Méreiné Juhász Margit:
Szindbád elindul
Ha a fiatal Krúdy az Epres-kert felöl érkezett a vármegyeháza
elé, mindig meghatotta ennek a finom, Grassalkovich-típusú
barokk épületnek a szépsége, nyugalma.
Szindbád! Szindbád! – kiáltozták
feléje a fiúk a tér nyírott orgonasövényei mögött rejtőzködő pádról. Mert
Szindbádnak nevezték őt, amióta az Ezeregyéjszaka meséitől napokon át
mámorosán a különös hajósról beszélt.
Mindig kissé idegenül lépett közéjük, mindig kissé magános
maradt köztük.
– Mi van a riporterségünkkel? – kérdezte
Géczy sürgetve.
– Megterveztem a sajtóiroda pecsétjét,
barátom – mondta Szlabóczky kissé nagyképűen.
– Várjatok! – mondta Krúdy –, mutatok
valamit.
Kigombolta kabátját és belső zsebéből kiemelt egy papírlapot.
Pesti újságtól jött. Értesítik Krúdy Gyula urat, hogy a beküldött hír megfelel,
és ha ilyenféle tudósításokat a sajtóiroda hétről hétre rendszeresen küld,
minden riportért 5 krajcárt fizetnek.
– Vivát! – kiáltott Krecsák
–, hátha még igazat írtunk volna!
– Hallgass! – förmedt rá Géczy. Kabalának
kellett ez a hír!
A fiatal Krúdy a lényegre tért.
– Ti szállítjátok a híranyagot, én
kedvem szerint megírom, ezért mint főszerkesztő kapok három krajcárt, a kettőn ti osztoztok.
Az izgalom a Főtér felé sodorta őket. A tőzsde sarkán Szlabóczky zavart köhécselések közben a nyakkendőjét kezdé igazgatni.
– A Zathureczky
kisasszonyok – súgta Géczy, és hirtelen ő is ütött egyet tubákszínű kabátja
elején.
A kislányok kótafüzetekkel most
fordultak be a Tokaji út felé. A fiúk egyszerre emelték le a kalapjukat, és
akkorát köszöntek, hogy a trafikban lézengő Kálnay
László, az öreg író, a Nyírség legnagyobb borszakértője kikukkantott a trabukók világából.
Szlabóczkynak
és Géczynek egyszerre halaszthatatlan tennivalója akadt a Tokaji úton. Krecsákot is magukkal sodorták. A Krúdy-fiú hát egyedül
maradt vén cimborájával.
A Bundi-kocsmában új bort mérnek
– súgta oda az öreg kísértő Krúdynak, amíg a téren átvágtak a lutheránus templom irányában. A fiú szeme megvillant,
aztán a pillák leereszkedtek.
– Apám este megjött Kisvárdáról.
– Gerzsabek is
ott iszik, a temetési szolga, a kanári tenyésztő öregecske is ott lesz
galambszín felöltőjében, valamint Szellő, a púpos tamburás.
A Krúdy fiú arca belesápadt a vágyba.
– Várjon éjfél előtt a kerítésnél.
– A vén tekergő Dálnoky
Gyula megígérte, hogy ma este előadja Hamlet monológját. Az volt a
jutalomjátéka – mondta Kálnay búcsúzóul és ellépdelt
a káposztapiac irányában, a Zöldfa felé, megnézni a friss csapolást.
Már Vergilius Aeneisét lapozgatta a diák, amikor a nagyapa
haragtól vörös arccal nyitott be a tanulószobába.
– Pernahajder! Mit csináltál velem! Belegázolsz a becsületembe!
Soha semmiféle famíliám nem volt firkász! Ezzel vártak, amikor az Újszőlőből
hazaértem, ni!
És egy levelet dobott a fiú elé. A Debreceni Ellenőr szerkesztője,
Gáspár Imre írta. Örömmel üdvözli az öreget, régi barátját a lap szépírói
sorában és szívesen látja további írásait is.
– Érted? – tajtékzott az öreg – azt
hiszi, hogy vénségemre megkergültem és szűzleányokat kergetek a Bújtoson, meg múzsát fogdosok a Népkert promenádján.
Az asztalra csapta az Ellenőr tisztelet példányként érkezett
számait.
– De nagyapám! A maga neve alatt Krúdy
Kálmánról is írtam, a Bach huszárok réméről, az ipolysági
úri haramiáról. Azt se javallja, nagyapám?
– Az más – mondta az öreg, de nem
magyarázkodott bővebben, csak kifordult és dörögve csapta be az ajtót.
*
A nagyreményű riporterek ingatag csónakja elindult. Ebben
az időben mind gyakrabban történt, hogy a nyírségi jó urak a pesti lapok
vidéki híreit böngészve nagy fejcsóválások közepette dörmögték:
– Ej-ej, mi minden
történik ebben a vármegyében, amiről az ember hírt se hall. Hát Pestről kell
ezt nekünk megtudni?
Kiáradt a Tisza. Elöntötte a rakamazi
határt, és végig a tiszaháti mély területet. A szeszélyes víz ezt máskor is
megtette. A Rétköz »püfő« földjei csak úgy neveltek
szép káposztatermést, ha a Tisza kisétált és jól leiszapolta ezt a koromszerű,
könnyű talajt.
A nagytekintetű tanári testület egy napon azt tapasztalta,
hogy a Krúdy-csemete meg három cimborája hiányzik az iskolából. A hiányzás
másnap és a következő napokon is fennállott. Porubszky
tanár úr e miatt meglátogatta a Krúdy-szülők Kállói utcai otthonát, ahol Krúdyné ifjasszonyt nagy gondban
és aggodalomban találta.
– Jaj, lelkem, professzor uram, éppen az
a baj, hogy mi sem tudunk a fiúról. Az uram már el is indult a keresésére.
Porubszky
elsápadt a hírre:
– De hát hova lettek, mi lehet velük,
hogy vesztek el, nemzetes asszonyom?
Krúdy Gyula anyja drámai mozdulattal kapott kebléhez –
szerette ezeket a nagy jeleneteket –, és egy levelet ragadott ki szíve felől.
– Ennyi maradt az én drága fiam után – mondta,
és zokogás rázta egész testében.
Porubszky
tanár úr mohón kapott a levélhez, amely még langyos volt az asszony melegétől. Gyorsan futotta át. A Pesti Napló levele volt. Ifjú Krúdy Gyulát
értesíti, hogy az
árvízi tudósításokért előlegképpen kifizet a Sajtóirodának bizonyos összegű
forintokat, de ezzel szemben kiköti, hogy a riportok a vízről minél életszerűbbek,
színesebbek és érdekesebbek legyenek.
– A
fiskális úr látta ezt levelet? – kérdezte gondterhelt arccal.
– Látta, professzor
uram. Ahogy elolvasta, nagyot kiáltott:
»Pakolj asszony jó nagy tarisznyát, mert én azonnal megyek.« Nem várta az ebédet, pedig lencse volt
disznóorral.
Porubszky uram, úgy látszik, teljes mértékben felfogta ezek után a
helyzet drámai voltát.
– A lencse disznóorral
páratlan étel, azt otthagyni nagy dolog.
Az ifjasszony
elsírta magát, de ugyanakkor félfüllel azt is
meghallotta, hogy konfortáblis állt meg a ház előtt.
Néhány perc múlva
fordult a kulcs a kiskapuban, és Krúdy fiskális úr döngött be azon messze
hangzó léptekkel.
– Asszony, ne sírj,
megvan a fiad! – kiáltotta oda Csákány Júliannának anélkül, hogy Porubszkyt üdvözölte volna. Csak amikor a feleség hangos
zokogással a férj mellére vetette magát vette észre röstellkedve
a vendéget és tolta el a
síró asszonyt.
– No, Julisom! No!
Hiszen kutyabaja a dezentornak. A Tiszánál
riporterkedik.
Aztán Porubszkyhoz fordult.
– Látod, látod, Palikám! Ha te nem dicséred ennek az én zsivány kölykömnek a firkáit,
most nem lennék vele ilyen vitában.
Porubszky uram méltatlankodva védekezett
– A tehetséget nem
lehet véka alá rejteni.
Idősebb Krúdy uram mérgesen válaszolt:
– Nohát most a gazemberek a rakamazi határban
lesik a vizet. Ott kuttognak a halászcsárdában. A vén lókötő Dálnoky is velük. A komédiás!
–
Honnan tudod, kitől tudod, hogy ott vannak?
– A
másik lókötőtől, az öreg Kálnaytól. Dehát itt van ni a Pesti Napló! Ebből rájöhettem volna.
Porubszky lázas sietséggel futotta át a pesti lap híranyagát
az árvízről, és meggyőződéssel kiáltotta:
– Ez ő!
– Hát ide hallgass,
Pali! – mondta a meggyötört apa még
mindig méreggel. – Én a magam részéről előkerítem, el is látom a baját a fiamnak,
de te, aki lovat adtál alá abban a ti önművelő társaságotokban és pályadíjjal is kedveskedtetek,
ami a fejébe szállt, most csinálj is valamit, hogy az iskolában ez a dolog
elsimuljon. Mert én a fiamból hites fiskálist akarok, olyat, mint én, meg az
apán. Ha maturál, Oxfordba is elküldöm. Embert akarok belőle nevelni, nem
riportert!
*
Az
ifjú, akiből idősebb Krúdy Gyula úr embert akart
faragni, ott állt ugyanakkor a tiszai kiöntés apadó víztükre felett egy vén fűz törzsének támaszkodva.
–
Egy ország szeme rajtunk – gondolta büszkén, és nem érezte hosszú
gyaloglásoktól feltört lába fájdalmát.
–
Szindbád! Szindbád! – kiáltott ekkor valaki a rozoga
csárda ajtajából.
A fiatal Krúdy kelletlenül eszmélt fel
álmodozásából. Szlabóczky nyurga alakját látta a
küszöbön. A kocsma előtt hátasló állt egy görbe akácfához kötve.
Rosszat sejtve ballagott oda. A vén Dálnoky az ivószobában akkor böngészte végig az apai
üzenetet Az ajtó melletti padon egykedvű arccal üldögélt egy tömzsivállú legényke. Ő hozta az írást
»Vagy azonnal haza jössz, vagy
kitagadlak, azonkívül az iskolából kicsapnak« – olvasta a fiú az apja pattogó
levelét – »Anyádat sírba viszi a bánat« – enyhült később az apai szív. És az
utóbbi mondat mellbeütőbb volt, mint az előbbi korholások.
– Pakolunk! – mondta
tompa hangon a többieknek. – Öreg, te elrejted sajtóiroda pecsétjét,
írókészletét, mert nem akarom, hogy apám megtalálja nálam és összetörje. A
Sajtóiroda további működését biztosítanunk kell. Ez most már anyagi kérdés is,
nagy előlegben vagyunk a Naplónál, le kell
törlesztenünk.
Dálnoki, a vén korhely, olyan
szertartásosan hajolt meg a fiú felé, mint az udvarmesterek hajlongtak valaha
az ifjú hercegek
előtt.
–
Úgy lesz, ahogy kívánod – Dauphin!
Otthon a mama, Csákány Julianna
sopánkodva szólt:
– Miért is hoztuk haza Podolinból! Ott a kegyes
atyáknál mégis másként növekedett volna fel.
Az apa legyintett:
– Ha Podolinban hagyom, azóta tán betyár lenne ez is a
Szepességben, mint Kálmán bátyánk volt. Nem! Majd most kezembe veszem. Vagy
felhagy a hóbortjával, vagy nem fiam többé!
De ifjabb Krúdy Gyula sem hagyott fel
hóbortjával.
– Én írónak születtem,
semmi másnak – eszmélt rá világosan.
Dacosan, keményen fordult el gyermeksége
világától. Már el nem veszíthette. Benne lengtek a fiatal levelű nyárfák,
benne fakadtak a kökörcsines rétek, ködök benne borongtak, bárányfelhők,
benne hintáztak, zöld vetések benne hullámzottak, napraforgók benne fordultak a
Nap felé.
Ősz elején egy levelet rejtegetett a
szíve felett. Gáspár Imre levélét
»Hajlandó-e ön október hótól a Debreceni
Ellenőrhöz belépni. Ez esetben 40 frt havidíjjal
szolgálnánk... Végtelen örvendenénk, ha ön, kinek kvalitása a szó teljes
értelmében elvitathatatlan, alulírott régi vén poéta mellé kerülne. Érzéke
van, látom, a kiszínezett report, az
aktualitások iránt, mik a journalistica pályára praedestinálják.«
Krúdy Gyula elfogadta a meghívást.
Szindbád elindult.
(Magyar Nemzet, 1963/109.
/május 12./ 8-9. p.)