irodalom

MÉREINÉ JUHÁSZ MARGIT:

Társadalombírálat Krúdy Gyula műveiben

Ezt a tanulmányt Méreiné Juhász Margit hagyatékából közöljük. A néhány évvel ezelőtt elhunyt költő és irodalomtörténész Kemecsén született, Nyíregyházán végezte középiskolai ta­nulmányait, majd az egyetem befejezése után hosszú ideig tanárkodott városunkban. A har­mincas években egyik szerkesztője volt a régi Szabolcsi Szemlének. A felszabadulás után Bu­dapesten élt, s mint a Magyar Tudományos Aka­démia munkatársa főként Mikszáth-kutatásokkal foglalkozott, de régi vonzalom fűzte Krúdy mun­kásságához is. Tanulmányának közlésével egy­szerre emlékezünk Krúdy Gyulára, s a szerzőre, Méreiné Juhász Margitra is.

A szerkesztőség

Krúdy műveivel kapcsolatos irodalomtörténeti vagy esztétikai tanulmányok eleinte úgyszólván csak stílusproblémákat vetettek fel, és nem foglalkoztak az író mondanivalójával olyan mértékben, ahogyan azt a művek gazdag anyaga lehetővé tette, sőt sugalmazta. Pedig éppen a mű tartalma az, amelyet nem hamisíthatott meg az elmúlt rendszer irodalombírálata, éppen a tartalom az, amelyben a Horthy-kor hamis értékelése ellenére egyre tisztábban bontakozik ki az a kritikai állásfoglalás, amely Krúdyt a nagy történelmi feszültségek és fordulatok idején jellemezte. Mert mondanivalóját a történelmi pillanatokban világosan és félremagyarázhatatlanul fogalmazza meg, nem burkolja nyelvszimbólumokba, egyértelműen vall színt, és nem habozik, ha az igazságot kell kimondania.

Krúdyt általában Jókai és Mikszáth tanítványának tartják. Jókaitól örökölte azt a varázshatalmat, amellyel különös tündérvilágát felépíti, Mikszáthtól a kiábrándult szemléletet. De Jókai rendkívüli képességű hőseit Krúdy különcökkel cserélte fel, a mikszáthi kiábrándult és olykor kesernyésen tréfálkozó hangot sajátos egyéni varázzsal költőivé bűvölte.

Tulajdonképpen csak egy lépéssel kell tovább mennünk, hogy ennek a jelenség­nek világosabb nézőpontját megtaláljuk. Krúdy éppen azzal lett mássá a társadalom­rajzban és azzal mond többet, vagy láttat torzabbat, amennyivel kora túljutott Mik­száth Kálmán kora társadalmának problémáin, amennyivel előbbre haladt a kapita­lizmus csődje felé.

Mikszáth a földbirtokos társadalom életének azt a periódusát rajzolja, amelyben az előretörő polgárság a feudális osztályt létében támadja meg, és teszi tönkre. Nagy regényei: A Noszty-fiú, Beszterce ostroma, A fekete város – lényegében ennek a problémának más-más szempontú megfogalmazásai. Ez a probléma kapcsolódik a klerikalizmus problémájával a Különös házasság, sőt a régebben félreértett Szent Péter esernyője c. regényekben is, amelyben a csoda illúzióját oszlatja el.

Krúdy azzal a két évtizedes különbséggel, ami a két író munkásságának súly­pontját határolja el egymástól, s éppen azt a változást kell, hogy kifejezze, ami a századvég és a huszadik század első évtizedeinek gazdasági frontján is végbement. Krúdynál éppen kiindulópont az, ami Mikszáthban a végső kihangzás. Regényei közül kettő képviseli legszemléltetőbb módon az érintkező pontokat: A podolini kí­sértet 1906-ban és Andráscsik örököse 1909-ben. Ez utóbbival szinte egyidőben fut a Vasárnapi Újság hasábjain „A fekete város”, Mikszáth utolsó nagy regénye. De va­jon ugyanaz-e a két író társadalomszemlélete, ugyanaz-e időbeli egybeesés ellenére is a korszemlélete? Nem egy, éppúgy, mint nem ugyanaz a mondanivalója Krúdynak a még régebben, 1900-ban megjelent elbeszélés-gyűjteményében: A víg ember bús meséi-ben, ha összevetjük Mikszáth Gavallérok c. elbeszéléskötetével. Annak, aki in­dul, és a jövő útját kémleli, nem lehet azonos perspektívája azzal, aki megérkezett, még akkor sem, ha a föld ugyanazon a pontján állanak.

Krúdy nemcsak egy széthulló feudális társadalom romjait látta, a nemesi uralom széthullása nyomán támadt rothadást, az eltűnt életforma mániákusait, de ugyanak­kor látta a polgári társadalom, az előretörő kapitalista társadalom súlyos bajait, látta a hullafoltokat a társadalom arcán. Tanúja volt a gyors tündökléseknek és csú­fos bukásoknak. Milliós kártyanyereségekből oligarchamódra trónoló nagystílű szél­hámosok és a belőlük élő tarhások: lóverseny bookmakerek, kuruzslók, leánykereskedők, kétes foglalkozású nők és férfiak tarka sokasága nyüzsög előttünk írásaiban olykor már a haláltánc kísértetiességével.

Mikszáth „A fekete város”-ban világosan megmondja: az előretörő polgári tár­sadalom élethalálharcot vív a hatalomért az egyeduralmat birtokoló feudális nemes­séggel és elpusztítja azt. Mit mond Krúdy „A podolini kísértet”-ben? A polgári tár­sadalom gazdasági lehetőségei kalandos életpályákat teremthetnek, különös karrierek születhetnek, a pénz- és a vagyonszerzés ösztöne vad emberi szenvedélyeket szíthat, de nem. teszi boldoggá az embereket. A polgárlányból lett műlovarnő, majd várúrnő bizarr élete, őrületbe sodró szenvedélye, amivel maga körül mindenkit tönkretesz, éppen annak a céltalan életformának egyik változata, amelyet később a pathológiai példákban oly gazdag kor kelléktárából kísérteties hűséggel és káprázatos gazdagság­gal vetít elénk. Andráscsik örököse is csak külsőségeiben mikszáthi. Egy vissza nem hozható úri élet és jómód csendes mániákusai tülekednek itt a pénz körül, de nem a Noszthyak agyafúrtságával, hanem az elfonnyadt idegek erőtlen lázával.

Krúdy első, komolyabb sikerét a novellista pályán pontosan a századforduló évé­ben, 1900-ban érte meg „A víg ember bús meséi” megjelenésekor. A tizenegy novella tizenegy kallódó élet története. Azoké a sebesülteké, akiket a mellettük elzúgó élet nem vitt magával, hanem eltaszított, félresodort, s visszakanyarodtak, mint a holt víz. Turgenyev tudta ilyen színekkel festeni a haladó orosz udvarházakat, s lakóit. Az emberek bágyadt félálomban élnek, olykor felriadnak, utánanyúlnak az eltűnő na­poknak, de a mozdulatot elvéti kezük: az üres levegőbe markolnak. Bikky Pál kis maradék földjén évek óta szunnyad a kemence mellett. Egyszer hírét veszi, hogy új főispánt kap a megye. A régi beiktatások nagy ceremóniáinak emléke merül fel ben­ne. Egyszerre megélénkül, lázas terveket sző arról, hogy maga is részt vesz a beik­tatáson. Aranyos sarkantyút szeretne, de ahhoz új csizma jár, mente is kellene s hozzá új kalap. Mogorva, vén ispánja, Belporták, már kocsin ül, hogy a városba hajtson és mindent elzálogosítson az utolsó életfelvillanás költségeire. A vállalkozást a kocsis hiúsítja meg. Leugrik a bakról, kifogja a lovakat, vállat von arra is, amikor az öreg Bikky Pál pisztollyal hadonászik az orra előtt, s nem indul. És a kocsis győz. Bikky Pál kidohogja magát, aztán beül a kemence mellé és tovább álmodik az eltűnt életről. (Az aranysarkantyús vitéz legendája.)

Mikszáth gavallérjai ravasz svihákok, akik még megpróbálják felvenni a harcot régi életükért, felhasználni kapcsolataikat, nemesi rendjük régi tekintélyét, rászedni a polgárt, kihasználni sznob hajlamait: vezető, vagy legalábbis úri látszat fenntartá­sára pozíciót szerezni. Krúdy lecsúszott emberei már egy fokkal lejjebb vannak. Bá­natos András is ilyen életből kisodródott nemes, aki, „amikor köd csavarog a fák közt és deressárga levelek lepik el az elhagyott utakat”, befogat öreg tyúkültető kocsi­jába, behajtat a városba, és szorgalmasan kutat a levéltárban, hogy bizonyítékokat keressen pörös örökségének megszerzéséhez. Mikor aztán egyszer valóban pénzhez jut, nem tud vele visszatalálni az életbe, hamarosan akad egy szép asszony, aki ki­csalja tőle, elherdálja és továbbáll. Marad minden a régi: álom az életről, amíg az eliramlik. (Regény Bánatos Andrásról.)

De megjelennek Krúdynak ebben a kötetében a polgári világ, a kapitalista, vá­rosi társadalom hajótöröttjei is. Itt van terveibe és vállalkozásaiba belebukó „ird-zsellérféle”, a vén Bobák, aki a Praszkiva-malom tornyában húzódik félre az élet sod­rából és itt találkozik a klérus hajótöröttjeivel, a szökött kalugyerekkel, akik újra, meg újra hasztalan próbálnak az élet áramába kerülni.

De vannak itt a céltalan visszasodródott életnek más polgári képviselői is: a tehetetlen özvegyek, a családi boldogság polgári ábrándjában csalódott férjek, a gyámoltalan, munkára nem való feleségek, cél nélkül nevelt, az élettől meghátráló, halálba futó fiatalok: polgári világunk csődbe jutottjai.

S hogy a bűvös hangú Krúdynak nem voltak hiú elképzelései a múltról sem, és hogy ott is meglátta a kor bűneit, jó példa „Az álmok hőse” c. 1906-ban megjelent novelláskötete. Ebben a kötet címét adó novella Krúdy őséről, a Bach-korszakban szabadságharcosból betyárrá lett Krúdy Kálmánról szól. E témában is találkozunk Mikszáth-tal. (Krúdy Kálmán csínytevései.) De a 16 éves korában büntető céllal ka­tonának sorozott, és a milánói táborból a szabadságharc hírére hazatért Krúdy Kál­mán semmi esetre sem az a kedélyes csínytevő „Az álmok hősé”-ben, mint Mikszáthnál. Az ipolysági betyár ajakára a harmadizigleni Krúdy érdekes vallomást ad az 1848-as szabadságharc belső bajai felől: „Itthon – mondja Krúdy Kálmán –, éppoly gaz világot találtam, mint azelőtt volt. A paraszt, a nyomorult földtúró – az otthagyta ekéjét, feleségét, gyermekét, ment katonának. A fiatalság, a diákok a pa­raszttal mentek, de az urak persze késlekedtek, nem mentek honvédnek. Az Ipoly mellett a kancelláriákban tovább pipáztak, csak mire kiégett a pipa, akkor gondoltak rá, hogy mit is kíván a haza.”

Krúdy itt, 1906-ban, a betyár harcában merészen mutat rá, hogy íme, mindig a paraszt, a „földtúró”, és a nincstelen értelmiség értette meg nálunk az idők sza­vát. Ez a novelláskötet négy másik novellájában ugyancsak kitűnően mutatja a szét­eső nemesi társadalom, a felbomló földbirtokos osztály néhány figuráját. Különösen kitűnő rajz „A megye vizslája” c. elbeszélésben Hubalai János alakja, aki nyomorú­ságban tengődő vén megyei írnok ugyan, de hivatalába menet és onnan jövet öreg vizslájával kísérgetteti magát, mert ez az egyetlen mód arra, hogy régi úri tekinté­lyét fenntartsa ha csak illúziókban is. De nem kevésbé érdekes Szakáll Mihály, akit unokaöccse, a kapitalista vállalkozásokba kezdő és mindenbe belebukó mániákus fundáló tesz teljesen tönkre. Ez a novella a két rendszernek: a földbirtokos nemes­ségnek, de egyszersmind a polgári társadalom kalózainak a bukását is megmutatja.

1907-beh a „Pajkos Gaalék” c. novelláskötetében van egy novella: Egy kis gyertya kialszik címmel. Ebben Mikszáth kedvenc doktorának, Medve doktornak figuráját viszi tovább Krúdy, több és jelentősebb mondanivalóval. A doktort a „kegyelmes úr”, a gazdag mágnás haldokló kisfiához hívják. A fiúcska meghal, mert nincs ereje élni. A vén doktorral tették az utolsó kísérletet, de későn. „Akkor egy öreg, bozontos szakállú orvos, akit csupán az utolsó, reménytelen napokban hívtak a kis beteghez, mert afféle elzüllött kuruzsló hírében állott, akiről a parasztok csodákat meséltek, az urak pedig kinevették, megszólalt az ágy fejénél. Hangjának olyan kopogása volt, mint a paraszt bunkósbotjának, ha pince fölött megy el. Ha egy kis utcakölyök meg­tanította volna bukfencezni, meg cigánykereket hányni, bizony egészségesebb lett volna.”

A bozontos szakállú vén orvosra azonban a kegyelmes úr nem sok ügyet vet, amúgy sem kedvelt ember a megyében, hiszen az is a rovásán van, hogy vasárnaponkint „politizálni szokott a parasztokkal a malom alatt.” Ez az orvos Krúdy poli­tikai irányának 1907-ben merész megtestesítője, aki a néptől elszakadt, a közösségtői elkülönült, melegházban nevelt arisztokrácia pusztulását jósolja. És szava döng, mint a „paraszt bunkósbotja.”

De nem lebecsülendő merészséggel tünteti fel kriptának és festi a múlt idő kísértetvilágának ugyané kötetben a megye politikai életének központját az „Egy ebéd története” c. novellában. „A megyeház a régi. Az ásító, léghuzatos kapualjban, hol a falra szegzett hirdetések, írások nyugtalankodva zörögnek, kivont karddal sétál az öreg hajdú. Tovább a visszhangos, dohos, tintaszagú folyosóra behallatszik az udvar­ról a kerekes kút csörömpölése, csakhogy most nem lókötő rabok húzzák belőle a vizet. Kihalt famíliák címerpajzsai hevernek rakáson a pókhálós sarokban, mellet­tük mindjárt a megye pallosa. Odébb egy páncélos vitéz állja el az utat. Hátbavágom a vitézt, kong az ürességtől.”

Az, aki e sorokat írta nem bús nosztalgiával nézte a régi magyar életet. Nagyon is világos képe volt arról. A pallosjogú nemesség és az ürességtől kongó páncélos vitéz, amely az utat állja el, nemcsak odavetett szavak. Krúdy, akárcsak kortársa, Ady, nyelvszimbólumokba takarta mondanivalóját, és úgy bűvészkedett, hogy csak az 1919-es forradalom után, a Horthy-korszak eszmélt rá, hogy az ilyen nagy varázs­lót el kell hallgattatni.

Krúdy családja a középosztálynak ahhoz a rétegéhez tartozott, amely a 19. sz. köznemességéből jött. rousseau-i elveket vallott, szerette olvasni a forradalmak tör­ténetét és szívesen rejtegette a forradalmi kátét. Krúdy apja, a tekintélyes ügyvéd, munkásleányt vett maga mellé élettársul, és Csákány Julianna még napszámoslány­ként hordta a téglát ahhoz az épülethez, amelynek később asszonya lett, s ahol a tég­lahordás idejé már a szíve alatt hordott Gyulán kívül még hét gyermeknek adott életet.

A szülői házban különös tiszteletben tartottak egy darab piros zászlórongyot az 1848-as szabadságharc idejéből, és Kossuth Lajos emlékét a család minden férfitagja rajongó lelkesedéssel őrizte, hiszen valamennyien 48-as elveket vallottak. Erre köte­lezte őket a honvédtisztből betyárvezérré lett, pecsovics üldöző Krúdy Kálmán em­léke is. Hősi póz, vad Habsburg-gyűlölet jellemezte a Krúdykat.

Az író 1912-ben „A magyar jakobinusok” c. regénye már világosan politikai mondanivaló, egy politikai és háborús feszültségtől terhes korban.

Martinovics Ignác szájába adja a jóslat erejével ható szavakat: „A nagy szél, amely Nyugat felől jött, már besüvít a békés polgárházak kéményein, és érzem a földet megmozdulni lábaim alatt. Nagy, országokat, vallásokat és társadalmakat meg­rázkódtató eseményeket tolnak előre a Duna völgyében...”

És ugyancsak ebben a könyvben csodálatos éleslátással mondja meg a régi pró­bálkozások sikertelenségének okát: „Mindig csak terveztünk, mindig csak remény­kedtünk, hogy majd magától mozdul meg a föld lábaink alatt... Gyűlésbe gyűltünk és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapunak és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelye­ket rajtunk kívül csak a titkosrendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném! Börtönök már régen nem volnának Pesten, ahová a világosság gyermekeit elzárják a vak sötétségbe.”

Krúdy 1913-ban írt egy hosszabb elbeszélést, A pajzsos ember-t. Ez a kevéssé ismert és eleddig nem igen említett kis munkája a Világkönyvtár I. sorozat 28. szá­maként jelent meg 1914. január 4-én. Eltekintve attól a befejezéstől, amelyet Krúdy nyilván kompromisszumként, a probléma megoldása helyett fűzött a történethez (a gazdag úr örökbe fogadja a két kis koldusleányt), az elbeszélés Gorkij: Éjjeli mene­dékhely-ét idézi fel az olvasóban.

Koronka úr a Védgát utcában pincét bérelt és ott szalmafekhelyen szállást adott szegény embereknek, akik hetenként, vagy naponként fizették a szállást. Amellett kol­dusvállalkozó volt: apró gyermeket tartott és tanított ki a koldulás mesterségére. Néhány falat kenyér és éjjeli szállás ellenében elszedte összekoldult filléreiket. Al­kalomadtán rendőrségi besúgással is foglalkozott. Mindezt éjjel bonyolította le. Nap­pal tisztes, jómódú polgár képét vette magára, az egyház előtt is kegyes, jótékony ember hírében állt.

Igen éles profillal rajzolt alakja ennek az alvilági képnek Síkor, a zsebmetsző és betörő, lezüllött hivatalnok, aki december táján, egy cipősbolt kirablása után, a nyomorult, szalmán fetrengő mezítlábas kis koldusgyerekeknek apró lakkcsizmákat rejt a fejük alá. Koronka úr elkobozza a kis csizmákat, hiszen lakkcsizmásan csak nem küldheti a kis rabszolgákat koldulni.

Krúdy társadalombírálata a műben nem szavakkal történik: az egész cselek­ményből válik nyilvánvalóvá. A történetet olyan plasztikussá formálta, hogy nem is szükséges axiómákba öntenie mondanivalóját. Az olvasó azonban megfogalmazhatja:

Gyanús jövedelmű polgári világ, céltalan életű mágnások, kihasznált, nyomorú­ságban sínylődő pincelakó munkások, elhagyott gyerekek, szókimondó orvos, szem­forgató plébános, mindez együtt maga a világháború előtti társadalom egy része. Rokonszenvünk önkéntelenül is a társadalomból kiüldözött, a társadalommal tragikus harcot folytató, jobb és igazabb élet után sóvárgó csavargó felé fordul. Tudjuk, hogy a két kis koldusleány örökbefogadása nem oldja meg a problémát. A két gyerek az egész társadalom disszonanciáját, mély, belső ellentmondásait hordozza élettapaszta­lataiban és jellemében.

Ennek a társadalombírálatnak különösen éles mozzanata az, amikor az egyik koldusgyermek örökbefogadásakor a grófnál megjelenik Gedeon páter, a grófné gyóntatója, „egy vaskos, kicsattanó egészségű franciskánus” és méltatlankodva veszi tudomásul, hogy „oly esemény adta elő magát, amelyhez a kastély lelkiatyjának ta­nácsát nem kérték. A lelkiatya alázatosan meghajlik a tények előtt, de nem mu­laszthatja el megjegyezni, hogy az istentelen gyerekek felnevelésére árvaházak van­nak az országban. „Csodálkozásomat már kifejeztem a grófnő őméltósága előtt, hogy olyan pogányt vett a házba, aki azt sem tudja, hogy megkeresztelték-e vagy nem. Az egyház mindig számított méltóságodra...”

– „Főként vagyonára” – szólt közbe a gróf. Az orvos is megvizsgálja a leány­kát és hidegen konstatálja: „A gyermek nem egészséges, öröklött betegségei vannak. Így bizonyosan megállapítottam rajta a tüdővész jeleit. A gerincsorvadás pedig húsz­éves korában olyan bizonyos, mint ahogy itt állok és beszélek.”

A jószágigazgató kifogása sem marad el „az uradalomnak mostani rendetlen, elhanyagolt állapotában inkább fi-örökösre lenne szüksége, aki házasságával meg­fényesíti az ősi címert.”

Mindhárom úr indokai arra mutatnak rá, amit Krúdy az egész elbeszélésben hangsúlyoz: a társadalom hibáit a társadalom elesettjeire szokás hárítani: a koldus­gyermek nem a társadalom hibájából elhanyagolt és beteg, vagy alkalmatlan, hanem mivel hogy elhanyagolt, beteg és nem lehet fényes spekulációkra felhasználni, tehát alkalmatlan a támogatásra. Ez az imperialista kapitalizmus jellegzetes logikája. Az orvos szavai különben többre is rámutatnak: az elhagyott gyerekek problémáját nem lehet egyéni szeszélytől függő jótékonysággal megoldani.

A gyermek szervezetében hordja a társadalom mérgét, a proletárnyomor követ­kezményeit. A jótékonyság nem alkalmas a probléma gyökeres megoldására.

Krúdy tudatosan foglalkozik ezzel a témával. Célja nem az, hogy jól végződő mesét írjon két koldusleányka sorsáról, hiszen perspektivikusan nem is az, hanem ennek a városi proletárfajtának a sorsáról akar beszélni: „Gyermekekről, koldusok­ról, tolvajokról és bolondokról fogok írni – mondja –, akik nekem mindig érdeke­sebbek voltak, mint a kacér asszonyok, ledér férfiak.”

Krúdynak az első világháborúról való véleményét legtömörebben, egyetlen mon­datba sűrítve egyik levele tartalmazza. Ezt a levelet osztálytársainak, a nyíregyházi öregdiákoknak találkozójára írta: „Ágyútöltelék voltunk, a nélkül, hogy utat tudtunk volna nyitni az összeomlott Magyarországban”, (Nyírvidék, 1930. júl. 8.)

Krúdy 1919-ben habozás nélkül a forradalom mellé állott. Természetesen nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy teljes ideológiai felkészültséggel áll oda. De hiszen a szocialista életforma elméletből gyakorlattá alakítása akkor egész Európában, ma­gában az akkor belső, hősi harcát folytató Szovjetunióban is a kísérletezés, a kiala­kulás stádiumában volt. Krúdy sem érzett mást, mint régi életformánk, államszerve­zetünk, társadalmi rendünk tarthatatlanságát és e régi rend felszámolásának elke­rülhetetlen szükségességét. Ezzel a gondolattal áll a forradalom oldalán.

Ezzel a hitvallással vesz részt Károlyi Mihály mellett hírlaptudósítói minőség­ben a kálkápolnai földosztáson. Beszámolójában megrendítő sorok vannak a nincs­telen parasztról, aki mellett eddig csak elsuhant a gyorsvonat a vasúton utazó urak­kal, de senki sem tudta a másikról, hogy milyen gondolatokat rejteget. Nem tudott az úr a parasztról, a paraszt az úrról. „Idegen világok voltak ők, még csak mostoha­testvérek sem. A nép egyedül maradt szomorúságával, Regélő Bácsi kalendáriumával, tudatlan papjával, gonosz jegyzőjével, bánatával, bajával, a másnak termő, másnak mosolygó földekkel... Sok olyan álmot bontogattak itt a magyarok a közelgő tavasz­ról, amely álmok minden eddigi álmot felülmúltak, amelyeket a nép a tavaszról va­laha álmodott...”

Az egyik állomáson öreg munkás kiáltja: „Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia!” Krúdy megjegyzi: „Mennyi csendőrpofont, rúgást és börtönt ka­pott valamikor ez az öreg munkás, amíg eljött a nap, midőn végre az első sorba állva szabad kiáltani a tiltott jelszót. Mi még emlékezünk a vérbe borult arcú rendőrka­pitányokra, akik úgy megvadulták a tilos jelszavaktól, mint a bika a vörös posztótól.”

A múlt rendszerrel szemben való kiállása kemény bírálat: „Vadkacsatollas, lovaglónadrágos gentryk, csendbiztos tempójú szolgabírák, pofonok, rúgások, károm­kodások hazája volt az alföldi vasúti állomás, – mondja ugyanebben a cikkében.

Krúdy tudatában van annak, hogy a nép 1919-ben nem ugyanaz már, akit régi népszínművekből ismer a városi publikum: „Egy vesztett háború szenvedéseitől meg­tört és kipusztított, halálosan szenvedett és ismét felemelkedő nép áll odalent a sí­kon. Ennek az önmagára talált, megtért és a jövőjében most már bízva bizakodó népnek az alakjait, szemeit, arculatait óhajtanám úgy az emlékezetembe vésni, hogy soha többé egy pillanatig se kételkedjem nemzetem jövőjében” – írja beszá­molójában.

A beszámoló hangja bizakodó. Mégis van mögötte valami távoli megsejtése an­nak, hogy ez a vállalkozás nem akkor. 1919-ben sikerül. Ezért mondja a távoli jövő­be tekintéssel: „Az lesz csak a diadalmas tavasz, amikor ez a szomorú, csüggedt ma­gyar magához tér a keserves kábulatból, a bánatból, a szegénységből a maga föld­jén ... A boldogság országa lesz ez!” (A kápolnai földosztás. Károlyi Könyvtár, Kul­túra kiad., 1919.)

A társadalom kérdéseiben is nyílt színvallást tesz 1919-ben megjelent regényé­ben, az Asszonyságok díjá-ban. Lerántja a leplet a kapitalista városi polgárság életéről.

Ez a regénye kétségtelenné teszi kritikai álláspontját. Visszavonhatatlanul vilá­gos hadüzenet volt Pest egész kapitalista világa és általában a nagyváros kapitalista társadalma felé. Sajátos fülledt és lázas, szinte víziószerű képmozaikok és bizarr, hangulati elemekkel telített stílusa csodálatos művészettel érzékeltetik azt a meg­döbbentő ellentétet, disszonanciát, amely társadalmunk egészét jellemezte a század- fordulótól a forradalomig. A fény és árnyék boszorkányos gyorsasággal cserélődik leírásaiban, s a szkelettek haláltánca borzongatja az olvasót. A vér és arany szörnyű harcának képe ez, olykor a költészet magasságáig emelkedő sorokba rögzítve. Íme, ez esti Pest:

„A papucsos, mord, borízű házmester szemhunyorgatva tartotta markát a kígyó módjára sikló kék bankóknak, hogy bármely ártatlan leánynak a ház lakói közül csapdát állítson. Kipödrött, festett bajszú, bikavörös arcú, kőráncos arculatú, remegő lábszárú öregurak suhantak vézna kis munkáslányok nyomában, hamis fogsoruk között szürcsölték barna, nagy nyelvüket, orruk felduzzadt a rongyos szoknyácska körül imbolygó liliomillattól... kis, hervadt, elnyúzott asszonyok rongyos, mocskos kölykeikkel sóvárogva álldogáltak a cukrosbolt kirakatánál. A női fülekben babiloni kihívósággal fénylett, vakított a gyémánt, félig lecsúszott a hattyúprém a színházba siető asszonyok rizsporozott nyakáról, zefir, tarlatán, selyem ponzsi libegett hűvös és érzéketlen női lábszárak felett, míg érzelgős, gyenge, jószívű fiatal nők marólúgot kevertek, gyufát oldottak boldogtalan udvari lakásokban. Szemét és drágakő, rongy és bíbor hentergett a pesti utcán, hintójában királynő módjára ült a kokott, a háztulajdonosné terpeszkedett a batár parázna párnáin, míg a hektiás varróleány, setét szobáknak elátkozott ifjú mosónője, lépcsőházakban született, kutyaólak lakói, cselé­dek, munkásnők, szerencsétlen rongyosak magzatokat hordtak a szívük alatt, akikről senki se tudhatta, hogy püspökök vagy rablógyilkosok lesznek egykor. Olcsó esti órák Pesten! Vajúdik a hamuszínű gond ... a megaláztatás kis házikóba, a magányba búvik, a harag és gyűlölet párolog, mint a nyers hús, a bosszú hullákból piramisokat állít a képzelet vásznán, míg a cédaság átlátszó szoknyában jár-kél és térdeit vígan mutogatja. A Senki szigetére vágyakozók, a regénykönyvek szénaboglyás sűrűségében búvók, a kamaszhangú diákok, félbolond kisasszonyok, megzavarodott, a kultúra pezsgőjétől és a gyilkos irodalomtól halálra mérgezett úri asszonykák, a színészekért és a színésznőkért rajongó műveletlenek, a politikától és a korrupciótól megmételye­zett aljasok, embertelenek, gyalázatosok, tolvajok és nagyképűek – emberek: ott hullámzottak az esti Pesten, ahol a hullaszállító kocsi két fekélyes gebéjével elgörgött.”

Az individualista irodalom és a kapitalista sajtó ledérségére is élesen, gyilkos szatírával világít rá. Íme, a híres és hírhedt New York kávéházról, az írók és újság­írók találkozóhelyéről: „...ahol újságírók, színészek, színésznők tanyáztak, boldogan hemperegtek, megbódultak egymás dicsőségétől és okoskodtak, hogyan lehetne nevü­ket kinyomatni a másnapi újságba. Félkegyelmű, hóbortos, hírnévre vágyakozó, sivár lelkű, sokszor használt nevű nők és aljas férfiak, cinikus, romlott, haszontalan férfiak üldögéltek itt a napnak minden órájában, szíveket rajzoltak a márványasztalokra és adósak maradtak a pincérnek, hangosan beszéltek arról, amit napközben véletlenül olvastak, és óvakodtak fehér nadrágjukat összegyűrni. Színházból jöttek és színházba mentek. Az öngyilkosok revolverüket nem a halántékoknak szögezték, hanem a pöcegödörnek. – Elsuhantak ők is, mint egy furcsa látomás...”

Vajon hiányzik-e ebből a gyilkosán igaz körképből valami? Vajon nincs-e meg benne a rothadás minden ismérve? Krúdy l919-ben tudta, és jobban tudta, mint valaha, hogy ez a társadalom önmagát ítélte halálra.

1919-ben egy ideig a Néplap-ot is szerkesztette. Hagyatékában egy röpcédulát találtam, amelyben értesíti az olvasókat a lap szellemének a megváltozásáról. „Most – írja – a nép kormányozza magát. A földtörvényt senki más nem csinálhatja meg, csak a földmíves nép. Ha jól csináljuk meg, akkor boldogok leszünk, ha rosszul, ak­kor tönkretesszük az országot.” 1919. március 5-én írja ezt. Aggodalom és figyelmez­tetés van soraiban. Bizonyosan látott hibákat, bizonyára voltak aggodalmai a kápol­nai földosztás során és azt követően is a földtörvény megalkotásával kapcsolatban.

Krúdynak a Horthy-korszak számára sem volt más mondanivalója, mint amit a kapitalizmusról a forradalom előtt és a forradalom alatt mondott. Az ellenforradal­mi korszakban ezzel a mondanivalóval csak elszigetelődni lehetett. És valóban: Krúdy elszigetelődött. Legcsodálatosabb mondanivalóit egyre kevesebb fül hallotta meg. Ha a háború alatt a szörnyűségek elől el-elutazott Szindbádként a múlt vörös postako­csiján, ez a különös hajós most nem válik meg társadalmunk problémáitól, hanem egyre tovább boncolja azokat, és gúnyjának nyilát egyre messzebb röpíti.

1921-ben a Margitszigeten lakik, a Palatínus öreg és rozzant kastélyában. Sok szép töprengés születik itt a vén fák alatt séta közben, s egyszer az az ötlet, hogy lapot kellene indítani a szigeti töprengések elmesélésére. Így indítja meg 1921. július 17-én és tartja fenn néhány szám erejéig a Szigeti séták c. kis hetilapot. A mind­össze decemberig élő kis lapba Szép Ernő, Bródy Sándor, Jászai Mari, Kis József ír­nak kis cikkeket, és a Palatinus fia, József is egy ízben. De e kompromisszum elle­nére különös hangú Krúdy-cikkek is fénylenek a miniatűr újságban.

Hosszú cikket ír Krúdy a Szabadság tér 17. számú házról, a tőzsdepalotáról, „Aranyborjú” címen. Dantei képet rajzol a kapitalista gazdasági életnek erről a po­koli katlanáról: „Pokoli kínoktól szenvednek itt a tekintetek, őrjöngő izgalomtól vonaglanak a szájak, az öngyilkosság hátborzongó bűnösségétől fehérednek el a hom­lokok.” Messziről olyannak látszik a térnek a közepe, mintha népgyűlést tartanának itt, talán az emberi jogokért, szabadságért, amelyről a tér elneveztetett. Közelebb azt látod, hogy hiányzik a térről a szónok. A szónokok odabent ágálnak az épületben és híveik idekint lesik a sikereiket. A nagykapuhoz tizenkét lépcsőfok vezet. Minden lépcsőfok egy-egy stációja az életnek. Van lépcsőfoka a reménynek, és van lépcső­foka a kétségbeesésnek. Talán az öngyilkosságot is egy erre kiszemelt lépcsőn szok­ták elhatározni... A tőzsdeteremben eldől, hogy ki lesz koldus és ki lesz gazdag Magyarországon a közelgő télen...” Nem kell felállítani a régi körképét a Városli­getben, amely két évtized előtt a poklot mutogatta, minden nap ingyen láthatod azt a Szabadság tér 17. szám környékén.”

Krúdy meg is festi ezt a poklot. Felsorakoztatja az ismert pesti arcokat, a kávé­házak és lóversenyek alakjait, a rosszképű pesti gentlemant, a bizonytalan foglalko­zású jampeceket, a parfőmillatú „táncosnőket”, a rókafejű ifjú szeladonokat, a ko­pottas, bársonykalapos hölgyeket, akik hajdani szépségük romjait kelletik. Pest mo­csara veti fel buborékait a Szabadság téren.

Ez a cikk nyilván nem jelenhetett volna meg tőkések által támogatott lapban, csak ilyen kis szigeti lapocskában, amelyet az író verejtéke hozott össze hat hónapon át. Aztán elhallgatott ez is. Ezentúl csak itt-ott villan a finom mívű tőr, s bár élesen szúr, az olvasó sohasem tudja, hogy reá volt-e irányítva, vagy véletlenül kapta a döfést.

„A nagy kópé”-ban Rezeda Kázmér alakjában megy végig Pest „leghazugabb” negyedén, ahol a lakosok „illemtanároktól” tanulták meg a kellemes magaviseletet, míg belsejükben éppúgy szenvednek, szomorkodnak, jajongnak, mint a legnyomorul­tabbak. „A nők ruházkodásának gyakran gyanús az eredetük. A férfiak éjjel a bör­tönre gondolnak. A szegény pesti gazdagság mutatja itt szélhámos selymeit...” De ezen a napon Rezeda úrnak jó kedve volt. A kétférjes asszonyságok mellett, akik a májusi délelőttön mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tisztelettel­jes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gúnyos megvetéssel nézte azokat a szegény, sajnálatra méltó pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szere­lőjükre, mint a férjükre.”

Sőtér István találóan mondja Krúdy Hét bagoly c. műve 1954-es kiadása elősza­vában: „Ez a dallam valójában hattyúdal: Egy osztály, egy életmód, egy életszemlé­let – egy irodalmi hagyomány kései hattyúdala!” (Szépirodalmi Kiadó.)

Posthumus megjelenésű regényében, a Rezeda Kázmér szép életé-ben, ugyan­csak keserű humorral egy „beteges” embert szerepeltet társadalombírálóként. A delirium tremens-es úr ápolójával az Anonymus-szobornál üldögél a Városligetben és monológjaiban az egész polgári élet sommázását adja. Krúdy, akiről tudjuk, hogy halála előtt 4 évvel ugyanezzel a bajjal feküdt a Liget-Szanatóriumban, itt önmagát sem kímélő keserű szatírával tekinti át az életét. Mondanivalója nagyon merész, ezért mondatja el egy bolonddal: „Alárendelt, szolgaságban élő emberek vagyunk. Első­sorban szolgáljuk a múlt időket, kísértő őseinket, hagyományainkat... Különösen varázslatos, életfenntartó ereje van a múlt időnek Magyarországon, mert még a leg­modernebb napjainkban is belőle táplálkozunk. Mindent a múlt időből veszünk: tör­vényt, szokást, erkölcsöt, világnézetet és politikai meggyőződést. Az apánk, nagy­apánk isteni magaslaton áll még tévedéseivel is... jó szem kell hozzá, hogy meglát­hassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folytatódik az új nemzedéké.”

De véleményt mond a delirium tremens-es öregúr az élet egyéb fázisairól is, az individualista fiatalság gyötrelmes ambícióiról, a polgári családok belső életének „kutyakumédia”-járól. Legnagyobb szolgaság azonban „a bujdosás önmaga elől, az önmagára való ráismerés elől” – mondja végezetül.

Az öreg Krúdy valóban megtalálta a polgári társadalom bomlasztó csíráit, és azt az igazságot is meglátta, mely többek között az ő írói mondanivalója hamis értéke­lésének is oka volt: bujdosás a ráismerés elől.

A Horthy-korszak a legmostohábban bánt ezzel a nagy íróval; 1924-ben reá ve­tették ki az írók közül a legnagyobb adót. „De ezt nem panaszként mondom – nyi­latkozik Krúdy – nagyobb bajok is vannak ebben az országban. (A Reggel. 1924. jan. 4.)

Horthyék előtt természetesen vörös posztó az az író, aki a forradalom után is kapcsolatot tartott fenn az 1919-ben emigrált és Krakkóban földalatti mozgalmat szervező Stefan Ágost volt népbiztossal és az egy ideig Lainz bei Wien-ben Hatvani Lajos körében élt Göndör Ferenccel, aki a további évek folyamán New Yorkba kerülve, szembefordult ugyan előbbi politikai meggyőződésével, de a hitlerizmusról 1932-ben ezt írja: „Egy egészen ronda betegség fertőzi Európát. Minden eddigi izmu­sok legundokabbika, a hitlerizmus.” (Az Ember. New York. 1932. júl. 2.)

Felhorkant a fajmagyarkodó horthysta közvélemény Krúdy ellen akkor is, ami­kor 1932-ben egy Szabolcsról írott cikkében ezt írja: „Daliás zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével.” Fabinyi Lili, a Nemzeti Élet 41. szá­mában (1932) keményen ki is oktatja az írót Csekonics Erzsébet grófnőre hivatkozva, aki minden bajok forrását e keveredésben látja.

Krúdy számára egyre jobban elsötétül az élet a Horthy-klikk „nagyjainak” ön­kénye miatt. A Szigetről Óbudára költöztetik ki a Templom utcába és ott olyan rossz anyagi viszonyok között él, hogy a villanyszámláját és a házbérét sem képes fizetni. Elkeseredett napok, álmatlan éjszakák váltják egymást. Egy ilyen éjszakán írja (amint a cikk végén zárójelben közli) 1931. augusztus 23-án: „most a pénz lett leg­kegyetlenebb királya életünknek, szinte letörli a csillagos eget felőlünk, elsüllyeszti a gondolatokat, embert eszik, lelket eszik és miután a vér már elfogyott belőlünk, könnyeket omlaszt mindenütt, amerre világhódító útjában megy.” (A Reggel. 1931. aug. 23.) Az imperialista-kapitalizmus ilyen plasztikus és költői megfogalmazása nem mindennapi irodalmunkban.

Krúdy gyűlölte a Horthy-rendszert. Ezt a gyűlöletet vitte olyan szélsőségekbe, hogy a Habsburgokról is inkább cikkezett, ha a kenyérgond nagyon gyötörte, de egyetlen Horthyt magasztaló mondatára sem bukkantunk. Ellenben halála előtt né­hány hónappal még kigúnyolja Meskó Zoltán képviselőt, aki divatba hozta a „Hitler- bajuszt”. (A Reggel, 1932. jún. 20.)

Ma van az ideje, hogy Krúdy igazi arcát megismerjük. Ma valóban feladat lehet, hogy a széthulló kapitalista társadalomnak ezt az összefoglaló ábrázolóját az igaz­ságos kritika mérlegére tegyük. Gazdag gyarapodását regisztrálhatjuk vele haladó hagyományainknak.

 

(Szabolcs-Szatmári Szemle (Nyíregyháza), 1976/3. 55-64. p.)