott sem. ahol nem törődtek vele eddig.
– Minálunk,
itt a homokban nem nő a műveltség iránti igény, nem terjed az olvasási éhség
olyan hirtelenséggel, mint az akác, amelyet nagyon ritkán megöntöz az eső.
Nincs nagy szerencsénk a helyi hagyományok őrzésével. Bessenyei György földi
maradványát is idehozták, s kiderült, hogy egy kondás csontját temették el a
sírba. A 65 éves Bessenyei-szoborral is ilyesmi baj történt. A művész egy
Barabás-képről mintázta, s rosszul, mert a szobor alakja nem más. mint Czirják
Mihály testőr. Semmi köze Bessenyeihez a szobornak. A város egyetlen írófia se
ott született, ahová 1949-ben elhelyezték az emléktáblát. Hiába lessük, hogy sírbaszáll a maradiság, lassan viszik a temetőbe, mintha
valaki itt akarná még tartani, lassítják az útját. Pedig vállunkon a kapa, hogy
végleg eltemessük, s a megyei vezetők között egyre több a kezdeményező,
alkalmas, művelt ember. Ez a jövő alapja Nyíregyházának!
A
mondatokat józanság sugallja tanító barátomba.
Aztán
elválunk. Ő a megyei tanács oktatási osztályára igyekezik, én a nyíregyházi
rádió épülete előtt állok meg. A stúdióból irodalmi műsort sugároznak. Talán
éppen Krúdyról. Százezrek hallgathatják akaratlanul is a megyében. Művelődni
itt is kell, s egyszer csak megnő a kultúra iránti igény a maradiakban is, mint
az akác a homokban. Elolvasom a ház falára helyezeti emléktáblát. Ez az épület
már akkor jelezte a reményt, midőn hajlékot adott annak az édesanyának, aki a
közelben, szerelmes tücskök ciripelése közben hozta világra Krúdy Gyulát. S
hozzágondolom a levegőben megdermedt szavakat, amelyek kőbe vésve jelzik - Az
Otthon Kör lakója volt Pesten élete végéig. Fiatal tehetségét felkínálva a
királykoronázásról is írt. Nemesi okleveléről elismeréssel beszéltek az úri
szalonokban, s nagyapját emlegették, aki napjában 40 szivart szívott, s „csak”
100 esztendeig élt. De ő magyar író volt, s otthontalan maradt saját hazájában.
Annyira otthontalan, hogy végső napjaiban még a villanyfényt is kikapcsolták a
lakásában, s halálos ágyához kilakoltatási végzést hoztak, mert nem tudott
fizetni.
Fiatal nyíregyházi
írók sietnek kifele a rádió kapuján. Talán már megszülettek az új
Krúdy-palánták, akik a megvalósult álmokat megírhatják. A Galambos Lajosok, a
Váci Mihályok, Sipkay Barnák vagy az a tanyasi
parasztgyerek, aki most iparkodik a gimnázium első osztályába. Már
kirajzolódnak a jelek a nyírségi porban.
(Mátyás Ferenc: Költők és
parasztok. Bp. 1964, Magvető. 243-263. p.)