Mérei Ferenc - Azonosítás és szerepcsere az Arabs szürkében

MÉREI FERENC

AZONOSÍTÁS ÉS SZEREPCSERE AZ ARABS SZÜRKÉBEN

(IMPLIKÁLT PSZICHOLÓGIAI MECHANIZMUSOK AZ IRODALMI MŰBEN)

Minden irodalmi mű magába foglal csupán elemzéssel kibontható lappangó rétegeket. Leginkább érzékenyek vagyunk a műben rejlő értékrendszerre, a helyzetábrázolásokból és a cselekvés körülményeiből kibontható szocio-ökonómiai támpontokra, egyszóval az implikált társadalmi szemléletre.

Kevésbé vagyunk érzékenyek a lappangó pszichológiai rétegre: a lelki mechanizmusokra, amelyeket az emberábrázolás foglal magába, és amelyek lélektani másodjelentésként feszítik a mondanivalót. Kibontásuk azt a gondolatot feltételezi hogy minden mű egyszeri, önmagában való világ. A kifejthető lélektani összefüggés, csupán a műben körvonalazott társas-közösségi helyzetben, s csak a lélektani értelmezés sajátos valószínűségének a szintjén érvényes. Következtetései még azokra a történelmi körülményekre – az író életrajzára, az ábrázolt korra, a feldolgozott eseményekre – sem terjeszthetők ki, amelyeket az értelmezésben felhasználtunk.

A pszichológiai elemzés nem meghatározott kategória-rendszer mércéjén próbálja megmérni a művet, hanem arra törekszik, hogy nagyjából ellentmondásmentes pszichológiai történés rendszerébe foglalja a mű életterében lejátszódó eseményeket. A célt kifejteni azt az emberismereti tájékozódási rendszert, amelyben az író meghatározza az alakjait; felvázolni azt a lélektani hálózatot, amelyben a hősök döntései, tettei érthetővé válnak.

Lehet, hogy az így felhasznált ismeretanyagot az író szakszerűen tanulta meg, mint Kosztolányi, József Attila, Thomas Mann a mélylélektan fogalomrendszerét. Lehet, hogy általános műveltségének a segítségével szűrte ki saját emberismereti tapasztalatából, mint Déry a Jókedv és buzgalom gyermekpszichológiáját. De nem ritka a tapasztalatok közvetlen, elsődleges átfordítása sem: az élményszintű emberismeret, amelyben az irodalmi ábrázolás előtte jár a tudományos megfogalmazásnak, mint az érzelmi színképek elemzése Stendhal regényeiben, vagy a tudatelőttes műveleteinek ábrázolása a Karinthy-novellák belső monológjaiban.

A lélektan mai nyelvén megfogalmazva az implikált mechanizmusok elemzése azt vizsgálja, hogy milyen fogalomrendszerben olvashatók le az elemzett miiben a hősök motivációi, viselkedésük meghatározói.

A hagyományos értelmezés szívesen szubsztancionalizálta az indítékokat. Hajlott arra, hogy a cselekvések sokszálú hátterét egyetlen tulajdonságban foglalja össze, s a különféle helyzetekre, feszültségekre visszavezethető determinánsokat karaktervonássá sűrítse. Megelégedett azzal, hogy a cselekvés heterogén színképéből egyetlen mozzanatot emeljen ki, s ezt mint személyiségjegyet – mint féltékenységet, nagyravágyást, szerelmi szenvedélyt – akár a szörnyszerűségig nagyítsa fel. Márpedig a dinamikus lélektan éppen azt tárta fel, hogy ezek a megnyilvánulások nem homogének, sokféle indulati forrásból táplálkoznak, s az implikált pszichológiai mechanizmusok elemzése elsősorban arra törekszik, hogy ezeknek az összetett megnyilvánulásoknak az emocionális színképét fejtse ki az irodalmi ábrázolásból.

Jellegzetes, elkülöníthető feszültségforrás lehet a cselekvés színképében a frusztráció, az a kínos érzés, amelyet a szándék és a cselekvés, a szükséglet és a kielégülés közé ékelődött akadály kelt bennünk; az ambivalencia: vonzásnak és taszításnak, vágynak és viszolygásnak, szeretetnek és gyűlöletnek az egyidejű jelenléte úgy, hogy a viszonyulás ellentétes előjelű irányulásai váltakoznak a tudatban. S éppen így elkülöníthető a szükséglet és a felszólító' jelleg viselkedésmeghatározó feszültségének számos megnyilvánulása: a pótcselekvés élménye, mint a helyettesítő kielégülésnek a csillapító, mégis nyugtalanító' kísérője, vagy a telítődés a kielégüléstől a csömörig terjedő minden változatában .

S különösképpen sokat ígérő az irodalmi ábrázolás lélektani értelmezésében azoknak a mechanizmusoknak az elemzése, amelyekben ezek a feszültségek feloldódnak vagy kirobbannak. Egy embert, s így egy irodalmi mű hősét is minden típusba sorolásnál jobban jellemez az, ahogyan a feszültségeit szabályozza: megszelídíti, féken tartja, feldolgozza, érvényesíti. Ahogyan például a frusztrációs élmény kínos feszültségét regresszióval, az ambivalenciát azonosítással vezeti el, ahogyan a létbizonytalanság állapotában személyisége beszűkül, koartálódik, ahogyan diszkriminációs élményét kompenzációban dolgozza fel, vagy esetleg csak olyan kezdetleges elhárításra képes, amilyen a projekció, a nyugtalanító' indulat rávetítése a külvilágra.

Ennek a lélektani implikációnak a kifejtésével az irodalmi miinek egy további önálló rétegét bonthatjuk ki, gazdagabbá tehetjük a mű megértését anélkül, hogy az értékelés igényével lépnénk fel.

A négy novellában a pszichológiai mechanizmusok rétege nem egyformán hangsúlyos.

A Kosztolányi-novellában jóval kevesebbet nyújt a mű megértéséhez, mint a históriai vagy a lappangó filozófiai réteg kifejtése. A mindenhatóság kóros igényének az elemzése, az istenség doxazmája, s ennek próbatételeként a halálos játék az összeesküvőkkel, pszichológiai megvilágításban hozzájárulhat a jobb megértéshez. De hiába mutatnánk ki a valóságérzék csökkenésének, a téveszmék alakulásának folyamatát, ez csupán az ábrázolás pszichopatológiai hiteléről vallana, a mondanivalónak csupán egy harmadrendű elemét tárná fel, és semmit sem adna az elsődleges filozófiai és irodalomtörténeti réteg elemzéséhez.

A Móricz-novellában kibontható lenne ugyan a személyiség koartációjának a mechanizmusa. De ennek támpontjai halványak, az elemzés önkényesnek hatna. Még inkább így van ez a Nagy Lajos-novellában, amelyben ha rábukkanunk is olyan pszichológiai mechanizmusok jelzésére, amilyen az elsődlegesen társadalmi hátterű bizonytalanságnak és félelemnek a rávetítése a külvilágra – ezeknek elemzése csupán epizód-értékű lenne és valójában semmit se adna a mondanivalóhoz . A Krúdy-novellában viszont, látni fogjuk, a lélektani motiváció a mű kitüntetett rétege. Kibontása sokat ad a történés hátterének jobb megértéséhez.

A négy novellának ez az összehasonlítása itt arra utal, hogy ha az irodalmi műveket sorrendbe rakjuk a rétegek kitüntetett jellege szerint, kiderül – jóllehet ez a megállapítás közhely – hogy a pszichológiai réteg hangsúlya egy műben fordított arányban van a szocio-ökonómiai és históriai hangsúllyal. Ezzel nem a két réteg vagy- vagy jellegére célzok, hanem inkább a megközelíthetőségnek a sorrendjére. A Krúdy-novella világában valószínűleg otthonosabban mozgunk, ha a pszichológiai elemzés oldaláról közelítjük meg. A társadalmi mondanivaló is tisztábban bontakozhat ki ezen a fonalon. Ezt is a lélektani folyamat hordozza. A Móricz-novellában ez szinte fordítva van. A novella magja elsősorban társadalmi modell (amely viszonylag alacsony tudatszinten valósulhat meg); a cselekmény lélektani háttere is csupán a konkrét társadalmi-történeti-közműveltségi körülmények kibontásával közelíthető meg. A Krúdy-novella magja ezzel szemben pszichológiai modell, amely sokféle társadalmi-történelmi körülmény- együttesben valósulhat meg, feltétele csupán a kiegyenlíthetetlen státusz-különbség, s így a társadalmi mondanivaló is inkább a szerep és a szerepcsere lélektani folyamata révén domborodik ki.

Ezért is választottam az implikált pszichológiai mechanizmus kifejtésének példájaként a Krúdy-novella elemzését.

A jól kirajzolódó pszichológiai réteget szigorúan zárt helyzeti és cselekvési egységből bonthatjuk ki. Az előkelő ezredes arra készül, hogy párbajban megöljön egy újságírót. A párbaj előtt, a novella egy-két órája alatt ellenfelének feltételezett és lenézett életterében bolyong. Megsajnálja ellenfelét, mégis elhatározza, hogy agyonlövi. Az epilógusból tudjuk meg, hogy a párbaj porondján az ezredes maradt holtan.

A pszichológiai történés, amely a novella helyzeti és cselekvési burka mögött rejlik: az azonosítás. Az ezredes néhány óra alatt ki akarja próbálni ellenfelének számára ismeretlen, már csak ezért is vonzó életmódját, realizálni igyekszik elképzelt szokásait, sőt szeretné eljátszani feltételezett tulajdonságait.

Az azonosítás gasztronómiai fonalon halad. A minta, amellyel azonosítja magát, ételekre, italokra, ízekre bontva jelenik meg. Az empátiás feszültség, a beleélés folyamatának utánzásos-cselekvéses egységei az evés-ivás-ízlelés körébe tartóznák. Tudjuk, az ezredes a Kaszinóban étkezik, osztrigát, rákot, angolnát eszik, francia pezsgőt iszik, előkelő pincérhad szolgálja ki. Az ellenfél, a „kófic tintafaló” olcsó kocsmában étkezik, tepertőt, retket, hagymát eszik, azt is a tíz körmével; olcsó bort és kocsispálinkát iszik, és valami csaposlegény szolgálja ki.

A két főszereplő roppant státusz-különbsége étkezési szokásokban rajzolódik ki. Az ezredes empátiával, utánzással, azonosítással, néhány óra alatt megjárja a státusz-különbség útját. Az Arabs szürke ingujjas csaposlegénye rakja elé a fröccsöt; tíz ujjával szedegeti a tepertőt, a retket, a hagymát.

Az azonosítás sikerül. Nemcsak utánozza ellenfelét, akinek életterében bolyong, hanem azonosul is vele. Nemcsak kipróbálja a szokásait, hanem rááll az érzelmi hullámhosszra. Emocionális hasonulásának a mutatója: a lenézett életforma örömeinek örömként való ízlelése. Ízlett neki az állott sör, amit azért iszik, mert azt hiszi, hogy ilyet iszik az ellenfele is. ízlik neki a kissé megkozmásodott pörkölt maradék, a szalámicsutka benne a spárgával. Ételek, amelyeket ma már lenéz, jóllehet fiatalkorában rájuk fanyalodott, sőt élvezte is őket. Tudja, hogy ilyen maradékokat egy vendégnek már oda sem adna a kocsmárosné, s ő mégis ezekre vágyik. „Kipróbálom” – gondolja, s valójában egyre jobban ízlenek, egyre több örömet szereznek.

Az ezredes tudja, hogy „leereszkedik”; tudja, hogy valójában elzüllik: minden ilyen maradék étellel, minden ilyen állott és kozmás ízzel lefelé csúszik egy másik élet pogányabb örömei felé.

Az azonosulást az örömök sora jelzi. Az azonosuló értékrendjéhez viszonyítva lefelé: az alantasabb létforma örömei felé.

Jules Laforgue vezette be az irodalmi ábrázolásba a „nostalgie de la boue” fogalmát. Azóta tágabb értelmet kapott, és az elzüllés vágyát mint pszichológiai történést, az alantas élet örömei iránt érzett nosztalgiát jelöli.

(Nem objektív viszonyításról van szó. Az Arabs szürke örömei társadalmi-erkölcsi mércével mérve nyilván nem alantasabbak a Kaszinó örömforrásainál, sőt amint ezt Rezeda Kázmér bolyongásaiból és Madame Louise estélyéből tudjuk, magasabb szinten vannak. De a „nostalgie de la boue” éppen azért, mert nosztalgia – szubjektív értékrendnek felel meg.)

Az ezredes züllési vágya egy gátlástalanabb élet örömeire irányult, jóllehet a gátlástalanságot itt a retek, a hagyma, a maradékok, a kozmás étel jelenti.

Minthogy az azonosulást ebben a történésben az alantasabb létformában kapott örömök mutatják meg, egy analógia kínálkozik.

Gregor Samsa, Kafka Átváltozás című novellájának a hőse óriási bogárrá változik. Bogárként mászkál a falakon és a mennyezeten. Rövid idő alatt eljut oda, hogy függni a mennyezeten, bogármódra himbálózni a mennyezethez tapadt lábain – ez szórakozást, örömöt, boldogságot jelent neki. Átváltozását ez tette teljessé. A bogár test kiegészül a bogár örömökkel.

Hogyan bontakoznak ki a bogár örömök az Arabs szürkében?

Amikor az azonosuláshoz vezető mintakövetés elkezdődik, az ezredes még azt hiszi, hogy kalandról és vezeklésről van szó: „...most halála küszöbén leereszkedem hozzá, megbékülök vele, vezeklek vele együtt, habár én igazán ártatlan vagyok...” (296.)* Meg akar ölni egy embert, s ezért a gyilkosságért előre vezekel azzal, hogy néhány óráig az áldozat életét éli: „jószívűségében odáig akart leereszkedni, hogy pusztán gavallériából szegényes életmódját akarta utánozni.” (298.) Csakhogy az utánzást egyre inkább empátia kíséri, egyre nyilvánvalóbb az érzelmi ráhangolódás; míg végül a teljes azonosulás a kozmás maradékon, az állott sörön érzett örömökben nyilatkozik meg. Az ezredes álruhájával csak elkezdte a státusz-változtatást, mint ahogyan Samsa is a kitinpáncéllal csupán elkezdte a bogár létet. Az átváltozás a „bogár örömök” átélésével fejeződött be – Gregor esetében a mennyezeten való függő lebegés örömével, az ezredes esetében a kófic lenézett ételeinek az örömével.

Ez a leereszkedő azonosítás, ez a „nostalgie de la boue” folyamat az Arabs szürkében valójában egy szerepcsere kezdete. Az ezredes felméri az újságíró státuszát, és a státuszhoz tapadó feltételezett szokásokkal realizálja a szerepet. A Kaszinó-tag szerepét cseréli fel az éhenkórász szerepével játékból-vezeklésből, végül a bogár-örömökkel megerősítve emocionálisan is: „...az ezredes mindenben hasonlatos akart lenni nyomorult ellenfeléhez...” (298.)

S ekkor a pszichológiai történés nagy fordulataként betoppan egy „bolondos külsejű... nyavalyás, beszámíthatatlan fiatalember”. Az ezredes kitalálja, hogy ez az ő ellenfele, a halálraítélt. Megérzi az empátiának a veszélyét, hiszen ez a fiatalember már öltözetével is mintha „biztos célpontnak állna ki pisztolya elébe” (304.), de nem tudja fékezni magát az azonosítás folyamatában: még mindig az újságíró életét éli, az általa választott kocsispálinkát issza.

De már csak egy negyedóra választja el a párbaj időpontjától s így a realitás figyelmezteti arra, hogy a szerepcsere élet és halál kérdése. A valóság veszélyjelzése elindítja benne azt az igényt, hogy visszakapja saját szerepét, megszüntesse a szerepcserét, ismét a párbaj biztos győztese legyen, a Kaszinó-tag, a legjobb céllövő: „Nem, most már semmi körülmények között se akart hasonlítani ahhoz a kófic emberhez, miután azt látni vélte.” (306.)

A szerep visszavétele úgy történne – „komolyan és ünnepélyesen” – hogy az ezredes rágyújt egy havanna szivarra. Eddig órákon át olyan ételeket és italokat fogyasztott, amelyek még az Arabs szürkében is maradéknak számítanak; most viszont olyan szivarra gyújt rá, amilyenre „az Arabs szürke fennállása óta nem gyújtottak rá ebben a helyiségben”. (306.) A szivarral kilép a szerepcsere révén szerzett, játékosan felvett státuszból, és eredeti elcserélt státuszának megfelelő gesztushoz folyamodik. Így véli visszaszerezni elcserélt státuszát, amellyel együtt jár a halálosnak ígérkező párbajban való győzelem is. A szivar füstjével el akarja fújni azt, hogy leereszkedett egy másik szerephez, az eleve vesztes státuszához.

Ez a jelenet a meg-nem-történtté-tevés pszichológiai mechanizmusát foglalja magában. Főként gyerekeknél megfigyelhető mechanizmus ez: egy gesztus mágikus erejével eltörölni egy előző cselekvést, megkönnyebbülni egy feszültségtől úgy, hogy a változást retroaktív érvénnyel egy gesztushoz kötöm. Az ezredes egy ilyen alacsony szintű pszichológiai mechanizmusnak számító mágikus gesztussal – a rágyújtással, a füstgomoly pöffentésével – akarja visszafordítani azt, ami ezen a délutánon az Arabs szürkében történt: „Mily balga volt, hogy csak egy délutánra is el akarta felejteni rangját, társadalmi állását... (306.) A havanna szivar aranypiros papírszalagjával akarja meg-nem-történtté tenni azt, hogy a töpörtőnek, a reteknek, a kocsispálinkának az örömével kockára tette a győztes szerepét: „Hátrább az agarakkal annak, aki az életét félti: pöffentette az első füstgomoly, amelyet az ezredes szétfújt maga körül, mintha mindent el akarna egyszerre fújni, ami ezen a délutánon történt vele.” (306.)

De úgy látszik a szerepcsere irreverzibilis volt: az ezredes az állott sörrel és a kocsispálinkával megitta, a töpörtővel megette, ahogyan a mélylélektanban mondják, „bekebelezte” a kóficnak a szerepét – annak a szerepét, akinek a párbajban meg kell halnia: „...a kocsispálinka kissé elkábította. De hát megitta a nyavalyás tintafaló helyett.” (305.)

„Az utolsó szivar” – amelyet az utolsó vacsora szimbólumaként is értelmezhetnénk – pszichológiai történésében az átváltozások ősi modellje új megfogalmazásban, lélektani folyamatra bontva. Az a mesei történés, hogy valaki varázslattal átváltozik, de nem képes visszaváltozni. Talán elfelejtette a varázsszót, talán nincs a közelben rózsalevél, mint Lucius átváltozásának a történetében, s így egy lényétől idegen formában sodródik végzete felé.

A folyamat itt hosszabb, mert nem mesei, hanem pszichológiai eszközökkel van rögzítve:

az átváltozást a szerepcsere helyettesíti;

a varázslatnak az azonosulás felel meg;

a létforma, amivé a varázslat révén átváltozik a hős – a vesztesnek, a halálraítéltnek a helyzete;

az átváltozás kockázatát az Aranyszamárban az erotika, a Krúdy novellában a „nostalgie de la boue” fogadtatja el;

a visszaváltozás lehetőségét a meg-nem-történtté-tevés mechanizmusa képviseli;

a visszaváltozás varázsigéje vagy rózsalevele a havanna szivar aranypiros papírszalagja;

a végzetes irreverzibilitásnak felel meg a szerepcsere végigjátszása a halálig.

Hogy a meg-nem-történtté-tevés, a visszaváltozás nem sikerült, erre csak pszichológiai felelet van: s ez az érzelmi ráhangolódás. Amikor az ezredes elkezdi a mintakövetést, a kíváncsiság és a másik életének az egzotikuma vezérli, majd ehhez tapad inkább a kíváncsiság racionalizálásaként a vezeklés gondolata. S a mintakövetés egyre inkább érzelmi színezetet kap. Az ezredes megszánja az újságírót, aki rokonszenves lesz neki, olyannyira, hogy szívesen látta volna akár vendégül is. Végül, amikor meglátja, hangsúlyozott vonzódást érez iránta. Mintha filiatiós azonosítás játszódna le: a fiatalhoz mint gyermekhez való hasonulás – az érzelmi megszállás veszélyes útja, az érettkor egyik drámája. Érzelmi szálakon át válik a kötődés olyan erőssé, hogy a szerepcsere az örömök átvételével végbemegy, és ezt az emocionális áthangolódást az ezredes nem képes elfújni a szivarfüsttel sem.

A novella tehát pszichológiai történést mond el: a „nostalgie de la boue” feszültségével vezérelt azonosítási sort. Ennek eredménye a szerepcsere, amelyet nem sikerül a realitás érdekében meg-nem-történtté tenni.

Az irreverzibilis, s így végzetes azonosításos szerepcsere egy mesei modell pszichológiai megfogalmazása: a varázslattal történő átváltozásból nem sikerül visszaváltozni, mert a varázsige – a kaszinói havanna szivar – közben hatását vesztette.

Az implikált pszichológiai mechanizmusok rendszere ebben a novellában nem más, mintegy olyan történésnek a kifejtése a lélektani realizmus szintjén, amelyet a motivációnak egy más igényszintjén csodával, varázslattal, abszurd fordulattal próbálhattak valószínűvé tenni.

Könnyen lehet, hogy a lélektani mechanizmusok rétegének a kibontása arra a következtetésre fog vezetni, hogy a történés pszichológiai ábrázolása nem a mondanivaló tartalmát érinti, hanem a kor ábrázolási és érvényességi igényszintjének felel meg.

Az elemzés, amelyet megkíséreltünk, nem a hagyományos pszichoanalitikus irodalmi értelmezés módszerét követi. Nem keresi a megértés kulcsát az író gyermekkori élményeiben; nem próbálkozik azzal, hogy a pszichológiai történést jelképelemzéssel bontsa ki. A „nostalgie de la boue” feszültségét és a „bogár örömöt” mint az átváltozás jelzését nem a szalámicsutkából vagy a pörkölt-maradékból mint a lealacsonyodás szimbólumaiból hámozza ki, hanem a szöveg konkrét utalásaiból vezeti le. Az ezredes érzi, hogy amit tesz, az társadalmi helyzetéhez viszonyítva szégyenletes: „Ezt az órát úgy sem mondja el soha senkinek, azért bizonyos habozás után, körültekingetés, gyanakodások után, végül csak elszánta magát...” (287.) Tudja, hogy az Arabs szürkében egy alacsonyabb státuszba lép át, s ez számára a züllés folyamata: „...csak az első lépést kell megtenni e züllés útján, a második lépés már természetszerűleg következik.” (288.) „Úgy látszik, mindenáron el akart zülleni...” (295.) S éppen így tudja az ezredes azt is, hogy szokatlan, alkalomszerű étkezési módjával szerepcserét hajt végre: „...de ma ilyen fura gusztusom van, hogy olyan ételeket egyek, mint amilyen ételekkel valahol, valamerre, valaki táplálkozni szokott, hogy annak az embernek a helyébe képzeljem magamat. Igen olyan akarok lenni, mint egy nyavalyás kófic...”(95.)

A lélektani folyamat rekonstrukciója tehát a szöveg konkrét, filológiailag megragadható elemeinek az értelmezésével készül. Mintha egy személyiségképből azt próbálnánk meghatározni, hogy milyen lélektani fogalomrendszerben értelmezte a pszichológus azokat a tapasztalatokat, amelyekből a jellemrajzot kimunkálta.

Bizonyos, hogy az ilyen értelmezésben sok az esetlegesség, könnyen sodor bennünket a pszichológiailag rikító, a mondanivaló szempontjából mégis véletlenszerű részletek felnagyításához. Ettől a veszélytől csak az védheti meg az elemzőt, ha nem feledkezik meg arról, hogy a pszichológiai értelmezés történeti rekonstrukció, s minden megállapítása csak az író és a kortörténetének a hátterében nyer értelmet. Az implikált lélektani mechanizmusok kifejtésével akkor hatolhatunk be mélyebben a mű értelmébe, ha a pszichológiai értelmezés utalás – anyaga összeegyeztethető a történeti értelmezéssel.