Méreiné Juhász Margit:

Szindbád elindul

Ha a fiatal Krúdy az Epres-kert felöl érkezett a várme­gyeháza elé, mindig megha­totta ennek a finom, Grassalkovich-típusú barokk épület­nek a szépsége, nyugalma.

Szindbád! Szindbád! – kiál­tozták feléje a fiúk a tér nyí­rott orgonasövényei mögött rejtőzködő pádról. Mert Szindbádnak nevezték őt, amióta az Ezeregyéjszaka meséitől napo­kon át mámorosán a különös hajósról beszélt.

Mindig kissé idegenül lé­pett közéjük, mindig kissé magános maradt köztük.

– Mi van a riporterségünkkel? – kérdezte Géczy sür­getve.

– Megterveztem a sajtó­iroda pecsétjét, barátom – mondta Szlabóczky kissé nagy­képűen.

– Várjatok! – mondta Krúdy –, mutatok valamit.

Kigombolta kabátját és bel­ső zsebéből kiemelt egy papír­lapot. Pesti újságtól jött. Értesítik Krúdy Gyula urat, hogy a beküldött hír megfelel, és ha ilyenféle tudósításokat a sajtóiroda hétről hétre rendszeresen küld, minden riportért 5 krajcárt fizetnek.

– Vivát! – kiáltott Krecsák –, hátha még igazat ír­tunk volna!

– Hallgass! – förmedt rá Géczy. Kabalának kellett ez a hír!

A fiatal Krúdy a lényegre tért.

– Ti szállítjátok a híranya­got, én kedvem szerint meg­írom, ezért mint főszerkesztő kapok három krajcárt, a ket­tőn ti osztoztok.

Az izgalom a Főtér felé so­dorta őket. A tőzsde sarkán Szlabóczky zavart köhécselések közben a nyakkendőjét kezdé igazgatni.

– A Zathureczky kisasszo­nyok – súgta Géczy, és hir­telen ő is ütött egyet tubákszínű kabátja elején.

A kislányok kótafüzetekkel most fordultak be a Tokaji út felé. A fiúk egyszerre emel­ték le a kalapjukat, és akko­rát köszöntek, hogy a trafik­ban lézengő Kálnay László, az öreg író, a Nyírség legnagyobb borszakértője kikukkantott a trabukók világából.

Szlabóczkynak és Géczynek egyszerre halaszthatatlan ten­nivalója akadt a Tokaji úton. Krecsákot is magukkal sodor­ták. A Krúdy-fiú hát egye­dül maradt vén cimborájával.

A Bundi-kocsmában új bort mérnek – súgta oda az öreg kísértő Krúdynak, amíg a té­ren átvágtak a lutheránus templom irányában. A fiú sze­me megvillant, aztán a pillák leereszkedtek.

– Apám este megjött Kisvárdáról.

Gerzsabek is ott iszik, a temetési szolga, a kanári te­nyésztő öregecske is ott lesz galambszín felöltőjében, vala­mint Szellő, a púpos tamburás.

A Krúdy fiú arca belesá­padt a vágyba.

– Várjon éjfél előtt a kerí­tésnél.

– A vén tekergő Dálnoky Gyula megígérte, hogy ma este előadja Hamlet monológ­ját. Az volt a jutalomjátéka – mondta Kálnay búcsúzóul és ellépdelt a káposztapiac irányában, a Zöldfa felé, meg­nézni a friss csapolást.

Már Vergilius Aeneisét la­pozgatta a diák, amikor a nagyapa haragtól vörös arc­cal nyitott be a tanulószobába.

– Pernahajder! Mit csinál­tál velem! Belegázolsz a be­csületembe! Soha semmiféle famíliám nem volt firkász! Ezzel vártak, amikor az Újszőlőből hazaértem, ni!

És egy levelet dobott a fiú elé. A Debreceni Ellenőr szer­kesztője, Gáspár Imre írta. Örömmel üdvözli az öreget, régi barátját a lap szépírói sorában és szívesen látja to­vábbi írásait is.

– Érted? – tajtékzott az öreg – azt hiszi, hogy vénségemre megkergültem és szűzleányokat kergetek a Bújtoson, meg múzsát fogdosok a Népkert promenádján.

Az asztalra csapta az Ellen­őr tisztelet példányként érke­zett számait.

– De nagyapám! A maga neve alatt Krúdy Kálmánról is írtam, a Bach huszárok ré­méről, az ipolysági úri hara­miáról. Azt se javallja, nagy­apám?

– Az más – mondta az öreg, de nem magyarázkodott bővebben, csak kifordult és dörögve csapta be az ajtót.

*

A nagyreményű riporterek ingatag csónakja elindult. Eb­ben az időben mind gyakrab­ban történt, hogy a nyírségi jó urak a pesti lapok vidéki híreit böngészve nagy fejcsóválások közepette dörmögték:

– Ej-ej, mi minden törté­nik ebben a vármegyében, amiről az ember hírt se hall. Hát Pestről kell ezt nekünk megtudni?

Kiáradt a Tisza. Elöntötte a rakamazi határt, és végig a tiszaháti mély területet. A sze­szélyes víz ezt máskor is meg­tette. A Rétköz »püfő« földjei csak úgy neveltek szép ká­posztatermést, ha a Tisza ki­sétált és jól leiszapolta ezt a koromszerű, könnyű talajt.

A nagytekintetű tanári testület egy napon azt tapasz­talta, hogy a Krúdy-csemete meg három cimborája hiány­zik az iskolából. A hiányzás másnap és a következő napokon is fennállott. Porubszky tanár úr e miatt meglátogatta a Krúdy-szülők Kállói utcai otthonát, ahol Krúdyné ifjasszonyt nagy gondban és aggodalomban találta.

– Jaj, lelkem, professzor uram, éppen az a baj, hogy mi sem tudunk a fiúról. Az uram már el is indult a kere­sésére.

Porubszky elsápadt a hír­re:

– De hát hova lettek, mi le­het velük, hogy vesztek el, nemzetes asszonyom?

Krúdy Gyula anyja drámai mozdulattal kapott kebléhez – szerette ezeket a nagy je­leneteket –, és egy levelet ra­gadott ki szíve felől.

– Ennyi maradt az én drá­ga fiam után – mondta, és zokogás rázta egész testében.

Porubszky tanár úr mohón kapott a levélhez, amely még langyos volt az asszony melegétől. Gyorsan futotta át. A Pesti Napló levele volt. Ifjú Krúdy Gyulát értesíti, hogy az árvízi tudósításokért elő­legképpen kifizet a Sajtóiro­dának bizonyos összegű forin­tokat, de ezzel szemben ki­köti, hogy a riportok a vízről minél életszerűbbek, színesebbek és érdekesebbek legyenek.

A fiskális úr látta ezt levelet? – kérdezte gondter­helt arccal.

– Látta, professzor uram. Ahogy elolvasta, nagyot kiál­tott: »Pakolj asszony jó nagy tarisznyát, mert én azonnal megyek.« Nem várta az ebé­det, pedig lencse volt disznó­orral.

Porubszky uram, úgy lát­szik, teljes mértékben felfogta ezek után a helyzet drámai voltát.

A lencse disznóorral pá­ratlan étel, azt otthagyni nagy dolog.

Az ifjasszony elsírta magát, de ugyanakkor félfüllel azt is meghallotta, hogy konfortáblis állt meg a ház előtt.

Néhány perc múlva fordult a kulcs a kiskapuban, és Krúdy fiskális úr döngött be azon messze hangzó léptekkel.

Asszony, ne sírj, megvan a fiad! – kiáltotta oda Csá­kány Júliannának anélkül, hogy Porubszkyt üdvözölte volna. Csak amikor a feleség hangos zokogással a férj mel­lére vetette magát vette észre röstellkedve a vendéget és tol­ta el a síró asszonyt.

No, Julisom! No! Hiszen kutyabaja a dezentornak. A Tiszánál riporterkedik.

Aztán Porubszkyhoz fordult.

– Látod, látod, Palikám! Ha te nem dicséred ennek az én zsivány kölykömnek a fir­káit, most nem lennék vele ilyen vitában.

Porubszky uram méltatlan­kodva védekezett

A tehetséget nem lehet véka alá rejteni.

Idősebb Krúdy uram mér­gesen válaszolt:

– Nohát most a gazembe­rek a rakamazi határban lesik a vizet. Ott kuttognak a ha­lászcsárdában. A vén lókötő Dálnoky is velük. A komé­diás!

Honnan tudod, kitől tudod, hogy ott vannak?

A másik lókötőtől, az öreg Kálnaytól. Dehát itt van ni a Pesti Napló! Ebből rájö­hettem volna.

Porubszky lázas sietséggel futotta át a pesti lap hír­anyagát az árvízről, és meg­győződéssel kiáltotta:

– Ez ő!

– Hát ide hallgass, Pali! – mondta a meggyötört apa még mindig méreggel. – Én a magam részéről előkerítem, el is látom a baját a fiam­nak, de te, aki lovat adtál alá abban a ti önművelő társasá­gotokban és pályadíjjal is ked­veskedtetek, ami a fejébe szállt, most csinálj is valamit, hogy az iskolában ez a dolog elsimuljon. Mert én a fiamból hites fiskálist akarok, olyat, mint én, meg az apán. Ha ma­turál, Oxfordba is elküldöm. Embert akarok belőle nevelni, nem riportert!

*

Az ifjú, akiből idősebb Krúdy Gyula úr embert akart faragni, ott állt ugyanakkor a tiszai kiöntés apadó víztükre felett egy vén fűz törzsének támaszkodva.

Egy ország szeme rajtunk – gondolta büszkén, és nem érezte hosszú gyaloglásoktól feltört lába fájdalmát.

Szindbád! Szindbád! – kiáltott ekkor valaki a rozoga csárda ajtajából.

A fiatal Krúdy kelletlenül eszmélt fel álmodozásából. Szlabóczky nyurga alakját látta a küszöbön. A kocsma előtt hátasló állt egy görbe akácfához kötve.

Rosszat sejtve ballagott oda. A vén Dálnoky az ivószobá­ban akkor böngészte végig az apai üzenetet Az ajtó melletti padon egykedvű arccal üldö­gélt egy tömzsivállú legényke. Ő hozta az írást

»Vagy azonnal haza jössz, vagy kitagadlak, azonkívül az iskolából kicsapnak« – olvas­ta a fiú az apja pattogó leve­lét – »Anyádat sírba viszi a bánat« – enyhült később az apai szív. És az utóbbi mondat mellbeütőbb volt, mint az előbbi korholások.

Pakolunk! – mondta tompa hangon a többieknek. – Öreg, te elrejted sajtó­iroda pecsétjét, írókészletét, mert nem akarom, hogy apám megtalálja nálam és összetör­je. A Sajtóiroda további mű­ködését biztosítanunk kell. Ez most már anyagi kérdés is, nagy előlegben vagyunk a Naplónál, le kell törlesztenünk.

Dálnoki, a vén korhely, olyan szertartásosan hajolt meg a fiú felé, mint az udvar­mesterek hajlongtak valaha az ifjú hercegek előtt.

Úgy lesz, ahogy kívánod – Dauphin!

*

Otthon a mama, Csákány Julianna sopánkodva szólt:

– Miért is hoztuk haza Podolinból! Ott a kegyes atyák­nál mégis másként növekedett volna fel.

Az apa legyintett:

– Ha Podolinban hagyom, azóta tán betyár lenne ez is a Szepességben, mint Kálmán bátyánk volt. Nem! Majd most kezembe veszem. Vagy felhagy a hóbortjával, vagy nem fiam többé!

De ifjabb Krúdy Gyula sem hagyott fel hóbortjával.

– Én írónak születtem, semmi másnak – eszmélt rá világosan.

Dacosan, keményen fordult el gyermeksége világától. Már el nem veszíthette. Benne lengtek a fiatal levelű nyár­fák, benne fakadtak a kökör­csines rétek, ködök benne bo­rongtak, bárányfelhők, benne hintáztak, zöld vetések benne hullámzottak, napraforgók benne fordultak a Nap felé.

Ősz elején egy levelet rej­tegetett a szíve felett. Gáspár Imre levélét

»Hajlandó-e ön október hó­tól a Debreceni Ellenőrhöz be­lépni. Ez esetben 40 frt havi­díjjal szolgálnánk... Végtelen örvendenénk, ha ön, kinek kvalitása a szó teljes értelmé­ben elvitathatatlan, alulírott régi vén poéta mellé kerülne. Érzéke van, látom, a kiszíne­zett report, az aktualitások iránt, mik a journalistica pá­lyára praedestinálják

Krúdy Gyula elfogadta a meghívást.

Szindbád elindult.

 

(Magyar Nemzet, 1963/109. /május 12./ 8-9. p.)